;)
Henrike Pozsonyban
2013 08 7.
És akkor tényleg megjött, ahogy megbeszéltük, egyenesen a főállomásra, a Berlin felől érkező gyorssal. Már jó előre felkészítettek: Henrike nehéz eset lesz, hiába, hogy velem egykorú, a fél világot látta, Európában alig van nagyváros, amit ne járt volna még be. Sokat ugyan nem tudtam róla, az alapinfókat viszont (szülővárosa Göttingen, jelenleg pedig Lipcsében él) mélyen elraktároztam magamban. Az én feladatom, ha minden igaz, most az lesz, hogy három-négy nap erejéig Pozsony-fant csináljak belőle. Izgalmas egy feladat.
Az első dolgunk persze az, hogy minél gyorsabban elérjük szálláshelyünket (Henrike szálláshelyét). A belvárosi hotelszoba régen lefoglalva – a recepción senki sem beszél németül, ami egy picikét meglep, angolul viszont mindenki, mint a vízfolyás. A pultnál ücsörgő hölgy háta mögött ott díszeleg a zöld baglyos szimbólum, hirdetve, hogy a házat – a maga kategóriájában – az elmúlt év legjobb európai szállodájává választották. Persze, hordárfiú ide vagy oda, most én segítek a csomagokkal, így a szobára felérve meg is győződöm róla, hogy tényleg egy elit helyről van szó, minden nagyon prémiumkategóriás, talán csak a tapétás falon lógó rajzokat leszámítva.
Lassan indulunk neki az óvárosnak, csak semmi kapkodás, csak nehogy azonnal átvágjunk a Fő téren, vagy rögtön kiérjünk a Dunához – a leheletfinom, reszketeg taktikázás (amiből, remélem, vendégem semmit sem sejt) felér egy hermeneutikai kurzussal, ahol csakis a módszer a cél, merthogy szépen lassan, kis adagonként kanyargunk, itt is, ott is hirtelen hurkokat öltve, meg-megállva, nehogy kiderüljön, hogy bizony, itt is, ott is végeszakad és felfeslik a belváros teste (Henrikével utazása előtt közölte egy kolleganője, hogy Pozsony megismeréséhez bőven elég három óra is, szóval a négy napból hármat töltsön inkább Bécsben. Szimpatikus egy hölgy lehet. Az ilyen nem is érdemelne mást, mint hogy elorozzák a lakcímét, amire aztán hetente név és üzenet nélkül feladott I love Vienna szlogenű képeslapokat kapna.)
Estefelé felmászunk a várhegyre, megkérdezem Henrikét, mond-e neki az valamit, hogy Berlin-Marzahn: egy rövid, félénk igenlő válasz után hozzáteszem, hogy akkor mutatok neki valami még nagyobbat és még durvábbat (noch etwas viel Krasseres) – a Zsigmond-kapuhoz érve hirtelen kivetül elénk a szunnyadó Ligetfalu képe, mesélni kezdek, városi legendákat meg aforisztikus színezetű mazsolákat, meg hogy a hídon túl csupa különös, palacsintaképű ember lakik (na jó, lehet, hogy ez már egy regényből ragadt rám, és ott amúgy is a gyönyörű, sehogy sem magyarítható lievance szó szerepelt). Henrike némi hallgatás után megkérdezi, hogy szegények-e az itt élő emberek, erre persze zavarba jövök, próbálom az egészet gyorsan elütni, hogy mi itt, lakótelepiek, igenis nagyon flottul élünk és jól megvagyunk, csak éppen a város lakbéreinek az ára magasabb a berlini átlagnál, és a tej meg a liszt (meg a tojás meg a só meg a cukor meg a sok minden más) ugyanannyiba kerül, mint mondjuk nálatok, Lipcsében. Apropó Lipcse, próbálok átkötni, akárcsak egy rosszabb fajta rádiós műsorvezető (merthogy itt az idő, hogy kijátszzam az első tromfomat, ha ez egyáltalán annak nevezhető) – ott lenn, mutatok a Subclub környéki sötét, pudvás bozót felé, volt az egykori Zuckermandel (ha valaminek, hát ennek örül Henrike, hogy itt mindennek van német neve), és valahol alattunk, jobb felől húzodott az – egyébként kétes hírű – Oeser utca. Innentől fogva pedig már Adam Friedrich Oeserről mesélek… A híres pozsonyi születésű (a nyomaték ezen a két szón van: híres pozsonyi) festő, grafikus, tanárember, a szász választófejedelem udvari művésze, a Lipcsei Képzőművészeti Akadémia alapítója és első direktora, aki a kor sztárgondolkodóival volt körbevéve, nem más ő, mint Goethe rajztanára és Winckelmann közeli barátja (sőt szállásadója), akinek Lipcsében szobra is van, Berlinben meg utcát is neveztek el róla (maga Kazinczy is Oeserhez fordult, amikor fordításkötetéhez méltó illusztrátort keresett, levelében Németország első művészének szólítva Oesert).
A másik nap reggelén a szálloda előtt találkoznuk, Henrike lelkesen újságolja, hogy soha még nem reggelizett ilyen előkelő külsejű emberekkel. Céltalanul megindulunk a Fő tér felé, de a laza séta előbb-utóbb megint városvezetésbe torkollik. Azon kapom magam, hogy ösztönösen is, valami álmos rutin mentén, minden kommentárommal a múltba ereszkedem (itt volt, itt született, itt állt) – mondataimban egymást váltják a nehézkes, darabos plusquamperfektumok, közben pedig ott motoszkál bennem, hogy hahó, nekem, itt és most sokkal inkább a kortárs, élő Pozsonyt kéne megmutatnom (milyen jó volna, ha itt lehetne A. is!). Ilyen-olyan földalatti bárokba leereszkedni, feléleszteni Egon Bondyt és titokban követni őt mindenhová, vagy megkeresni Jana Beňovát, hogy mutassa meg nekünk azt a kávéházat (azt a kávéházat!). És megismerkedhetnénk a vízen járó csodabogár sráccal is, aki annak idején egy jégtáblára állva Dévénytől az Öreg hídig leúsztatta magát a Dunán – vagy bemászhatnánk a Káptalan utcai Esterházy-palota szürkén tátongó testébe, állítólag ott lapulnak az ország legjobb graffityjei. Ehelyett csak hozott sablonokkal dolgozom, homlokzatokat írok le, régmúlt eseményeket kötök régi, megfakult helyekhez. Évszámokat sorolok meg királyok neveit emlegetem. Mégis, mi a csodát kezd Henrike azzal, hogy itt nyugszik Pázmány Péter, vagy hogy hol őrizték Szent Margit hamvait?
Dél körül hirtelen egy idős német házaspárba botlunk: meghallják, hogy a nyelvükön csevegünk, majd félve megkérdezik, hogy nem tudjuk-e, merre van itt a vár felé vezető út. Miután egy-két mondatban eligazítjuk őket, a hölgy csillogó szemmel megkérdi, hogy mégis hova valósiak vagyunk, mire én kapásból közlöm vele, mi, kérem szépen, afféle echte Pressburgerek vagyunk, a legtermészetesebb, hogy mind a három nyelvet „uraljuk“. Bizony, sajnos egyre fogy, sőt kihalóban a közösség, főleg a fiatalokból van kevés, de hát igyekszünk, összejárunk, hagyományőrzünk. A hölgy erre egyre beszédesebb lesz, közli velünk, hogy annak idején a jénai egyetemen tanult szlavisztikát, és egy félévet Pozsonyban tölthetett és, ha hisszük, ha nem, személyesen is ismerte Eugen Suchoňt. Látszik, hogy mesélne még, de férjének mehetnékje van, úgyhogy hamarosan tovább is állnak – engem pedig Henrike korhol, hogy mégis minek kellett füllentenem. Értem én, felelem, csak hát ez a négy nap eleve másról szól, mint a többi. Most kivételesen nem használjuk ezt a várost, hanem eljátsszuk magunkat benne, maszkokat viselünk, sétálunk és örülünk.
Közben zsibbasztó képek sorjáznak bennem, idegen emlékek villannak be, félig-meddig friss dolgok, mind-mind Trieszt, a kétszázezres Trieszt utcái, házsorok és tengerparti mólók, csak tudnám, hogy mindez miért jön így elő (picit talán úgy, mint Sartre névtelen elbeszélője, a megrögzött sétáló, akit levéltári munkája egy álmos francia kisvároshoz köt, gondolatai viszont előbb-utóbb mindig Indokína és Algír felé sodródnak).
Körüljárjuk a Rudnay teret, a dómtemplom nagyon tetszik Henrikének (csakúgy, mint a szomszédos ház cicákkal telifestett vakablakai), aztán gyorsan és félve megkérdezi, hogy ez eredeti-e. Ez a kérdés előjön még néhányszor a nap folyamán, ami érthető is, hiszen Henrike hisztológus, mindenféle szövetekkel foglalkozik, gondolom, ott ennek nagy a jelentősége. Aztán én is belejövök, veszem a lapot, mondom, hogy a torony például semmiképpen sem eredeti (illetve sokkal későbbi eredeti), egy-két mondatban utalok a templom hányattatott sorsára és, mondjuk így, hogy hibrid funkciójára: hiába, egy sejt is csak azt teheti, amit a szövet diktál számára. Donnert kapásból Berninihez mérem (ó, én szerencsétlen ripacs, hirtelen Laár András ugrik be, amint kiselőadásában óriási – óóóóóriási – művészembereket méltat). Aztán elszórok még néhány aforizmát, huszitákról és rózsakeresztesekről, Regiomontanusról és Paracelsusról, utána az itt is, ott is a házfalakból kikacsintgató napóleoni ágyúgolyókat (és furfangos kváziágyúgolyókat) kezdjük gyűjteni – no és persze nem hagyjuk ki az Úri utca fütykösét mutató, meztelen kőfiguráját sem.
Hat óra tájban, szépen a naplementéhez időzítve, már egy menő bár (mondjuk így, hogy kultúrcentrum, sőt kácé) teraszán ücsörgünk. Elmélázom, hogy hány és hány külföldi ismerősömnek mutattam s ajánlottam már ezt a helyet, miközben én magam alattomban, enyhén szólva is, kerülöm – alighanem csak azért, mert délutánonként hemzseg ott a sok pepitanadrágos, vasalthajú, keretesszemüveges-ájfonos kreatív. Persze egy remek fekvésű, folyton pezsgésben levő lokál, és innen nézve, akárcsak egy óriásbalkonról, az egész város oromzatok, kőcsipkék és toronysisakok gyűjteményévé szűkül – a zavaró fölösleg, az utcák rutinszerű történése a mélybe ereszkedik. Míg Henrike a kofola ízével barátkozik, én máris mutogatni kezdek – az ott, egészen közel hozzánk, a Ferencesek tornya (ez már nem „Original“, teszem hozzá némi vigyorral, a megmaradt eredetit majd egyik este, futás közben megnézhetjük) – valamivel arrébb, a hercegprímás érseki kalapja, a maga tíz-tíz bojtjával, rögtön mögötte, az ég kékjébe simulva, egy telekommunikációs cég óriáslogója, mondom, alighanem Szlovákia legjövedelmezőbb (és legagresszívabb) reklámfelülete. Na és persze a vár, ez a masszív, néma, hologramszerű vár.
A Mihály utcához érve már jó előre tudom, hol fogunk a legtöbbet tapogni: hirtelen meg is állunk Johann Andreas Segner szülőháza elött, szegény Henrike pedig felvilágosítást kap arról, hogy itt született az a nagy fizikus, aki később Németországban, professzorként mindenekelőtt Göttingenben futott be nagy karriert, sőt egy ideig asztronómusként is működött (a Göttingen szót jól megnyomom, hiszen ez a város a mi közös kapcsunk: ha Göttingen nem lenne, Henrikét sem ismerhetném). Ez az pasas alapította meg az ottani egyetem első állandó csillagvizsgálóját, mondom – (és hogy fokozzam a hatást, el is magyarázom neki, merre van, keresse az épületet, de Henrike arca rezzenéstelen marad: ennyi, sajnálom, több hazai vonatkozást már keresve sem találok). Elbóklászunk a Lőrinckapu utca sarkáig, addig a pontig, ahol már a századfordulón is patika állt, bár akkor még Szent István gyógyszertárnak nevezték. Az akkor még szerény, kételmeletes ház sarkán, ott, ahol ma a patika szenzoros ajtaja zümmög, egy szoborfülkeszerű mélyedésben egy vasszögekkel telis-televert göcsörtös fatörzs állt – (holnap majd látunk valami hasonlót, mondom vendégemnek, sőt, sokkal megtermettebb példányt, alig egy kőhajításnyira a Stephansdomtól: a Stock-im-Eisen-Platz névadó látványosságára célzok).
Kiérünk a Dunához – nem tudom elkerülni, hogy Henrike tekintete ne akadjon meg a kicsinyített Mária Terézián. Szóba is kerül ez a szoborújraállíttatási projekt, aztán rossz szokásomhoz híven, egy nagyívű monológba kezdek arról, hogy mégis mi mindent képvisel egy bronzba öntött vagy kőbe vésett köztéri lovasszobor, és mennyire problematikus az, ha egy potens befektető cég ilyen formában kíván hagyományt őrizni. Picit provokálok is, mire Henrike színt vall, kiderül, hogy bizony ő inkább szoborpárti (csakúgy mint itteni ismerőseim zöme). Szerintem, folytatom, ha már mementó és vissza mindent, akkor maradjon csak a posztamens (a Vitam et Sangvinem felirattal vagy nélküle), kopaszon, csak úgy önmagában, esetleg a fejét leszegező márványparipával, minden további figurális elem nélkül (egy föld alá süllyesztett kis pavilonban pedig hozzá lehetne olvasni a kontextust, korabeli fotókkal, máig rejtegetett kődarabokkal). Arról kérdezem Henrikét, figyelte-e, hogy azok a legélhetőbb városok, ahol nincs lovasszobor – Göttingennek sincs, és ugye, nem is hiányzik (Triesztben sem láttam, kúszik elő valahonnan.)
Aztán eljön a szerda, reggelre már egészen otthonosan közlekedem a colonial style fogadóhallban, a libériás inasok előre köszönnek. Mára terveztük a bécsi kirándulást, hát legyen, mondom, ha lennie kell, hadd lássa Henrike, mennyire europér hely ez a Pozsony. Alig két órára rá már a Votivkirchénél flangálunk. Innentől egy különös ritmus uralkodik el rajtam, figyelem, hogy pozsonyi taktikázásommal ellentétben már egyáltalán nem törekszem arra, hogy patikamérlegen adagoljam az élményeket, nincsenek kanyargások és késleltetett élvezetek, igyekszem minél kevesebbet hadoválni, és az igazat megvallva azt sem bánom, hogy így csak egy töredékét tudjuk megnézni a városnak. Elvégre nem az én tisztem, hogy Bécset reklámozzam, meg hát istenem, olyan egyszerű, olyan könnyű Bécsbe szerelmesnek lenni. Amúgy lépten-nyomon Pozsony felé terelem a beszélgetés szálait: itt is, ott is valami pozsonyosat próbálok az élmények szövetébe csempészni. Persze hozom a kötelezőt, a magas labdákat, annak a rendje-módja szerint lecsapom, az Albertinához érve azt, hogy ez akár, ha annak idején így meg úgy, és a történelem nem akként alakul, akkor mindez a világhírű gyűjtemény, Dürerek meg Rembrandtok ma Pozsonyhoz tartozna (bár akkor meglehet, hogy ott pusztul az egész anyag, és a várral együtt leég Albert herceg kincsekkel teli építménye is). A Burgringen elsétálunk Goethe szobra előtt, s még mielőtt Henrike megkérdezhetné, hogy mégis miként kötődik Bécshez ez a karfájába kapaszkodó mogorva ember, máris megjegyzem, hogy az állíttató a pozsonyi születésű Karl Julius Schröer, kora egyik legnagyobb germanistája volt, aki élete jó részét – itt egy másodpercnyi ünnepélyesen csend következik – Pressburgban töltötte. És aki – gomolyítom (bonyolítom) tovább a dolgot, nem sokkal a hagyomány kihalása előtt, papírra rögzítette a germanisták körében Oberufer Mysterienspiele (Pozsonyfőrévi misztériumjátékok) néven világhírűvé vált folklóranyagot, ezt a hihetetlenül érdekes és értékes archaikus népszokást, amit advent idején minden valamire való német és osztrák városban legalább egyszer (köztereken vagy iskolákban) eljátszanak. Néhány kósza kör után visszacsámborgunk a Herrengasse felé, ahol a Sacher szálloda kirakataiba botlunk (Henrike mindenképpen be akar szerezni egy-két dobozkával az otthoniaknak). Ha már itt vagyunk, sietek őt felvilágosítani, hogy Franz Sacher, a mára PR-ikonná dermedt lokális kirakatfigura, bizony, karrierje kezdetén, még mielőtt k.u.k. Hofkonditor lett volna, nem másutt, mint Pozsonyban kezde a cukrászmesterséget. Bizony.
Este aztán, Pozsonyba visszaérve, futni megyünk, merthogy Henrike lelkes hobbifutó. Ahogy ígértem, az egyik hurkot a Janko Kráľ park csücskében ejtjük meg, a vízköpőkkel tarkított roskatag (bár echte, originál) toronysisak körül – innen a Kikötői híd felé vesszük az irányt, mondom neki, itt csak felfutunk a gyalogossávra, merthogy – ha hiszi, ha nem – a pompázatos kilátás mellett itt még köztéri költészettel is találkozhat. Igaz, hogy szlovákul van, de legalább megmutatom a vaskos betonpülönok oldalára vasalt szabadverseket (mint valami kálváriastációk), aztán vissza, egészen a négycsillagos szállodáig. Búcsúzkodás előtt azt tanácsolom, hogy zárjuk a napot az én kedvenc kávézómban, amely éppenséggel alig pár méterre van Henrike szálláshelyétől, így aztán még a törzshelyemet is megmutatom neki (a régimódi fotelt, rögtön mellette, a falon egy „Stubenvögel“ felirattal ellátott színezett litográfiát: fürjek, pintyek és bóbitás madarak megszámozva, a szignó alapján egyenesen a Meyers Konversations-Lexikonból).
Az utolsó, negyedik napon már lazítósabbra veszem az egészet, megnézzük még Matej Krén tükrös-könyves installációjat, meg a Művészetek Házában a friss diplomás képzőművész szakosok tárlatát (a rektori díjban részesített Pavol Truben objektjéhez érve sietve hozzáteszem, hogy én ezt a srácot ismerem) – majd útba ejtjük a Kék templomot („Henrike, ne haragudj, de ez kihagyhatatlan, meg hát eleve, biztosra veszem, hogy tetszeni fog, hiszen nincs az a huszonéves értelmiségi lány, aki így vagy úgy ne rajongana a szecessziórért“ – toldom meg az egészet némi malíciával, de Henrike elereszti a füle mellett). Hozzáteszem még, hogy ez az Alžbeta az ő Elisabeth von Thüringen-jük, de ekkorra már érzem, hogy Henrike, egészséges és kiegyensúlyozott ember lévén, alighanem telítve van már építészet- meg művelődéstörténeti inputokkal.
Estefelé a Hviezdoslav téren fagylaltozunk, innentől kezdve az őgyelgésé, a cél nélküli kanyargásé és padon ücsörgésé a főszerep. Figyeljük az Andersen-szobor előtt elhaladó turisták viselkedési mintáit (eszembe jut Harun Farocki videoművész egyik friss munkája, amelyen mai emberek kultikus színezetű babonáit, ereklyetapogatásokat, sziklasimogatásokat és kegytárgycsókolgatásokat rögzít). Számolni kezdjük, hogy fél óra alatt hány turista érinti meg a szobrot („Kuck mal, Schatz, die Hand ist schon ganz abgetastet!“ – halljuk egy hátizsákos osztrák úrtól, aki maga is megtapogatja Andersen göcsörtös bronzujjait). Közben azért szemmel tartjuk a tér északi részén húzódó coctail barok meg whisky and steak house-ok akváriumszerű üvegkalitkáiban vacsorázó alakokat is. Néhény perccel később, alig pár méterre a jól öltözött forgatagtól, akarva-akaratlanul megnézünk egy szabadtéri fotókiállítást, elolvasunk egyet s mást a dél-amerikai kávéültetvényeken görnyedező munkások sanyarú helyzetéről.
Másnap délelőtt, miután elbúcsúztattam Henrikét, hirtelen erőt vesz rajtam a fáradtság, (gyanítom, hogy szegény lányt legalább annyira megviselte ez a négy nap, mint engem). Ekkorra már nem is nagyon emlékszem, mi mindent beszéltem össze ártatlan látogatómnak. Lehet, hogy csak olvastam ezt az egészet. Talán csak egy nagy szereptévesztés volt. Mindenesetre bízom benne, hogy nem árultam el nagyon magam, hogy nem látszott rajtam, mennyire nem vagyok kibékülve ezzel a várossal, hogy mennyire keresem a helyem benne. Meg hogy közben is, míg lelkesen beszélek róla, alattomban el- és elkívánkozom innen, el, nem is olyan messzire, egy Kassa nagyságú városba, a szlovén karszt és az Adria találkozásához, oda, ahol Oeser lakótársát, Winckelmannt, utolérte a halál.
Csanda Máté
Fotó: Szabó Réka
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!