;)
Szülővárosukból száműzöttek. Vilček (szül. Hofrichter) Katalin visszaemlékezése
2021 04 1.
Tizenkét éves volt, amikor családja elvesztette állampolgárságát, vagyonát, és fedél nélkül maradt. Kiutasították szülővárosából, és Ligetfaluba (Petržalka) internálták. Vilček (szül. Hofrichter) Katalin (*1933) egy régi pozsonyi család utolsó olyan, élő tagja, akit a beneši dekrétumok alapján magyar nemzetisége miatt kitelepítettek Pozsonyból. A második világháború vége utáni időszakban sajnos számos ilyen igazságtalanság történt.
Kató néni, ahogy a családban hívjuk, 1933. október 13-án született Pozsonyban. Édesapja azonban szerencsétlennek tartotta a 13-as számot, ezért az anyakönyvben október 14. szerepel születési dátumként. Férje munkája miatt élete egy részét szülővárosán kívül, Besztercebányán és Budapesten töltötte, később azonban visszatért Pozsonyba, és ma is itt él. Nappalijában, cigaretta mellett válaszolt az interjú szerzőjének kérdéseire, miközben a háttérben egy magyar hírtelevízió adása duruzsolt. Politika iránti érdeklődése néhai férjének, Gézának köszönhető, aki tudósítóként dolgozott Magyarországon.
Kató néni egy friss fényképen
Kató néni, meséljen az olvasóknak a Hofrichter családról.
Édesapám, Hofrichter Alajos 1879-ben született Bécsben. Apja, Károly egy pozsonyi székhelyű aranyműves cég tulajdonosa volt. A családnak a Pöllni utcában (ma Zsolnai utca – Žilinská) volt háza a városban, de a cégnek Bécsben is működött egy fiókja, és apám édesanyja úgy döntött, hogy ott fog szülni. De az is lehet, hogy csak véletlenül alakult így, mert éppen Bécsben érték a szülési fájdalmak. A cégnek Prágában is volt egy fiókja.
Apám nyolc testvére közül a legtöbben nagyon fiatalon meghaltak. Bátyja, Károly Ostravában élt, magas rangú katonatiszt volt. Albi nénire is emlékszem, akit a második világháború után mint németet kitelepítettek Pozsonyból. A transzport során halt meg, Hainburgban.
Kató néni nagyapja, Hofrichter Károly 1865-ös oklevele a Pozsonyi Iparkiállításról. Aranyműves cége 1905-ben a Szent Márton-dóm egy koronájának aranyozásán is dolgozott
Hogyan ismerkedtek meg a szülei?
Édesapám sokáig az anyjával élt. Csak az ő halála után, 54 évesen nősült meg. Az anyja úgy halt meg, hogy miközben fát tett a tűzre, egyszer csak összeesett, és már nem volt benne élet. Apám ereklyeként őrizte azt a darab fát, amit édesanyja már nem tudott a tűzre tenni. Amikor azonban kitelepítettek Pozsonyból, az is elveszett.
Édesanyja halála után az apám támasz nélkül maradt, a háztartásban egy nő segített neki, aki albérlőként lakott a házban. Az ő barátnője volt édesanyám, Hofrichter, szül. Gyurtsik Mária (aki 1900-ban született). Dunaszerdahelyi volt, és gyakran megfordult a barátnőjénél, nemegyszer nála is aludt. Így ismerkedett meg apámmal. 1927 augusztusában nagy esküvőt tartottak a Ferenciek terén (Františkánske námestie) található jezsuita templomban.
Hányan voltak testvérek, és hogy élt a család a gyerekek megszületése után?
Szüleim az esküvő után a Pöllni utcai házban laktak. Ott született Hofi (1928) és Manci (1930) testvérem. Sajnos a házra jelzáloghitelt vettek fel a családi aranyműves cég céljaira, amelynek pénzügyi problémái miatt a ház a banké lett. Teri nővérem (1931) és én már nem ott születtünk. A Kórház utcában (Špitálská), később pedig a Gyurikovics utcában (Leškova) laktunk, egy kétszobás lakásban. A családi vállalkozás csődbe ment. Hogy a bécsi és prágai fiókoknak mi lett a sorsa, azt nem tudom.
Családi fotó Hofrichterékről. A szülők négy gyermekükkel (jobbról balra): Teri, Kató, Hofi és Manci
Hol dolgozott az édesapja?
A zongorakészítéssel és -értékesítéssel foglalkozó Werner cégnél könyvelt. A cégnek a Hviezdoslav téren (Hviezdoslavovo námestie) volt a székhelye, egy olyan házban, amely ma is áll, nem messze a Szlovák nemzeti felkelés hídjától. Hátul volt a műhely, apám pedig elöl dolgozott az irodában, az ügyfeleket is ott fogadta. Sokat jártunk oda gyerekkorunkban. Szerettünk nyomkodni a zongora billentyűit, de játszani, azt nem tudtunk (nevet).
Egyébként milyen ember volt az édesapja?
Csak 150 centi magas volt, és mivel gyerekkora óta csontproblémákkal küszködött, nem tudta kiegyenesíteni a bal karját. Idősebb korában érelmeszesedésben és magas vérnyomásban szenvedett. Gyakran mi, gyerekek kísértük haza a munkából, nehogy megbotoljon valamiben, mert rosszul látott, nyolcdioptriás volt a szeme.
Viszont mindig derűs, jó kedélyű volt. Mélyen vallásos emberként élt, gyakran mesélte nekünk a szentek történeteit. Volt otthon egy fából készült oltára, ami a kitelepítéskor elveszett. Lakásunk falát szentek életéről szóló szövegek díszítették, és mindegyikünk ágya felett egy angyal függött, hogy óvjon minket. Apánk minden este keresztet rajzolt a homlokunkra. Vasárnaponként templomba járt édesanyánkkal, később mi is velük tartottunk. Amikor ezt az egészségi állapota már nem tette lehetővé, akkor a rádióban hallgatta a misét.
Mi az, amire gyermekkorából élénken emlékszik?
Vasárnaponta a Hegyi Parkba jártunk sétálni. Általában a Mély utcán (Hlboká) mentünk felfelé. Azt mesélték, hogy apám egyszer a görbe sétabotját beleakasztva húzta maga után a babakocsit, csakhogy a bot kicsúszott, és a kocsi elszabadult a lejtős utcán. Nem tudom, melyikünk lehetett akkor benne, és azt sem, hogy pontosan hogyan végződött a történet, elkapta-e végül valaki a kocsit.
Ligetfaluba (Petržalka) is eljárogattunk, mert az ottani parkban volt egy kis állatkert. Emlékszem például a majmokra. Nyáron a Téglamezőre (Tehelné pole) jártunk fürdeni. Télen pedig korcsolyáztunk Teri nővéremmel.
Milyen emlékei vannak a háborúról?
Édesanyám a Vöröskeresztnél segédkezett a háború alatt, és nem volt otthon, amikor az oroszok bombázni kezdtek. A Kórház utca is kapott találatot, a mi házunk is megsérült. Szerencsére komoly bajunk nem esett, de Teri nővéremet a nyomáshullám lesodorta a lépcsőről a pincébe. A házból viszont el kellett költöznünk.
Apámat szinte mindenki ismerte Pozsonyban. A városban sétálva folyton a kalapját emelgette, és magyarul vagy németül köszöngetett. Határozottan náciellenes volt, a háború alatt féltünk is, hogy mit talál mondani mások előtt. Egyszer bizonyos németek társaságában a padlót kezdte bámulni és a botjával ütögetni, azt mondván, hogy el akarja kergetni a „svábokat”, azaz a svábbogarakat. Belépett az Esterházy-féle pártba, amely a magyarokat képviselte a szlovák parlamentben. Gyűlésekre is járt, ami valószínűleg nem tett jót a megítélésünknek, hiszen az első kitelepítettek között voltunk.
A háború véget ért, de a pozsonyi magyarok nehéz időknek néztek elébe…
Fogalmam sincs, tudták-e a szüleink, hogy mi várható, de nekünk, gyerekeknek sejtelmünk sem volt róla. 1945. július 2-án éjfél körül néhány férfi bekopogott a Leško utcai lakásunk ajtaján, és közölték, hogy azonnal el kell hagynunk az otthonunkat, és csak azt vihetjük magunkkal, amit elbírunk. Mivel apám nehezen, bottal járt, ő csak iratokat vitt egy kis aktatáskában. Mi, lányok sem sokat bírtunk, így minden Hofira és édesanyámra maradt, aki még az ágyneműt is a hátán cipelte. Éjjel a rendőrségre, a Két oroszlánról elnevezett udvarba hajtottak bennünket. Olyan magyarokat gyűjtöttek itt össze, akik nem voltak hajlandók szlovákra változtatni a nemzetiségüket. Akik ezt megtették, azok maradhattak, és a vagyonukat is megtarthatták. Édesapám azonban büszke magyarként nem ment bele ilyesmibe. Nem tudom, meddig lehettünk a rendőrségen, de aztán a főpályaudvar mellett a Prágai utcán (Pražská) utcán át egészen a Patrongyárig (Patrónka) hajtottak, ahol barakkok álltak az egykori gyár mellett. A háború alatt állítólag zsidókat gyűjtöttek ide. Ezekben a barakkokban „szállásoltak el”. Rengetegen szorongtunk egy helyiségben, és a földön aludtunk. A folyosón volt valami vályúszerűség, ahol néha megeresztették a vizet. Hogy itt mennyi időt töltöttünk, azt sem tudom, de aztán végighajtottak a Malomvölgyön (Mlynská dolina), aztán a rakparton, el az alagút mellett egészen a pontonhídig, amely nagyjából a mai Szlovák nemzeti felkelés hídja helyén állt (az Öreg hidat felrobbantották a visszavonuló németek). Apám már nem bírt járni, ezért felültették egy szekérre, a nagyon idős és beteg emberek közé. Amikor egy rendőr észrevette, hogy apám már képtelen továbbmenni, odaugrott hozzá, kirántotta kezéből az aktatáskát, és az út menti árokba dobta azzal, hogy erre már úgysem lesz szüksége. Nekünk azonban sikerült összeszednünk az összes iratot. Anyám legnagyobb fájdalma az volt, hogy három bőröndnyi ruhát a patrongyári barakkban kellett hagynia. Így az maradt minden ruházatunk, ami rajtunk volt.
Mi történt, miután Ligetfaluba értek?
Valamilyen térre tereltek bennünket, és azt mondták, találjunk szállást az országból kitelepített németek üresen maradt házaiban. Egy Új utcai (Nová) házba költöztünk be, de csak egy szoba jutott hatunknak. A másik szoba egy másik magyar családé lett. Bútor egyáltalán nem akadt a házban, teljesen kifosztották. Szemben orosz laktanya és orosz katonai kórház volt.
Hofi kezdetben kora reggelente eljárt dolgozni a mai Matador gyár területén működő konyhára, ahol a kitelepített magyar családok részére főztek – általában hús nélküli gulyást, csak krumpliból. Szerencsénk volt, hogy Hofi ott dolgozott, mert így több ételt tudott félretenni.
Egy év után azonban közölték, hogy ebből a házból is ki kell költöznünk. Egy fabarakkban szálltunk meg a Husz utcában (Husova), az akkori lóversenypálya közelében. Itt még az előzőnél is kisebb szoba jutott nekünk. Ráadásul az emeleten volt, és apám már nem tudott járni. Szüleim itt élték le életük hátralévő részét.
Tudom, hogy kislányként élelmet kellett biztosítania a családnak…
Családunk nehéz helyzetbe került. Megfosztottak állampolgárságunktól, és teljesen pénz – nyugdíj és egyéb jövedelem – nélkül maradtuk. Bár a legfiatalabb voltam a családban, Hofi bátyám mellett éppen én lettem az élelem másik biztosítója. A pontonhídnál álló orosz katonák észre sem vettek egy ilyen kislányt, így gyakran átsurrantam Pozsonyba a katonai teherautók között. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy mennyire veszélyes egy 12 éves gyereknek hatalmas katonai teherautók között cikázni egy instabil pontonhídon, amit csupán egy kifeszített zsinór szegélyez, de a szüleim rettenetesen féltettek. Hátizsákkal jártam a városba olyanokhoz, akik reszlovakizáltak, és így Pozsonyban maradhattak. Ilyen volt például a keresztanyám, akinél mindig jóllaktam (olykor ott is aludtam), vagy Wernerék, akik cégében apám évekig könyvelt. Mindenki nagyon rendes volt, kaptam kenyeret, lisztet, cukrot, egyebeket. Ezt aztán hazaszállítottam a hátizsákban, sőt általában táska is volt mindkét kezemben. Ez nagy segítséget jelentett a családnak. A szüleimet és a testvéreimet nem engedték be Pozsonyba. Az igazolványunkban az szerepelt, hogy a városból kiutasított fasiszták vagyunk.
Szóval két gyerek gondoskodott a hattagú családról?
Igen. Hofi még munkát is talált Csehországban, és küldött haza némi pénzt.
Anyám akkor volt a leghálásabb, amikor az egyik pozsonyi utamon visszaszereztem a három bőröndöt, amelyeket ott kellett hagynunk. Visszamentem a patrongyár melletti barakkokhoz, ahol még voltak magyarok, és szerencsére megőrizték számunkra a bőröndöket. A kerítésen keresztül adták ki őket. Egyenként cipeltem el a bőröndöket a Sétatérre (Hviezdoslavovo námestie), ahol keresztanyám lakott. Gyerekként fel sem bírtam emelni őket, a földön vonszoltam mindegyiket a Patrongyártól a mai Lafranconi híd közelében lévő villamosmegállóig, ott pedig mindig akadt valaki, aki segített feltenni a bőröndöt a villamosra. Háromszor fordultam. Keresztanyám unokatestvére engedélyt kapott, hogy átjárjon a túlpartra, mivel volt egy kertje Ligetfaluban. Autója is volt, így egyszer átvitt a bőröndökkel együtt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy ilyen kényelmesen jutottam át. Édesanyám sírt a boldogságtól, hogy megmentettem a család ruhatárát. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt nekünk, minden más odalett.
Egy alkalommal ugye a városban rekedt…
Egy téli napon élelemért mentem Pozsonyba, a Dunához visszatérve azonban csak hűlt helyét láttam a pontonhídnak. Akkora jégtáblák úsztak a folyón, hogy a híd egyszerűen szétszakadt, és szó szerint elúszott. A keresztanyámnál aludtam, és másnap az Öreg hídnál próbálkoztam, amelynek a helyreállításán már német foglyok dolgoztak orosz szuronyok között. Mivel nem volt más összeköttetés a város és Ligetfalu között, a vasszerkezet egyes részei közé deszkákat fektettek, és én ezeken egyensúlyoztam át a túloldalra a megrakott hátizsákkal és táskákkal. Ez nem volt éppen felhőtlen öröm a jégtáblákkal teli Duna felett, de tudtam, hogy a családom aggódik miattam, és élelemre van szükségük.
Hofrichter Alajos 1949-es kérvénye a pozsonyi lakás berendezése visszaszolgáltatásának ügyében. A család azonban sosem kapta vissza a vagyonát
Mikor kapták vissza állampolgárságukat és hagyhatták el Ligetfalut legálisan?
Az állampolgárságunkat csak a kommunista hatalomátvétel után kaptuk vissza. Édesapám számára 300 koronás nyugdíjat utaltak ki. Ebből a pénzből kellett volna hatunknak megélni.
Apám még 1948 előtt jelentkezett a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcserére. Magyarországra akartunk jutni, de Magyarország nem kért egy magatehetetlen öregemberből négy gyerekkel, ezért a jelentkezést elutasították. Sok ismerősünk elment, mindig megsirattuk őket.
1948 után azonban már átjárhattunk Pozsonyba. Eljártunk például a Csemadokba, később pedig munkát találtunk, családot alapítottunk. Fájdalmas érzés volt néha elsétálni a Leško utcai lakásunk mellett, amelybe az egykori házmester költözött be tíz gyerekével. Nagy kommunista volt. Az ablakon keresztül néztem, hogyan élnek a lakásunkban, és szomorú voltam. Néha arra gondolok, hogy talán ez volt a fő oka a kitelepítésünknek – a kabátján vörös csillagot viselő házmester szemet vethetett a mi szép lakásunkra.
A 16 éves Kató egy 1949-es fényképen
A szülei visszajutottak még Pozsonyba?
Nem, soha többé nem hagyták el Ligetfalut. A kitelepítést követően apámnak rohamosan romlott az egészsége. Egy idő után már lábra sem tudott állni, csak feküdt. Manci nővérem mesélte, hogy az ágyban egyszer hirtelen vörös lett az arca, és abban a pillanatban vége volt. Én ekkor nem voltam otthon. 1954-ben, 74 évesen halt meg. Bár édesanyám 21 évvel fiatalabb volt nála, sajnos nem sokkal élte túl. 1958-ban halt meg, alig 59 évesen.
Mindketten a ligetfalui temetőben nyugszanak.
Ezen az 1957-es fotón Katalin a család ligetfalui háza előtt látható édesanyjával, aki 1958-ban bekövetkezett haláláig itt élt
Peter Janoviček
A cikk képanyaga a Hofrichter és a Vilček család archívumából származik.
A szerző köszönetet mond Ivan Vilčeknek a beszélgetés megvalósításában nyújtott segítségéért.
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!