;)
Hogyan ne legyünk neuraszténiások? Miért vannak tele a nők illusióval és magas igényekkel? Egy pozsonyi szakember intelmei 120 évvel ezelőttről – Dr. Pávai Vajna Gábor és az idegesség
2016 03 4.
Bevallom, hogy engem, ha Pozsony történelméről és múltbeli hírességeiről esik szó, már jó ideje nem a posztkapitalista nosztalgiaipar cukormázas kirakatfigurái, hűtőmágnesekre kívánkozó arcok, bogaras művészek és jöttment, Pozsonyban éppen, hogy csak megfordult sztáremberek érdekelnek. Ehelyett egyre inkább olyan, kevésbé kevésbé prominens, polgári foglalkozású, a szó legnemesebb értelmében lokálpatrióta személyek szokták felkelteni a kíváncsiságomat, akik pályája-munkássága ezer szállal kötődik a városhoz, és mégis, ki tudja miért, mára kikoptak a helyiek emlékezetéből.
Kétség kívül ilyen alak Pávai Vajna Gábor sebész, tüdőspecialista, szülészmester, kórházfőorvos (és lapalapító és publicista) is, aki Pozsonyban való letelepedését követően hosszú évtizedeken át, egészen 1913-ban bekövetkezett haláláig a város szellemi életének egyik meghatározó személyisége volt.
A doktor urat akkor sikerült igazán a szívembe zárnom, amikor egy produktív véletlennek köszönhetően az Egyetemi Könyvtár olvasótermében kezembe akadt egy karcsú könyvecske, Pávai Vajna 1891-ben megjelent műve, melynek címe nemes egyszerűséggel csak ennyi: Az Idegességről (Pozsony, Wigand F. K. könyvnyomdája). Maga a szöveg alig tizenöt oldal, nulla perc alatt a végére is értem – egy olvasmányos, jó sodrású, akár egy szuszra is elfogyasztható, igencsak tanulágos írás, telis-tele bájos archaizmusokkal és megkapó retorikai finomságokkal. A tény pedig, hogy az első oldalat mindjárt a szerző saját kézírású dedikációja díszíti („Mlsgs. dr. Ortvay Tivadar barátomnak kitűnő tiszteletem jeléül Pávai“), csak növelte az áhítatomat. Ami a műfaját illeti „népszerű előadás“, hiszen a szélesebb közönség számára is érthető nyelven szól az „ideges század“ akkoriban nagyon is felkapott divatbetegségéről („az agyvelő egy központi távíró állomás“). Az Idegességről amúgy eredetileg pályaműnek készült, az eperjesi Széchenyi-kör száz arannyal díjazta, majd a Nyugatmagyarországi Híradóban nyomtatásban is megjelent.
Lényegében egy esszé, telis-tele kerekded, gusztusosan hömpölygő mondatokkal, a századfordulós vintage lektűrök közt is egy igazi ínyencfalat – a ma embere számára is hasznos kézikönyv lehet, afféle breviáriumként is forgatható. Kimondottan üdítő olvasmány, főleg manapság, amikor Dunát lehetne rekeszteni a neten keringő instant tanácsokkal dúsított cikkekkel, melyekben lassacskán mindennemű kedélyzavart és lelki nyavalyát fehérjemolekulák és nyomelemek elvont ekvilibrisztikájaként szokás elintézni. Pávai Vajna precíz szakember, ráadásul nagypályás játékos, szinte szociológusként közelít a téma komplexitásához, hangjában mindemellett némi pedagógiai él is felfedezhető – egy-egy bekezdésben pedig komoly társadalomelméleti összefüggéseket is képes alaposan és szemléletesen elénk tárni.
Már a bevezető bekezdés is nem csekély írói kvalitásról árulkodik – figyeljük meg, hogy milyen érzékletesen van felvezetve ez a nagyon is prózai téma: „»Idegesség«“ – ez a szó cseng füleinkbe naponkint. »Ideges vagyok« mondja az ifju nő, kinek szive gyakran elszorul s kinek boldogsága már csak a tündérmesék országába tartozik. »Idegességről« panaszkodik a modern pessimismus tanaival eltelt ifju, ki az élvezetek mámoros légkörében megittasult s kinek lelkét szellemi tompultság és erkölcsi fásúltság tartják lekötve.“ Persze először magát a fogalmat szeretné tisztázni, hangsúlyozva, hogy az idegesség – vagy ahogyan azt a Pallas Nagy Lexikona tárgyalja – neuraszténia – nem azonos a „hysteriával“, ugyanakkor a „hypocondriával“ sem keverendő össze – valójában „az idegrendszer általános gyöngeségét és izgatottságát jelenti a nélkül, hogy az idegrendszernek határozott megbetegedése volna jelen.“ Merthogy elsősorban az idegek izgatottsága szüli „azt a világfájdalmas irányt, mely a mai társadalom nagy contingensének sajátja“.
Az idegesség kialakulását segítő tényezők közt a legkülönfélébb ingredienciák sorakoznak egymás mellett, Pávai Vajna pedig, mint nemzeti érzelmű, patrióta polgárember, ügyesen egy kalap alá veszi a baloldali mozgalmakat és a fertőző kórokat: „Ragályos betegségek, politikai zavarok, börzeválságok, háború, socialismus, nihilismus s más hasonló idegrázó események számtalan embert tartanak félelemben, aggódásban, izgatottságban.“ S ugyebár mit ér egy komoly értekezés anélkül, hogy ne volna benne legalább egyetlen jónevű filozófusra utaló hivatkozás? „Kant, a königsbergi nagy bölcselő, az idegrendszer épen maradása szempontjából azt ajánlja, hogy az ember 8 óráig dolgozzék, 8 óráig mulasson és 8 óráig aludjék.“ (mostantól ez lesz a kedvenc Kant-idézetem). Irodai dolgozók és bringások, figyelem! A szerző a gyakorlatiasabb intelmeket sorbavéve nyomatékkal említi, hogy az idegesség „kifejlődésére hatása van a tulságos velocipédezésnek, ülő életmódnak, lármás zenének, varrógépnek, éjjeli virrasztásnak, – továbbá a szerencsétlen házasságoknak és az anyagi tönkrejutásnak stb.“ S ha már a konkrétabb okoknál tartunk, Pávai Vajna nem rejti véka alá, szakemberként mit gondol a kor divatos dizájnerdrogjáról, a morfiumról: „még a legerősebb szervezetet is tönkre teszi. Akárhány embert ismerek, ki 8-10 éven át egész vagyonát bőre alá fecskendezte s végre mint idegbeteg vált meg az élettől.“
Pávai Vajna persze nem éri be annyival, hogy néhány bűnös szubsztanciára vezesse vissza az idegrendszer gyengeségét („szeszes italok, thea, kávé, dohány és morphium”) – az okok és tényezők közt szerepel az is, ha az ember a „magasra törekvés”, a „szereplési vágy” és „feltünési viszketeg” (hogy ez -ség nélkül milyen jól hangzik!), valamint az „erőszakos carriercsinálás” érdekében saját lelki békéjét is feláldozza. A szerző ezt követően alaposan kiosztja a korabeli újságírószakmát is: „Ma például már a komoly és higgadt sajtóval szemben elsőbbséget adunk annak, mely hasábjait gyilkosság, rablás és egyéb a legapróbb részletekig menő rémtörténetekkel, pikantériákkal, személyeskedéssel, „apró hirdetések“-kel és „nyílt-téri“ közleményekkel tömi meg. A cirkus annál élvezetesebb, minél nyaktörőbb productiókkal kedveskedik.“ Emellett a csodaszerreklámok és a sajtótermékek igénytelen bulvárcikkei is megkapják a magukét: „Napilapok hirdetési rovataiban naponta számtalan ajánlgatással találkozhatni „gyöngeség és idegesség“ ellen, biztosan ható titkos szerek s „különleges orvosok“ népszerű műveiről. És az ifjuság mohón olvassa a pikáns naptárt, s a hasonló „idegfrissítő“ irodalmi termékeket, melyeknek sok része van abban, hogy fiatalságunk nagy része blazirt és ideges.“ Ezeket olvasva talán nemcsak bennem merül fel a kérdés, hogy szegény, poroszosan konzervatív doktor úr, milyen típusú gutaütést kapna, ha most hirtelen fel tetszene támadni a Kecske-kapui evangélikus temetőből, és elétennénk egy-két friss, ropogós bulvárlapot?
Néhány sorral később egy egészen riasztó diagnózist olvashatunk: „Az idegesség oly régi, mint maga az emberiség; de sohasem volt anynyira elterjedve, mint korunkban.“ Az aggasztó megállapítás után némi biztatás következik, hiszen a szerző felsorol néhány jó pedigréjű történelmi alakot, szemléltetve, hogy lám-lám, a „kór“ valóban mindenkit utolérhet („A művelődéstörténelem szerint idegességükről híresek Alkibiades, Tiberius, IV. Henrik, Robespierre, Voltaire, Gambetta és mások.“) Megtudhatjuk azt is, hogy az idegesség nem válogat, kortól és foglalkozástól függetlenül bárkinél jelentkezhet: „Leggyakrabban észlelhető azonban 15-40 évig tudósok, művészek és gazdag emberek között stb. A nők rendesen idegesebbek mint a férfiak.“ Én meg azt hittem, hogy az „ideges művészember” típusa egy ordas klisé – közben tessék, itt van, feketén-fehéren, százhúsz évvel ezelőttről, egy doktorember megírta, hogy nem is az.
Az idegesség okai közt Pávai Vajna előkelő helyen említi „modern nőnevelésünk” sarkalatos hibáit, melyek következtében a serdülő leánykák, bizony, „kevésvérüekké, idegesekké“ válnak. Merthogy „nevelésük inkább csak encyclopaedikus tudásra törekszik. Nincs érzékük az egyszerüség és kevéssel megelégedés iránt. Telve vannak mindenféle illusioval és magas igényekkel, minőket a valódi élet ki nem elégíthet.” (Értsd: a Magyar királyság hölgylakosai. Úgy általában, egy kalap alatt, semmi fogalmi fogafinomkodás). Nagyokat nyeltem, amikor a becses doktor úr a „nőemancipátió“-ról értekezik, grammokban mérve (illetve grammokhoz igazítva) a nők szellemi hajlamait – de hát ne feledjük, mindez hozzá tartozik a korszak koloritjához, nemcsak Pávai Vajna véleménye ez, hanem az egész korabeli maszkulin társadalomé is. És ugye 1891-et írunk, hol van még az általános női választójog, és ki gondolt még ekkor a hölgyek számára hozzáférhető felsőoktatásról? Tisza István gróf, még a világháború kitörése előtt, nem átallotta a következőket nyilatkozni: „Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át. (…) Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.” Pávai Vajna további fejtegetése pedig, ha távolról is, de emlékeztet a Django elszabadul c. Tarantino-film azon monológjára, melyben Calvin Candie nagybirtokos (alias Leonardo DiCaprio) a koponyacsont néhány dudorával magyarázza a fekete rabszolgák „veleszületett” szervilitását – „A férfiak idegrendszere tömegére nézve sokkal nagyobb s így munkabíróbb, mint a nőké. A két szervezet már a természet által különböző munkakörre van utalva; s míg a nők idegrendszerük s kisebb tömegű agyvelejükkel fogékonyabbak a külső behatások és ingerek iránt; eltérő bonctani alkatuk és természetüknél fogva különböző ösztönök, hajlamok, értelmiség, szellemi és erkölcsi képesség által különböző életcélra és működésre hivatvák.“ A szerző ezek után lepöccinti a saját maga által feldobott magas labdát, majd afféle költői kérdésként, egy utópisztikus „horror-szcenáriót“ tár elénk: „Kik az elnyomottnak vélt női nem nevében nagy szavakkal sürgetik a nőemancipatiót, (…) mindig voltak és lesznek, de eredménytelenűl. Mert ha a nők munkakörét (…) a családban és a társadalomban közelebbről vesszük szemügyre, be kell látnunk, hogy egyáltalán nincs mire emancipálni a hölgyeket, ha csak nem orvosokká, ügyvédekké, mérnökökké, bírókká vagy közhivatalnokokká stb. Vagy talán a nők hitvesi, anyai s más kötelességek alól akarják emancipálni magukat?“
Mindezek után, még mielőtt a doktor úr egy sor konkrét jótanáccsal látná el az olvasót, egy igencsak megnyugtató szentencia következik: „Az idegesség nem halálos betegség. – Orvoslása lehetséges.“ Záróakkordként pedig egy szépen felépített, jól tagolt, vizionárius retorikával átszőtt, mozgalmi beszédeket, ünnepi szónoklatokat és vasárnapi prédikációkat idéző mondathármas adja meg a szöveg végkicsengését – ékesen bizonyítva, hogy Pávai Vajna semmiképp sem egy technokrata, csőlátású, szakbarbár kórboncnok, hanem egy megszállott „orvosbúvár“, aki a gyógyítást nagyobb dimenziókban, tágabb keretek közt értelmezve, mint afféle népjóléti miniszter, valódi küldetésként éli meg. Aki, ha kell, tollat ragad (és Madáchot idéz), a pusztító jelenséggel írásban veszi fel a harcot, hogy a szakmai érvelés és higgadt tényismertetés már-már szépírói intarziával gazdagodhassék, miközben a nevelő célzat hazafias lendülettel és polgári elkötelezettséggel ötvöződik:
„Ne feledjük, hogy küzdelem az emberiség sorsa. E küzdelem változékony eshetőségeiben legbiztosabb kalauz a kötelességtudás. A kötelességtudás erélyen, az erély az erők kifejlettségén és kitartásán alapul. A test erejét a munka verítéke, a lélek és szellem erejét a tanulmány és gondolkodás mélysége, a jellemét pedig a sors csapásainak súlya edzi meg és fejleszti ki. S ha e honnak fiai mindhárom irányban megedződtek: a test, szellem és jellem erején a nemzet erélye, ez erélyen a kötelességtudás szilárd alapra jut s biztos kalauz lesz az élet nehéz küzdelmeiben s – kimarad az idegesség.“
A doktor úr művei közül említést érdemel az a nyomtatásban megjelent beszéd is, melyet az 1909-ben elhunyt Thaly Kálmán halála után olvasott fel a Toldy-kör tagjai előtt: az egyesület emlékestet rendezett az elhunyt történész-politikus-költő-filológus tiszteletére, aki korábban évekig a Toldy-kör elnökeként ügyködött („a mi szin-magyar elnökünk“). Pávai Vajna beszéde egy 12 oldalon át hullámzó, cirkalmas, folyondáros mondatkoszorúkból megépített szövegarchitektúra, afféle nemzeti érzelmekkel átitatott, metaforákkal megtűzdelt castrum doloris, tisztes retorikai mestermunka – példát vehetnénk róla ma, amikor a napilapok hasábjain mindenféle szedett-vedett nekrológokat olvashatunk. Az elhunyt tudós alakja mellett – akit a szerző „Prometheüsz“-höz hasonlít, és aki immár Rákóczi Ferenc társaságába, egy „boldogabb hazába“ költözött, – a monológ főszereplője a magyar nemzet és az imádatig fokozott hazaszeretet, illetve a magyar nyelv és irodalom mint „szent palládium”. Pávai Vajna Thaly irodalmi ténykedését is hosszasan méltatja, pedig akkor még nem is sejthette, hogy az elhunyt akadémikus, Pozsony város díszpolgára milyen kreatív eszközökhöz folyamodott „az államalkotó magyar faj“ költészetének pallérozásáért.
Thaly Kálmán
Pávai Vajna Gábor 1850-ben Debrecenben született, egyetemi tanulmányait Pesten végezte, majd Korányi Frigyes, a magyar tüdőgyógyászat megalapítójának asszisztenseként dolgozott mint ösztöndíjas tanársegéd és kutató. 1882-ben a pozsonyi országos kórház főorvosává nevezték ki. Még itteni működése előtt kiterjedt külföldi tanulmányutakat tett. Magyarországon az elsők közt volt, akik érdemben is foglalkoztak a tüdőbaj Koch-féle kezelésével. Berlinben személyesen is találkozott Robert Kochhal, módszerét a szakma előtt is részletesen ismertette (A tuberculosis gyógyítása Koch szerint), sőt a német tudós téziseinek néhány hiányosságára is felhívta a figyelmet.
Egyébként egy rendkívül felkészült, naprakész, széles látókörű emberről van szó, az orvostudomány mellett élénken érdeklődött a kultúra és a művészetek iránt is, igazi kultúraszervező volt, több vitacikket írt színházi kérdésben, és aktívan szorgalmazta egy pozsonyi egyetem létrehozását (Pozsony és a harmadik egyetem. Pozsony, 1884), ami ugye, kevéssel a háború kitörése előtt, ha csak rövid időre is, de megvalósult. Mindenképpen egy elkötelezett polgár volt – publicistaként is működött, számos nagy hatású, Pozsony város közügyeit érintő cikket írt, Vutkovich Sándorral megalapította (és finanszírozta) a Nyugatmagyarországi Híradót, amely előbb hetilapként, majd napilapként jelent meg, s csakhamar a régió meghatározó magyar nyelvű sajtótermékévé vált. Emellett városi képviselő is volt, s az 1874-ben alapított konzervatív szellemiségű magyar irodalmi egylet, a Toldy-kör is őt választotta első alelnökévé. Már csak azért is említést érdemel méltó Pávai Vajna neve, mert páciensei közt volt a fiatal Bartók Béla is – a doktor, miután egy kollégája súlyos ítéletet mondott a fiatalemberről, gyógyíthatatlan tüdővészt diagnosztizálva, saját maga vette kezelésbe a beteget. Pávai Vajna felismerte, hogy a kór még kezdeti stádiumban van, és a tüdőnek csak egy kis részét érinti, majd azonnali gyógykezelést írt elő. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nem kis mértékben hozzájárult a gimnazista korú, testnevelésből éveken át felmentett fiatalember gyógyulásához, hiszen Bartók az ő tanácsára töltött el néhány hónapot a dél-tiroli Meránban. Itt rohamosan javulni kezdett az állapota, majd hamarosan el is múltak a betegség tünetei.
Csanda Máté
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!