Az Apácapálya titkai: Ki építtette valójában a pompás Georgievits-palotát?

Az Apácapálya a 20. század elején, a háttérben a Georgievits-palota. (Forrás: a Pozsonyi Kifli archívuma)

A palotát Georgievits György de Apádia altábornagy (Temesvár, 1837 – Pozsony, 1909. április 25.; a Kecske-kapui temetőben nyugszik), a Lipót-rend lovagja építtette 1890 és 1893 között. Ugyanis legkorábban azután épülhetett fel, hogy Georgievitset a 16. lovasdandár parancsnokaként 1890. március 1-én Pozsonyba helyezték, 1894. január 1-i nyugállományba vonulásakor pedig már állnia kellett a palotának, mivel ide vonult vissza.

Nem sikerült kiderítenem, pontosan ki volt az épület tervezője. A korábbi szakirodalom rendszerint a pozsonyi születésű Rumpelmayer Viktort nevezi meg tervezőként, ez azonban nem lehetséges, hiszen 1890-ben már öt éve halott volt. Építőként Feigler Sándort szokták feltüntetni, ami ugyancsak téves információ. Egy 1912-es újságcikk szerint a palotát egy meg nem nevezett bécsi építész tervezte, kivitelezője pedig a helybeli ifj. Feigler Ignác volt.

Az építés költsége 300 000 koronára rúgott. A palota eklektikus stílusát neobarokk (például a homlokzaton) és neorokokó elemek (például az előcsarnok és az emeleti reprezentatív helyiségek stukkódíszei) egyaránt jellemzik. Az épülethez tartozó, eredetileg egészen a Védcölöp útig húzódó teraszos kertnek mára csupán töredéke maradt meg: nagy részét a Cseh Iparkamara alkalmazottainak kubista lakóháza (1925, tervező: František Kříž, Védcölöp út 26–28.) foglalja el A palotát úgy alakították ki, hogy reprezentatív első emeletéről, a piano nobiléről ki lehessen lépni a teraszra, ahonnan az egész kertre kilátás nyílt – ezt még 1912-ben is kis botanikus kertként tartották számon, és felmerült a megnyitása a nagyközönség előtt. Bizonyára ritka, egzotikus növényeknek is otthont adott.

Georgievits György de Apádia feleségével, Matildával (szül. Pongrácz) és fiukkal, Guidóval (Cegléd, 1883 – Ptuj, 1963), a cs. és kir. hadsereg főhadnagyával élt a palotában. Guidó a Mária Terézia Katonai Akadémián végzett, eredetileg a 9. huszárezredben szolgált, az első világháborúban pedig megfigyelő tiszt volt a légierőnél. 1914. szeptember 1-jén súlyosan megsebesült, és orosz fogságba esett, ahonnan azonban sikerült megszöknie. 

Férje halála után három évvel Matilda jelezte, hogy el kívánja adni a palotát, és elköltözne a városból. Erre a városi tanács is felfigyelt, és tájékoztatást kért a vételárról, mivel felmerült, hogy a palotában helyeznék el a városi könyvtárat és múzeumot, a kertet pedig kis botanikus kertként és parkként megnyitnák a nagyközönség előtt. A megözvegyült Matildát örömmel töltötte el a város érdeklődése, ezért 320 000 koronára csökkentett vételáron ajánlotta fel a palotát a városnak (vagyis mindössze 20 000 korona nyeresége lett volna, mivel az építkezés 300 000 koronába került), egyúttal pedig meghívta a város képviselőit az épület megtekintésére, hogy felmérhessék, alkalmas-e az a terv megvalósítására. 1912 áprilisában ezért a város népes küldöttséget menesztett a palotába Kumlik Tivadar alpolgármester vezetésével. A küldöttség eleinte kedvezően nyilatkozott, végül azonban a terv meghiúsult, akárcsak az az elképzelés, hogy az állam vásárolja meg az épületet, és ott helyezze el az újonnan alapított Erzsébet Tudományegyetem könyvtárát. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt, 1914 márciusában a katonai parancsnokság arra kért engedélyt a városi tanácstól, hogy négyemeletes katonai börtönt építsen a palota kertjében. Nem világos, hogy ezt miért Matilda megkerülésével tették, aki bizonyíthatóan még ekkor is a palota tulajdonosa volt (elképzelhető, hogy a kertet eladta a városnak). A katonai parancsnokság végül a Kereszt utcai Ludwig-palotát választotta a börtön helyszínéül, így a terv nem valósult meg. 

Matilda 1917-ben még biztosan a palota tulajdonosa volt, ebben az évben ugyanis köszönetet mondott neki az oktatásügyi minisztérium azért, hogy ingyenesen helyet biztosított a palotában egy leányiskolának, amelynek ki kellett költöznie a hadsereg által lefoglalt addigi épületéből.

Az épületet végül Trebitsch Dénes bankárnak, a Magyar Általános Hitelbank pozsonyi fiókigazgatójának, egyben a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület elnökének adta el, aki 1918 áprilisában már az épület tulajdonosa volt, és a Slovenské národné noviny egyik cikke szerint a környékbeliek nagy felháborodására leszedette a palota eredeti tulajdonosának címerét: „Csinos, régi nemesi kúria a város szélén, ott, ahol a Kis-Kárpátok eléri a város első házait. Mellette szemrevaló, modern palota; valaha a nevezetes Georgievits tábornok építtette. Előttük óriási létra áll, amekkorát csak nagy tűzeseteknél látni. Körülötte vagy száz ember – zsivaj, kérdések, izgatottság. Mivégre a létra, mivégre a tűzoltók, ha nincs tűz? Mivégre? A palotáról és az ősrégi Scherz de Vaszoja-kúriáról is leszedik az évszázados nemesi címereket és nemesi koronákat. Mondhatnánk talán, hogy a demokratizálódni készülő világban nem is kár értük. Meglehet. Az viszont kár, hogy pont ezeknek adatik meg, hogy leszedhessék őket. Mert kikről is van szó? Herr Bankdirektor Trebitsch – kir. tanácsos! – hajoljanak meg előtte, ötmilliót keresett a háborún, na meg Herr Schuhwixfabrikant Kellermann. Hja – elég egy csöpp gógyi, és mit kell csinálni? Hát suvikszot! Akkor az ember még nemesi koronákat is leszedethet! Nézem azokat a házakat – mintha maguk is szégyenkeznének.” Trebitsch Dénes a palotában élt feleségével, a népszerű énekesnővel, Trebitsch Olgával (Olly), aki 1919 januárjában spanyolnáthában halt meg. Emlékére 1921-ben vagy 1922-ben emlékművet készíttetett Rigele Alajossal, és a Cantus néven emlegetett alkotást a palota udvarán állíttatta fel. 1931-ben Trebitsch a városnak ajándékozta az emlékművet, amely a Városi díszligetbe (ma Janko Kráľ-liget) került. Oszlopait 1938-ban, röviddel azelőtt sikerült a téglamezei uszodába szállítani, hogy Ligetfalut a Német Birodalomhoz csatolták. Az oszlopok nélküli emlékmű 2002-ig a ligetfalui parkban maradt; 2009-ben restaurálták, visszakapta oszlopait, majd ismét felállították a palota udvarán. Az emlékmű történetéről, valamint Trebitsch Olgáról korábban itt írtunk.

A Cantus című szobor a Georgievits-palota udvarán. (Fotó: Braňo Bibel)

Trebitsch felesége halála után is művészetpártoló ember hírében állt: 1921-ben nála szállt meg a világhírű basszbariton, Michael Bohnen, aki a Vigadó nagytermében adott hangversenye után jóízűen fagylaltozott a palotában. Bohnen pozsonyi tartózkodásáról itt írtunk.

Trebitsch Dénes feltehetőleg bérbe adta a palota egy részét, mivel az 1920-as évek elején rajta kívül többen is laktak az épületben, köztük például Karol Andrej Kuzmány (1868–1924) politikus, Vladimír Makovický (1862–1944) pénzügyi szakember és politikus, a Szlovák Bank, a Szlovák Bankszövetség és a Csehszlovák Iparszövetség elnöke, a kormányzat kereskedelmi, gyáripari és kisipari ügyekkel foglalkozó tanácsadója, valamint fia, Igor Makovický (1892–1949), a Szlovák Bank pozsonyi igazgatója. Utóbbi később feleségével és gyermekeivel együtt a Tajovský utca 24. szám alatti funkcionalista villába költözött. Ekkorra már a kertet is felparcellázták, és 1925-ben az északi végén, a Védcölöp úton már épült a fentebb említett lakóház a Cseh Iparkamara alkalmazottai számára. A szakirodalomban általában 1924-et adják meg az épület befejezésének éveként, egy újságcikk szerint azonban 1925-ben még állványzat vette körül az építkezést; erre felmászott egy macska, amely aztán nem tudott lejönni, és olyan kitartóan nyávogott, hogy végül a tűzoltóknak kellett lehozniuk.

Trebitsch idővel másodszor is megnősült, majd elköltözött Pozsonyból. Nem tudni, pontosan mikor adta el a palotát, de valamikor az 1920-as évek folyamán történhetett, mert egy 1930-as címtár szerint akkor már a Szlovákiai Szociális és Szociálegészségügyi Egyesületek Országos Szövetsége volt a tulajdonosa. Feltehetőleg 1927–28 körül került a szövetség birtokába, mivel a korabeli sajtó szerint az ekkor már a palotában működött, és 1928. március 27-én itt alapították meg a Pozsonyi Járási Ifjúsággondozó Egyesületet. Emellett ekkoriban több más jótékonysági, szociális és egészségügyi egyesület és intézmény is működött a palotában, például a Philantropia szabadkőműves egyesület, a Záchrana nő- és leányvédő egyesület, a Csehszlovák Vöröskereszt helyi szervezete, az Absztinens Szövetség, valamint a Szlovákiai Állami Szociális Gondozási Felügyelőség. A második világháború alatt, 1939 novemberében úgy döntöttek, hogy a palotába költöztetik az Olasz Királyi Követséget, amire az átalakítási munkálatok elvégzése után, 1940 tavaszán került sor, a Szlovákiai Szociális és Szociálegészségügyi Egyesületek Országos Szövetsége pedig a Grössling utcába költözött. A Verzeichnis der Mitglieder des diplomatischen Korps in Bratislava című 1944-es címtár szerint ekkor többek között Ludovico Censi (1895–1964) pilóta lakott itt, aki még az első világháború idején, 1918 augusztusában Gabriele D’Annunzióval együtt részt vett a híres Bécs feletti repülésben.

Az Apácapálya (németül Nonnenbahn) egy korabeli várostérképen. (Forrás: a Pozsonyi Kifli archívuma)

A háború végén rövid ideig a Vörös Hadsereg parancsnokságának egy része székelt a palotában, a háború után pedig a Hriszto Botev Bolgár Alapiskola otthona lett az épület; erre emlékeztet a Botev portréját ábrázoló dombormű a homlokzaton. Az 1948-ban a Mickiewicz utcában alapított intézmény 1995-ben magániskolává vált. 2003-ban többek között a bolgár parlament elnöke, Ognyan Gerdzsikov is ellátogatott ide, aki elégedetten állapította meg, hogy még a legkisebb bolgár gyerekek sem felejtettek el semmit az anyanyelvükből, sőt figyelemre méltó módon ápolják és viszik tovább nemzetük kulturális hagyományait. A gyerekek a honfitársuk üdvözlésére előadott énekes és táncos műsorért ajándékokat – bolgár nyelvű könyveket, tankönyveket – kaptak. Az iskola később kiköltözött a palotából; ma a Zaporizzsjai utcában működik Hriszto Botev Bolgár Alapiskola és Gimnázium néven. Az iskola egy ideig a Miloš Ruppeldt Művészeti Alapiskolával osztozott a palotán; az 1919-ben Szlovákiai Zeneiskola néven alapított intézmény az 1990-es években költözött ide a Ferenciek teréről. A palotát 2009-ben részlegesen felújították. Ennek során központi termét Trebitsch Olga Hangversenyteremnek nevezték el, és az énekesnő emlékművét visszahelyezték az udvarra. Az épület jelentős részei azonban több mint száz év elteltével erősen leromlott állapotban voltak, ezért átfogó felújításra szorultak, amit a város 2022 és ’24 között, Matúš Ivanič tervei alapján valósított meg. A felújítás után a palota továbbra is két részre tagolódik: egyik felét a művészeti alapiskola használja, a másik pedig Zene Háza néven kulturális központként áll a nagyközönség rendelkezésére.

A palota mai képe. (Fotó: Peter Janoviček)

Örvendetes, hogy a gazdag történetű palotát sikerült érzékeny megközelítéssel úgy felújítani, hogy műemléki értékei mellett élő funkciója is megmaradt. Sajnos ez nem mondható el minden pozsonyi műemlékről.