Így forgatta fel a mohácsi vész a pozsonyiak életét is

Akik szeptember 13-án, vasárnap együtt rótták Pozsony utcáit Korpás Árpád idegenvezetővel és történésszel, nemcsak arról alkothattak fogalmat, milyen óriási befolyással bírt a Magyarország nyugati kapujában fekvő város fejlődésére a mohácsi vész, hanem arról is, hogyan hatott ez a tragikus kimenetelű ütközet a lakosság életére.

A séta a résztvevői 

Tagadhatatlan, hogy Pozsony Mohácsnak köszönhetően “került fel a térképre”, hiszen a csatában elesett fiatal uralkodó, II. (Jagelló) Lajos özvegye, Mária királyné udvartartásával és a budai kincstár kincseivel együtt ide menekült, és itt készítette elő a terepet fivére, Habsburg Ferdinánd trónra lépése előtt. Akit aztán a Bécshez hű magyarországi rendek 1526 decemberében, a ferences rendi kolostorban tartott gyűlésükön királyukká is választottak - igaz, ekkor már volt egy másik uralkodója az országnak, a székesfehérvári országgyűlésen alig pár héttel korábban, más főurak által megválasztott Szapolyai János. Amikor tehát a legnagyobb összefogásra és a külső ellenséggel szembeni összezárásra lett volna szükség, a hatalmasságok inkább megpróbáltak a zavarosban halászni, és persze mindenki a saját pecsenyéjét sütögette. A belháborúnak meg is lett az eredménye: tizenöt évvel Mohács után Budát és a történelmi Magyarország középső területeit bekebelezte az Oszmán Birodalom, a tartósan Habsburgok uralma alá kerülő Magyar Királyság területe pedig a töredékére zsugorodott. 

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor jelentősen felértékelődött a Bécstől csak mintegy hetven kilométerre fekvő Pozsony szerepe. Részben azért, mert az itteni vár előretolt helyőrségként védte a császárvárost a töröktől - már 1529-ben, Bécs első ostroma idején jelentős károkat okoztak a várdombon felállított ágyúk a Dunán hajózó török flottának. Másrészt pedig még Buda török kézre kerülése előtt, “preventív” jelleggel Pozsonyba helyezték át a legfontosabb kormányzati szerveket, vagyis ez a város lett az egyre zsugorodó Magyar Királyság új fővárosa, majd 1563-tól koronázó városa is. Eredetileg ezt az állapotot Bécs átmenetinek hirdette, végül csaknem három évszázadig, még jóval a török kiűzése után is megőrződött. A Szent Koronát tartósan magukhoz ragadó Habsburgoknak nagyon is megfelelt, hogy Magyarország fővárosa csak egy ugrásra (sőt, szinte lőtávolságra) van a császárvárostól…

Ami pedig Pozsonyt mint várost illeti, az ország területéhez hasonlóan annak kiterjedése is zsugorodott - a Bécsből kiküldött hadmérnökök ugyanis közvetlenül a mohácsi vész után úgy ítélték meg, hogy biztonsági okokból a középkori városfalakon túli elővárosokban - a lakóházaktól és ispotályoktól kezdve a templomokig - mindent a földdel kell egyenlővé tenni, beleértve a tekintélyes méretű, tíz oltárral rendelkező Szent Lőrinc-plébániatemplomot is a mai Szlovák nemzeti felkelés téren. Ennek a rombolásnak kettős oka volt: egyrészt meg kellett akadályozni, hogy az ellenség egy esetleges ostrom esetén befészkelje magát, fedezéket találjon valamely kőépület falai között, másrészt hogy a megerősített városfalakon szolgálatot teljesítő őrségnek biztosítsák a zavartalan kilátást.

Az elővárosok felszámolásának, a lakóházak lebontásának persze az lett az eredménye, hogy a nagyon szűkös középkori városmagon belül mintegy hatezer ember (köztük számos menekült) zsúfolódott össze, ami természetes módon kikényszerítette az új építészeti megoldásokat. A 16-17. században Pozsonyban is megjelennek a magasba törő, több emeletes kúriák, városi paloták, és alapvetően megváltozik a középkori utcák képe. 

A Mohácsig visszavezethető politikai, demográfiai, hadászati és urbanisztikai változásokat Korpás Árpád szokott élvezetes stílusában hozta közelebb a hallgatóságához, mondandóját remekül válogatott irodalmi szemelvényekkel színesítve. Ezek között nem csupán busongó-jajongó, borongós hangvételű, hanem humoros is akadt (Petőfi Sándor: Dáridó után), bizonyítva, hogy bármekkora tragédia is érjen minket, nevetni azért még tudunk magunkon.