;)
Volt egyszer egy Pozsonyi Hajós Egylet (1862-1940)
2014 08 26.
A sportevezés kialakulása
Olyan izgalmas előzmények után, mint a föníciai és ógörög evezős veresenyek, valamint a középkori Velencei köztársaság lagúnái között lavírozó hajósok erőpróbái, az újkori modern evezőssport Angliában született meg a 18. század folyamán. A Temzén való evezés nagy hagyománnyal bírt – a folyó felső folyása mentén lakó lordok rendszerint nyolcevezős bárkákon hajóztak le Londonba a parlamenti ülésekre. A kezdetben nyilván az alsóbb néposztályok szórakozásának számító evezős versenyek, melyeket londoni kocsmák rendeztek egymás között az 1700-as évek elejétől, egyre népszerűbbé váltak az előkelőbb ifjúság körében is. 1829. június 10-én került sor az első, mára legendássá vált Oxford—Cambridge nyolcas versenyre. A konkurens egyetemek diákjai a Temze mintegy 6840 méteres szakaszán mérték össze erejüket. Az első regattát az oxfordiak nyerték.
Az új sportág gyorsan elterjedt először az angolszász országokban (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália), majd szerte Európában (Németország, Hollandia, Franciaország, Olaszország). 1892-ben Torinóban alakult meg a Nemzetközi Evezős Szövetség (FISA), egy évvel később pedig az olaszországi Ortában rendezték meg az első Európa-bajnokságot, ahol a nyolcas hajók mellett már egypárevezős és négyes csónakok is versenyeztek. Az evezés a kezdetektől szerepel az újkori olimpiák programján is, bár az elsőn, az 1896-os athénin a viharos időjárás miatt az evezős versenyek elmaradtak.
Időközben a sportevezés technikailag is sokat fejlődött. Kezdetben viszonylag széles hajókban, bárkákban eveztek, a versenyzők rögzített deszkán ültek, az evezőlapátot pedig a hajó oldalában, a palánkon kialakított vájatba helyezték. 1828-ban alkalmaztak először fából, majd nem sokkal később vasból készült külvillát az evezőlapátok megtámasztására. A csónakok egyre hosszabbá és keskenyebbé váltak, míg végül éppen csak az ülésnek maradt hely. 1883-ban egy német evezős megszerkesztette az első mozgóülést, aminek segítségével a lábtartóra támaszkodva a láb ereje is bekapcsolódott a csónak hajtásába. A versenyhajók korábban kőris-, fenyő- vagy cédrusfából készültek, ma már szinte kizárólag műanyagból. Több típusuk alakult ki, melyeket az evezőlapátok száma szerint különböztetünk meg. Eszerint beszélhetünk kétevezős, négyevezős, hatevezős és nyolcevezős hajóról. Az olyan csónakokat, melyeket egy-egy versenyző két evezővel hajt, párevezősöknek nevezzük. Az egyszemélyes párevezős a skiff.
A sportevezés kezdetei Magyarországon
Annyi más mellett a sportevezés Magyarországon való meghonosítása is gróf Széchenyi István nevéhez fűződik. Az új sportággal 1823-as angliai útja során ismerekedett meg. Hazatérve nyomban hajót hozatott magának Londonból, amellyel 1827. május 16-án 3 óra 52 perc alatt evezett le Bécsből Pozsonyba két angol barátja, John Barneby és Thomas Hallifax társaságában. Dr. Cserháti László szerint ez a teljesítmény jelentette az evezős sport időszámításának kezdetét Magyarországon. Széchenyi később nagyobb túrákra is vállalkozott, 1830-ban például evezős hajóval járta végig a Dunát Pest-Budától a Fekete-tengerig, felmérve a folyó szabályozásának lehetőségeit. 1834-ben alapított egy magáncsónakdát, ebből jött létre 1841. április 6-án Magyarország első evezős klubja Hajós Egylet néven.
Tulajdonképpen még csak egy exkluzív, úri magánegyesületről volt szó, tagjai kizárólag arisztokraták lehettek, akik képesek voltak megfizetni az évi 40 forint tagsági díjat. 1843. március 19-én rendezte meg az egylet az első hazai regattát, melyet a négy magyar munkás által hajtott és Adam Clark által kormányzott Béla nevű hajó nyert meg. A következő évben a tagok pártolásának hiányában a klub feloszlott. Hosszú szünet után az 1861-ben megalakuló Buda-Pesti Hajós Egylet lépett az örökébe, amely – az akkori politikai viszonyokhoz mérten meglehetősen demonstratívan – mélyen elkötelezte magát a nemrég elhunyt Széchenyi István emléke mellett. Az egylet alapszabálya kimondta, hogy egy hajó mindenkor a gróf nevét kell, hogy viselje.
A Pozsonyi Hajós Egylet alapítása (1862)
A Pozsonyi Hajós Egyletet (PHE) a Buda-Pesti Hajós Egylet mintájára alapította meg néhány sportbarát fiatal mágnás, pozsonyi joghallgató, hogy „szabad idejét lelket vidító és testet edző férfias mulatsággal töltse be.“ Az első, alapító közgyűlésre 1862. február 5-én került sor, ahol az egylet tagjai közfelkiáltással választották meg elnöknek báró Wenckheim Viktort, alelnöknek gróf Wenckheim Frigyest, pénztárnoknak gróf Dessewffy Aurélt, jegyzőnek pedig gróf Teleki Edét.
Ezután hozzáláttak az alap- és rendszabályok kidolgozásához. A teljes szabályzat sajnos nem maradt fenn, de az bizonyos, hogy ennek összeállításákor is a Buda-Pesti Hajós Egylettől vették a példát, amelynek 1867-es kiadású rendszabályzata viszont ismert. Álljon itt szemléltetésül néhány sornyi idézet ebből, hogy érzékeltesse az első hazai evezős klubok szellemiségét és meglehetősen fegyelmezett légkörét:
„Mihelyt a tagok a csolnakba beléptek, a vezér annak parancsnokságát átveszi, és elváratik mindenkitől, hogy sem helytelen kapkodás által a mozdulatok szabatosságát megzavarni, sem ok nélkül és dísztelen szószaporítás, vagy ildomtalan kifejezések által botrányra alkalmat adni nem fog. Ennélfogva: a vezérnek jogában áll a parancsnoksága alatt lévő tagokra – a szabályok megsértése esetében – az egyleti pénztár javára 1-5 forintig terjedő büntetést szabni. (…) A vezér az evező helyeket a tagok közt felosztván, ezek azokat ellentmondás nélkül elfogadják, s a gyakorlat alatt sem felkelni, sem pedig helyet cserélni nem fognak.“
„Minden ujonc, midőn magát eléggé avatottnak véli, három begyakorlott tagot felkérend, hogy vele próbát tegyenek, amelynek folytán ugyanezeknek egyhangú ajánlatára az igazgató által jelszalaggal ünnepélyesen fel fog díszíttetni, ha t. i. megfelelt. A begyakorlott, kitüntetést nyerni kívánó tag kell: a) hogy tökéletesen jól evezni; b) hogy a pár evezővel (skull) is tudjon bánni s hogy c) a kormányzáshoz is értsen; hogy bármely hajón helyet foglalhasson, s bármely hajó vezérletét méltán elvállalhassa.“
Ami a tagfelvételt illeti, a PHE krónikája szerint „az egylet nyitva állott minden »mivelt és feddhetetlen jellemű fiatal embernek«; (…) maga a felvétel két feltételhez volt kötve: két rendes tag ajánlatához, s a beválasztáshoz.“ Ez a demokratikusnak tűnő rendelkezés azonban nem teljesen fedi a valóságot, hiszen egészen 1874-ig az egyletbe való belépés alapkritériuma nemcsak a műveltség és feddhetetlenség volt, hanem az arisztokrata származás is. Tagdíjat az alapításkor még nem határoztak meg, „hanem az alapszabályok azon rendelkezésével, hogy a felvett »tag az egyleti költségek fedezésére ennek pénztárához tehetsége szerinti összeggel járul«, minden egyes tagnak gavallér lelkületére bízatott saját tehetőségének megbecsülésével kivetni önmagára a tagdíjat.“ Később, már a kötelező tagdíj bevezetése után a „gavallér lelkület“ gyengülni látszott, mert a pénztárnoknak rendszeres fejfájást okozott a tagdíjhátralékok behajtása.
Az egylet első hajóját a Dunai Gőzhajózási Társaságtól rendelte, melyet az óbudai hajógyárban szereltek össze. Egy 18 mázsás, vitorlás-evezős hajóról volt szó, melyben akár 18-20 személy is utazhatott, s így nyilvánvaló, hogy sokkal inkább kirándulásokra, túrákra volt alkalmas, semmint versenyzésre. A hajót a Remény névre keresztelték, s még aznap, amikor megérkezett, az egyleti tagok feleveztek vele Dévénybe.
Időközben a városi tanács és a polgármester is jóvá hagyta az egylet megalakulását, „melynek czéljaira a város a Duna jobb partján közvetlenül a hajóhíd fölött körülbelül a ligeti kertészház átellenében átengedett egy darab földet“. Itt létesült az első egyleti kikötő.
Az egylet jelképei
Az egylet legfontosabb jelképe az egyenruha volt, amely az idők során sokat változott. Kezdetben minden tagnak vörös flanell matrózinget, sötétkék nadrágot és zubbonyt, valamint szalmakalapot kellett viselnie. A szabályzat afelől is rendelkezett, hogy a választmányi tagok „öltönyeik ujjain a gombok körül aranyzsinórt s ingeik gallérján sárga selyemből kivarrott egyleti czimert viseljenek.“ Mivel azonban ez az egyenruha sportolásra nem bizonyult a legalkalmasabbnak, a flanell inget hamarosan felváltotta a kék-fehér csíkos trikó. Egy 1875-ben hozott rendelet pedig „meghonosított az egyletben egy közönségesen igen alárendelt s a szó szoros értelmében lábbal taposott használati czikket, a papucsot, s kötelezőleg kimondotta, hogy angol hajóba csak papuccsal szabad belépni.“ Az egyenruha utolsó módosítására 1933-ban került sor, amikor is a választmány bevezette a sötétkék ellenzővel ellátott evezős sapkát, a kék tréningruhát és a fehér szvettert.
A PHE krónikájának tanúsága szerint az egylet már a kezdetektől saját zászlóval is rendelkezett, „melyen a fehér mezőt keresztalakban egy vízszintes zöld és egy függélyes vörös csík metszi; a két csík közepét az ország szent koronájával szintén fehér mező képezi“. 1925-től új, kék-fehér egyesületi zászlót használtak.
1872-ben a választmány „elfogadta egyleti jelszóul ezen buzdító mondatot: »Előre mind!«“. 1874-ben pedig az akkori elnök, gróf Zamoyski József megkomponálta a PHE himnuszát „Hajódal“ címen, melyet még ugyanebben az évben elő is adott a Pozsonyi Dalárda egy hajókeresztelési ünnepség alkalmával.
A klubház
1890-ben az egyletnek el kellett hagynia régi kikötőjét, ahová időközben egy ideiglenes, fából ácsolt hajóházat is felhúztak; ennek tőszomszédságában épült ugyanis meg az első pozsonyi állandó híd (Ferenc József híd, később Öreg híd). A híd átadása után jelentős mértékben megnövekedett a forgalom a Duna két partja között, s ebben az egylettagok „az eddigi fesztelen élet veszélyeztetését látták.“ Megérlelődött tehát az elhatározás, hogy a part egy másik, nyugodtabb szakaszán letesítsenek új kikötőt állandó jellegű klubházzal. A házat egy linzi építész, Jeblinger Rajmund tervezte. „A házépítéshez szükséges összeget belső kölcsönnel és a Pozsonyi I. Takarékpénztártól felvett 10.000 koronás kölcsönnel teremtették elő. A belső kölcsön úgy jött létre, hogy kibocsátottak 157 darab 100 koronás részjegyet, amelyeket a tagok vettek át.“
Az ünnepélyes alapkőletételre 1895. július 7-én került sor. „A torony alatt lévő alapkőbe befalazták a szokásos formaságok között az egyesületre és klubházra vonatkozó iratokat. Az alapító okiratot a választmány megbízása alapján Aixinger László szövegezte meg. Ez üveg- majd réztokba helyezve került az alapkőbe. Befalazták még a PHE 25 éves történetét, egy részjegyet, az aznapi pozsonyi újságokat, az akkor forgalomban volt pénznemekből egy-egy darabot.“ A romantikus, „karcsú tornyú“, kissé alpesi, kissé neogótikus klubház 1896-ra készült el, mely örvendetes eseményről a krónika így emlékezik meg: „Oly otthon állott most a PHE rendelkezésére, mely méltó volt az egyesület multjához, tagjai társadalmi helyzetéhez és azok, valamint barátai bőkezűségéhez. Az új otthon sok tagot és vendéget vonzott át a Ligetbe. A tagok száma gyarapodott és a kirándulások száma is örvendetesen emelkedett.“
1897. június 19-én, egy szombati napon tartotta az egylet a házavató ünnepséget, melyet társas vacsora és táncmulatság követett a Zöldfa Szállóban. „115 személy vett azon részt, képviselve volt a város, a pozsonyi sajtó, a Komáromvárosi és Vármegyei Sportegylet a bajtársi együttérzés jeléül 10 tagját küldötte ki és ott voltak nagy számban a P. H. E. tagjai hölgyhozzátartozóikkal együtt. (…) A vacsorának váratlan kedves vendégeként megjelent az ünneplő társaság körében feleségével együtt Fadrusz János szobrászművész, a koronázó emlékszobor hírneves megalkotója, akit nagy szeretettel fogadtak. A vacsora után hajnalig folyt a tánc.“ Másnap megejtették az új kulbház épületében az első, ünnepi közgyűlést, utána pedig házi regattát rendeztek.
A csónakházból, öltözőből és társalkodó helyiségekből álló klubház berendezése fokozatosan bővült, modernizálódott. 1902-ben bevezették a „villamos világítást“ és felszereltek egy „távbeszélőt“ is. 1909-ben a klubház fürdőszobával bővült, melyet mosdókkal és zuhanyzóval láttak el. 1913-ban vezették be a fűtést, a meleg vizet, és kicsempézték a fürdőszobát is.
A klubházhoz a kikötőn kívül saját strand, kert, sőt később teniszpályák is tartoztak. A kert dísze lett 1897-től a PHE legelső hajója, a Remény, mely ekkorra már „betöltötte hivatását, a könnyű angol hajók mellett már nem lehetett jövője“, az egylet azonban megtartotta mint egyfajta műemléket. „Kegyeletes módon őrizték meg az egyesületi tagok ezt a régi bútordarabot. Az egyesület kertjében – virágtartóvá lett.“
Versenyek
A PHE már a kezdetektől rendezett házi regattákat, melyeken a tagok mérhették össze egymással erejüket. Ezeket az egyleti versenyeket általában a hajókeresztelési ünnepségekkel kötötték egybe, és néha igencsak „lazára“ sikeredtek. Az 1882-esről például így emlékezik meg a krónika: „A versenyzők sok humorral teljesítették feladatukat, s bárha mint kezdő scullerek több ízben eltértek az egyenes irányból s egyszer a partba, másszor ismét egymás hajójába ütköztek, mégis szerencsésen beértek egymás után a czélhoz.“ E jó hangulatú házi versenyek közül a legnagyszabásúbb minden bizonnyal az egylet megalakulásának 25. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi regatta volt 1887-ben, amelyen három számban is versenyezhettek egymással a tagok: junior négyevezős, egypárevezős és senior négyevezős. „A czélpont s az előtte lévő pontonhidon nyugvó s a Dunába benyúló két hosszú hölgypáholy teljes lobogódíszben szemet gyönyörködtető szép látványt nyújtott. A várost a ligettel összekötő hajóhíd fel volt lobogózva, s a hídtól egész az ünnepély helyéig lengő zászlók jelezték a Dunapart mentében az utat. Az ünnepélynek nagy számú néző közönsége volt, megjelentek városunk legelőkelőbb körei, élükön Frigyes főherczeggel és nejével.“
A PHE általában jól szerepelt az országos és nemzetközi versenyeken is, köszönhetően elsősorban annak, hogy kiváló trénereket alkalmazott – például az angol származású bécsi hajóépítőt, William James-t, vagy a világbajnok skiffevezőst, W. A. Barryt. Már két évvel megalakulása után, 1864-ben sikerült trófeát szerezni a PHE csapatának az első, Buda-Pesti Hajós Egylet által rendezett nemzetközi regattán, maga mögé utasítva a bécsi, budapesti és paksi klub evezőseit is. A következő siker azonban sokáig váratott magára. Az 1860-as évek végétől ugyanis „az alapítók egymás után elhagyván Pozsonyt, bomladozni kezdett a kötelék, a pezsgő tevékenységet pangás és részvétlenség váltotta fel.“ Ki kellett várni, amíg felnövekszik egy új nemzedék, hogy ismét életet leheljen a PHE működésébe. Ennek az új generációnak az egyik legkiválóbb tagja lett Feith Artúr, „egy fáradhatatlan, szívós sportférfiú, aki második otthonává tette a Dunát.“ Feith két trófeát is szerzett az egyletnek: az elsőt 1881-ben, a bécsi nemzetközi regattán (Wiener Regatta-Comité) palánkos egypárevezősével, a másodikat 1882-ben Balatonfüreden egy kétpárevezőssel, Vaymár Iván társaként. A „Duna rajongója“ 1926-ban hunyt el, s végrendeletében az egyesületnek adományozta a bécsi regattán nyert serleget. Emléke előtt tisztelegve a házi regattát ettől kezdve „Feith Artúr-emlékverseny“ néven rendezték meg.
A legfényesebb győzelmet talán az 1884-es budapesti országos hajóversenyen aratta a PHE, melyet közösen rendeztek a Hunniával és a Nemzeti Hajós Egylettel. A bécsi Allgemeine Sportzeitung korabeli száma így emlékezik meg a jeles eseményről: „A lobogó leeresztésére átveszi a Hunnia gyorsan erőteljes húzásokkal a vezetést, úgy, hogy a másik kettő elmarad. Majdnem egy teljes hajóhosszal előre küzdi magát a Hunnia, de nem képes soká megtartani az előnyt, mert hosszú és hatályos húzásokkal közelednek a pozsonyiak, kiknek styljéhez és tartásához még sok szó fér ugyan, kiknek conditioja azonban kitűnő, és komoly trainingre enged ismerni. Lépésről lépésre új tért nyernek a pozsonyiak (…) Csak másfél percz mulva fognak a pozsonyiak teljes komolysággal a versenybe s erős húzásokkal egyszerűen ott hagyják ellenfeleiket, úgy hogy 3 percz múlva már majdnem ugyanannyi hajóhosszal előzték meg a Hunniát, mely a maga részéről egy hajóhosszal volt a Nemzet előtt. (…) Végre a pozsonyiak a hajóhosszaknak meg nem számlálható sokaságával lesznek nyertesek, daczára annak, hogy a két budapesti csapat mindvégig a legjobb igyekezettel evez (…) A pozsonyiak csapatja délczeg tartású egyénekből áll, kiknek csak szolid iskola kell, hogy mások számára is, mint a vasárnapi budapesti csapatok, veszélyes ellenfelekké váljanak (…)
Az est tánczczal végződött a Margitszigeten… s másnap díszebéd volt, melynél a legderültebb hangulat s a legjobb egyetértés uralgott győztesek és legyőzöttek között. Ez utóbbi tekintetben – s főleg mi a vereségben való megnyugvást illeti – a bécsieken a sor, hogy tanuljanak a magyartól, kinek lovagias jellemét s valódi bajtársi érzületét nem lehet eléggé dicsérni.“
Az 1884-es diadal után ismét némi visszaesés figyelhető meg a PHE sporttevékenységében. 1902-ben az egylet fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége (MEEOSZ) Pozsonyban rendezi meg nemzetközi versenyét a nagy népszerűségnek örvendő Országos Mezőgazdasági Kiállítás kísérőrendezvényeként. A PHE csapata azonban a W. A. Barry által vezetett szigorú felkészülés és a hazai pálya előnyei ellenére is alulmarad a budapesti Neptunnal szemben a legfontosabb versenyszámban, a palánkos nyolcasok versenyében. Az újabb sikerre 1906-ig kell várni, amikor is a Komáromban rendezett országos versenyen elsőként ér célba a PHE Sirály nevű kétpárevezőse. Utolsó nagy győzelmét az egylet ismét jópár éves kihagyás után, 1928-ban szerezte meg a bécsi nemzetközi regattán, a négyevezősök versenyszámában. A verseny nem kevés izgalmat tartogatott, ahogyan az egylet krónikájából kiderül: „A PHE kék-fehér csapatának ellenfelei a bécsi Friesen, Donau, a budapesti Sirály és a linzi Wicking, melyeket csakhamar elhagy és a cél előtt jó két hosszal vezet. A győzelem biztosnak látszik, mikor a kettes kezében a felcsapó hullámoktól nedves lapát megbillen és a »rák« súlyos következményeit csak stopolással lehet elhárítani. Rögtön rá vad hajrába fog a csapat, de látszólag csak a Sirály után fut be a célba. Annál nagyobb az öröm, mikor a versenybíróság 1 m előnnyel a PHE-t hirdeti ki győztesnek.“ A versenyt egyébként a bécsi rádió is közvetítette. „A diadal híre futótűzként szaladt végig a tagok között. Estefelé már teljes zászlódíszben pompázott a klubház a győztes evezősök tiszteletére. De ünnepelt a Bécsbe felrándult kb. 40 kísérő is.“
Mindenképpen szót érdemelnek még a pozsonyi evezős egyesületek pozsony–dévényi regattái, melyet 1932-től rendeztek meg rendszeresen. Ennek „őse“ az a hajóverseny volt, amelyre még 1913-ban került sor a PHE és a rivális bécsi klub, a Normannen között. A pozsony–dévényi versenyt a két egyesület eredetileg minden év őszén meg akarta rendezni, azonban csak egyszer kerülhetett erre sor, mert 1914-ben már a világháború tett lehetetlenné minden versenyzést. 1932-ben ezt a hagyományt szerette volna a PHE feléleszteni, a Normannen azonban lemondta a részvételt, viszont benevezett a versenybe a másik két pozsonyi evezős egyesület, a Slovenský veslársky klub (Szlovák Evezős Klub) és a német hajós egylet, a Ruderverein Donau is. A verseny, melyet rendre a PHE csapata nyert meg, teljesen helyi jellegűvé vált és maradt is a következő évek folyamán.
Kirándulások
Le kell szögezni, hogy a PHE tagjai – az 1870-es évek második felétől az arisztokrácia mellett polgári származású értelmiségiek, iparosok és kereskedők is – nem elsősorban versenyzők voltak, hanem inkább lelkes amatőrök, akik szabad idejükben, hivatásuk mellett hódoltak az evezés szenvedélyének. A Hajós Egylet pedig nem csupán egy sportkör volt, hanem a szórakozás, a társasági élet színtere is. Ezért játszottak nagyon fontos szerepet az egyesület életében a társas kirándulások, a hosszabb-rövidebb vízitúrák, amelyek némelyike természetesen komoly sportteljesítménynek is beillett.
Ezen kirándulások egyike-másika igencsak kalandosra sikeredett, és a pozsonyi evezősöknek sokszor a természet erőivel is fel kellett venniük a versenyt. Az 1877-es pozsony–visegrádi túra alkalmával – melyet Szüry Kálmán rendkívül szórakoztató, irodalmi-művészeti alkotásnak is beillő A pozsonyi Argonauták visegrádi expedícziója című úti beszámolója örökített meg – a Remény kilenc tagú legénysége egy éjszaka viharba keveredett a Dunán Komárom és Dunaalmás között. Az említett útirajz igen érzékletes képét adja az evezősök hősies küzdelmének: „Alig hagytuk el a komáromi kikötőt, midőn egy vad orkán kiséretében megeredtek az egek csatornái; pokoli sötétség fogott el, s csak a vakító villám pillanatnyi fénye engedett néha kilátást a tajtékzó hullámra, mely mint egy bőszült elem hallatta szemrehányó moraját e kis csapat ellen, mely tovább akart haladni azon uton, hol az orkán, mennydörgés, villám és víz keveredtek egymással elkeseredett tusába. Csónakunk (…) mint könnyű lapda hányódott hol jobbra, hol balra, a megbőszült vihar belekapaszkodva a ponyvába őrült sebességgel lódított bennünket előre…“ Végül nagy nehezen sikerült bevonniuk a vitorlát és a part felé kormányozniuk, majd a vízbe ugrálva partra vontatniuk a hajót. Nem csoda, hogy amikor másnap tovább evezve „egy kanyarulatnál végre feltűnt a kopár hegyorom sziklás tetején épült sasvárnak még romjaiban is büszke maradványa, Visegrád“, a megviselt legénységből „háromszoros »hurráh« kiáltásban tört ki az öröm“.
Más alkalommal a hőség és a szomjúság kínozta hőseinket. Az 1882 augusztusában megejtett pozsony–komáromi kirándulás során a kánikula tette próbára az evezősök erejét és kitartását, de szerencsére hamar jött az enyhülés: „midőn másfél órai evezés után Gönyőhöz értünk, valamennyien pihenésre szavaztunk, s partra szállva levetettük magunkat a fák árnyában a zöld gyepre és egy órai nyugalomban részesítettük fáradt tagjainkat. De torkaink is kiszáradtak a nagy forróságban s volt ugyan megnedvesítésökre bor a hajó fenekén elhelyezett pinczetokban, csak meleg volt, s nem üdített, de egyébbel nem rendelkeztünk, kivéve a még melegebb Dunavizet, melyet még mindig élvezhetőbbnek találtunk, mint a rossz kútvizet, noha takaros aratólányok hozták szemlesütve hűs korsókban, kiknek rövid ruháin főleg a plasztikus idomok iránt előszeretettel viseltető Vaymár Ivánnak akadt meg a szeme.“
Az egylet pezsgő társasági életéről tanúskodik az 1885-ös győri kirándulásról írt beszámoló. A Pozsony–Győr távolságot a tagok kivételesen nem evezve, hanem báró Mednyászky Imre kis csavargőzösén, a Vágon utazva tették meg a legnagyobb kényelemben és persze a legjobb hangulatban: „A társaság (…) hogy tétlenségre ne legyen a továbbítás munkáját szabatos egyformasággal végző gőzgép mellett kárhoztatva, lelkiismeretesen fogyasztotta az éléskamra tartalmát s ürítgette sorra a palaczkokat, sőt (…) egy kis névtelen s definiálást kerülő kártyajátékot is rögtönzött, mely hinni akarjuk, az ártatlanok sorába tartozott. Végre kitört a jókedv pár puskalövésben is, mely lakomára nem szánt három darab vizimadárnak került életébe. (…) Esti 8 órakor érkezett a kis társaság Győrre s alig hogy partra szállott, összehozta a szerencsés véletlen a győri hajósegylet több derék tagjával, s mi természetesebb, mint az, hogy lett a találkozóból czigányzene mellett országos korhely lakoma.“
Természetesen azért komolyabb túrákra is sor került. Gyakran vontatták fel gőzösök a PHE hajóit Linzig, Passauig, Regensburgig, de akár Ulmig is, hogy kalandvágyó hajósaink a német és osztrák Duna menti tájakban gyönyörködve evezhessenek vissza Pozsonyba. A nagyszabásúbb túrák közül kiemelkedik az 1909-es dévény–orsovai kirándulás. A 939 km-es távot 9 nap alatt teljesítette egy kettős párevezősben „a hatalmas termetű és nagyerejű Ludwig Kálmán, a PHE egyik legszorgalmasabb és legszívósabb evezőse“, valamint Heim Nárcisz.
1911-ben igazi „evezős bravúrt“ hajtott végre az egylet két másik eminens tagja, Emminger Nándor és Jenisch János: 24 órán belül eveztek fel a Villám névre keresztelt párevezősben Pozsonyból Bécsbe, majd vissza. „A maga nemében páratlannak mondható sporteseményről“ a budapesti Az Ujság cikke is megemlékezett: „Pozsonyból augusztus 5-én éjjel 12 órakor indultak el kettős párevezős lábkormányos csónakon és útközben két órai pihenőt tartva Bécsbe, a praterspitzi téli kikötőbe déli egy órakor érkeztek meg, vagyis az 52 kilométeres utat ár ellen 11 órai evezéssel tették meg. Bécsből három órai pihenő után hajóba szállva visszaeveztek Pozsonyba, ahová este 9 óra után a legjobb kondícióban érkeztek meg. Ennek a sporteseménynek kellő méltatásához meg kell említenünk, hogy a felső Dunán a nagyarányú szabályozások folyamatba tétele óta az evezésre felette kedvezőtlen vízviszonyok uralkodnak, amelyek az ár ellen való evezést tetemesen nehezítik és nagyobb kirándulásokon az evezősök erejének teljes megfeszítését igénylik és nem kevésbé teszik próbára kitartásukat is.“
Emminger Nándor érdemeiről külön is megemlékezik a krónika. Olyan kiváló hajósnak festi le, aki stílusosan és „páratlan szívósággal“ evezett, és aki „katonai hivatását soha meg nem hazudtoló erélyével, de emellett humorával csakhamar kivívta tagtársai rokonszenvét.“ Elkötelezettségéről és az evezés iránti szenvedélyéről tanúskodik, hogy egészen extrém körülmények között is képes volt vízre szállni. A krónika megörökített egy esetet, amikor a főhadnagy hű társával, Jenisch Jánossal egy decemberi éjszakán 0 fokos időben evezett fel Hainburgba, majd onnan vissza a ligeti klubházhoz.
A sportevezés technikai fejlődéséről tanúskodnak az egy év alatt megtett kilométerekre vonatkozó adatok. 1903-ban a tagok által beevezett kilométerek száma 12 000, 1909-ben már 20 241 (az egyéni rekord Ludwig Kálmáné: 2209 km), 1934-ben pedig eléri a 38 710 kilométer (egy évvel korábban az egyéni rekord ifj. Holényi Istváné volt, 3096 km). Természetesen a kilométerszámok ilyen mértékű megugrásában közrejátszott az is, hogy a 20-as, 30-as évektől kezdve a tagok egyre gyakrabban vállalkoztak kirándulásokra és hosszabb-rövidebb vízitúrákra. 1925-től például rendszeressé váltak a vasárnapi dévényi illetve marcheggi kirándulások. Egyre népszerűbb lett továbbá a Duna felső folyásáról Pozsonyba való leereszkedés, számtalan túráról számol be a krónika, melyek kiindulópontja valamely német vagy osztrák város volt (Ulm, Regensburg, Passau, Melk, Deutsch-Altenburg, Hainburg). Az evezés tehát egyre közkedveltebbé vált a pozsonyi lakosok körében.
Ünnepségek
Az egyletben a pezsgő társasági életet a jó hangulatú közös kirándulások mellett a különféle ünnepségek, bálok, társas vacsorák is biztosították. Leggyakoribbak voltak a hajókeresztelési ünnepségek. Ha az egylet új csónakhoz jutott, azt a tagok mindig igyekeztek méltóképpen felavatni.
Az 1874-es hajókeresztelést, melyre a Duna oroszvári ágában került sor az összes egyleti tag, a társegyletek (budapesti Nemzeti Hajós Egylet, bécsi Donauhort) küldöttei és más vendégek részvételével, a következőképpen örökítette meg a krónika: „Az ünnepély nagy vendégközönség jelenlétében (…) délután 5 órakor vette taraczk-lövések közt kezdetét. (…) A helyszinén az elnök, gróf Zamoyski József a jelenlevőket előbb magyar, azután német nyelven üdvözölte, magát a szertartást pedig egy rövid beszéddel vezette be: »(…) És valamint ezen üvegnek meg kell törnie csónakunk falán, úgy a hullámok is törjenek meg rajtatok csónakaink. És megtörvén minden akadályt gyorsan és szerencsésen vigyetek minket minden utainkon, váljatok tiszteletére és becsületére egyletünknek és azon neveknek, melyeket ezennel reátok ruházunk.«“ A „keresztanyák“ szerepét az elnök felesége, Zamoyski Anna-Lore és Széchenyi Mariette grófnők töltötték be, a két új csónakot tehát az „Anna-Lore“ és a „Mariette“ névre keresztelték. Ezután „az összes hajók tisztelgése és felvonulása következett, a »Pozsonyi Dalárda« elénekelte az elnök zeneszerzeményét, a »hajódalt«. A Reményen felül az egyletnek még következő hajói vettek részt az ünnpélyben: a Höher
Péter, Hattyú, Lex, Szép Ilon, Irén és a Blanka. A történeti hűség kedvéért legyen megjegyezve még az is, hogy az ünnepélyt erős zápor rekeszté be rohamos menekülésre kényszerítve a néző közönséget.“
Gyakran rendezett a PHE saját egyleti bált is, melynek bevételeit néha jótékony célokra, máskor az egyesület javára fordították. Az egyik ilyen táncmulatságról, amely az egykori Magyar Király Szállóban került megrendezésere 1902. január 25-én, a korabeli sajtó is megemlékezett, mégpedig elsősorban a fantasztikus díszletek miatt. „Az egyletnek művészi tehetségéről ismert fiatal tagja, Palugyay Antal napokig dolgozott a legnagyobb szorgalommal azon, hogy az estély céljaira szolgáló helyiségeket regékbe való illúziókkal díszítse. (…) A kapun belépve egyszeriben a halak birodalmában láttuk magunkat. Felettünk a vékony kékeszöld gázszövet képezte víztükrön egy skulljával a nád között megakadt, nyilván kezdő evezős vonja magára figyelmünket (…) Távol a magasban vadludak és gémek élénkítik az egyszinű égboltot. A virággal gazdagon díszített lépcsőn felérünk az emeletre, melynek meredek sziklafalak által maszkirozott, gyenge vörös fénnyel kivilágított folyosóján a Duna Istenének mistikus termeihez jutunk. Az első, zöld világítású helyiség (…) falain kígyók óriásai leselkednek a gondtalan hanczurozó varangyhadra. Egy sziklarésen át halványlila fényt árasztó dohányzóba lépünk, melynek vízből kiálló kövein a békák egész serege átadta magát a csendes pihenésnek, kivéve azt a boldog békamamát, ki kisded csecsemőjét ringatja karjában álomba, míg szerető hitestársa buzgalommal olvassa az ujságban a Széll Kálmánról szóló legujabb híreket. Egy korhely ifjút egész hordó pilseni sör mellett találunk; itt öles havanna élvezhetébe merült a béka nikotin gigerli (…) Tovább menve egy sziklakapun át, az öreg Duna fenekén leljük magunkat. Velünk szemben Pozsony városának ismert panorámája látható a felettünk csendesen tovább sikló víztömegen át, a várral, az egykori koronázó székesegyházzal és Fadrusz híres Mária Terézia szobrával, jobbra a híd; balra a távolban a hainburgi és wolfstahli hegyek; a várostól átellenben a liget az arénával, kávéházzal és a hajósegylet otthonával. (…) E halvány kéken világított teremből egy elmerült wrakhoz tapadt iszap képezte függönyön át belépünk a fényesen kivilágított fehér barokk táncterembe.“
Az ünnepségek közül kiemelkedtek a jubileumi megemlékezések, melyekre az egylet fennállása alatt háromszor került sor, a PHE megalapításának 25., 50. és 75. évfordulója alkalmából, 1887-ben, 1912-ben és végül 1937-ben.
Az első jubileumi ünnepség még két napig tartott. Az első napon, 1887. június 8-án rendezték meg a korábban már említett ünnepi regattát és az egyleti bált. Másnap tartották a klubházban az ünnepi közgyűlést, ahol Aixinger László, az egylet krónikása előadta az elmúlt negyed század történetét, majd tiszteletbeli tagokká választották a PHE első elnökét, báró Wenckheim Viktort, továbbá gróf Zamoyski Józsefet mint az egylet „sok évi buzgó elnökét“ és gróf Esterházy Mihályt. A jubileumi megemlékezést társas vacsora zárta a Zöldfa Szálló éttermében. Ugyanebben az évben válsztották meg elnökké a PHE talán leghíresebb tagját, Lanfranconi Eneát, az olasz származású mérnököt, feltalálót, amatőr régészt, könyv- és metszetgyűjtőt, nem utolsó sorban pedig a PHE bőkezű támogatóját, aki rögtön belépésekor (1875) az egylet rendelkezésére bocsátotta saját hajóit, a klubház felépítéséhez pedig a dévényi kőbányák tulajdonosaként két uszályrakományra való gránitkövet biztosított.
A következő jubileumi ünnepségre 1912. február 5-én került sor, híven az egylet megalapításának pontos dátumához (1862. február 5.). Az ünnepi közgyűlésen ifj. Aixinger László foglalta össze a második 25 év eseményeit, majd ezt követően „díszelnökké és tiszteletbeli taggá választották Palugyay Józsefet, aki 1894 óta volt elnök, s előrehaladott korára hivatkozva ebben az évben mondott le.“ Palugyay József a 19. századi Pozsony leghíresebb vendéglősének és pezsgőgyárosának, Palugyay Jakabnak volt a fia. A Palugyay-család tulajdonában volt ekkoriban a város legpatinásabb szállodája és étterme, a Zöldfa Szálló is, ahol a PHE is gyakorta tartott ünnepi összejöveteleket vagy épp táncmulatságokat. Nem történt ez másképp ezen a napon sem, s a jubileumi társas vacsora után a szálló tánctermében „hajnalig folyt a legvidámabb hangulat mellett a csárdás és a boszton!“ 1937-ben ugyanitt tartották meg az utolsó jubileumot (csak időközben a szállodát Hotel Carlton-ra keresztelték át). Az ünnepi közgyűlést ezúttal is bankett és táncmulatság kísérte.
A történelem sodrában
„1914. június 28-án is éppen házi regatta és vidám mulatság folyik a klubházban, amikor híre jön a szarajevói merényletnek. A pezsgő, vidám gondtalan egyesületi életnek ezzel egy csapásra végeszakadt és a PHE egész fennállásának legválságosabb időszakába lép.“ Így örökítette meg ezt a fontos történelmi pillanatot az egyleti krónika. A megfogalmazás azért is érdekes, mert a PHE helyébe könnyen odaképzelhetjük az Osztrák–Magyar Monarchiát, sőt akár Európát is.
Az I. világháború alatt a sportélet gyakorlatilag megszűnt Pozsonyban is, „hiszen katonai szolgálatra éppen a fiatalabb, az aktív sportolásra legalkalmasabb korosztályok vonultak be. Így nemcsak a működő tagok száma csökkent hirtelen, de erősen megcsappant a tagdíjakból befolyó jövedelem is.“ Sajnos a frontszolgálatra rendelt tagok többsége már nem is tért vissza. Még tartott a háború, amikor 1918. július 27-én egy „kegyeletes ünnep keretében“ leleplezték a klubház falába illesztett emléktáblát a hősi halált halt tagok tiszteletére. A tábla Rigele Alajos szobrászművész alkotása volt, rajta az egylet jelszavával: „Előre mind!“ (Az emléktábla ma a Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményében található.)
1918 őszén ugyan a háború végre befejeződött, a PHE azonban csak még nehezebb helyzetbe került. „Amire senki sem gondolt soha, az megtörtént: a Duna Pozsonynál országhatár lett.“ A régi-új fővárosba ugyanis bevonultak a csehszlovák legionáriusok, és elfoglalták a városnak a Duna bal partján fekvő részét, míg a ligeti oldal a PHE klubházával együtt Magyarországé maradt. „A tagok hosszú hónapokon át csak sóvárogva tekinthettek át a Dunán a kedves egyesületi házra, vajjon áll-e még, nem érte-e valami baj?“ Aggodalmuk csak fokozódott, amikor 1919. március 23-án a magyar Tanácsköztársaság vörös katonái megszállták a klubházat, s állítólag még túszokat is tartottak ott fogva (a krónika Harsch ligetfalusi gyárost említi). 1919 augusztusában aztán a csehszlovák csapatok egy éjszaka „meglepetésszerűen megszállták a pozsonyi hídfő jobb oldalát“. Rövidesen a hidat is megnyitották, a tagok pedig izgatottan szaladtak át a klubházba, ahol megnyugvással konstatálták, hogy nagyobb pusztítás nem történt. Örömük azonban nem tarthatott sokáig, mert „szeptemberben már a cseh hadsereg egy gépfegyveres és telefonos osztaga vonult be az épületbe, amelyből a tagok ismét kiszorultak.“ A klubház csak 1922-ben került vissza a PHE tulajdonába.
Az egylet túlélte tehát a háborút és az azt követő kaotikus időket, igaz, csak több évnyi huzavona után kezdhette meg újra hivatalosan is a működését. Eltartott egy darabig, amíg az új, csehszlovák államhatalom jóváhagyta az egyesületi alapszabályokat, és ez ráadásul az egylet hivatalos nevének megváltoztatását vonta maga után – így lett Pozsonyi Hajós Egyletből Polgári Hajós Egylet. A tagok száma is eléggé megcsappant, hiszen nem egy magyar család költözött el Pozsonyból az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. Megmaradt viszont egy „kicsi, de lelkes gárda“, amely „erősen készülődött az új építő munkára“. A legégetőbb feladatok közé a klubház rendbehozatala és egy új generáció kinevelése tartozott. Már 1920-ban megbízta az egylet Kiss Nándor tornatanárt „az ifjúság oktatásával és edzésével.“ A munka gyümölcse a 20-as évek második felére érett be, amikor a PHE újra eredményesen tudott részt venni nemzetközi versenyeken, az evezés pedig ismét a pozsonyiak egyik legközkedveltebb sportjává vált. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1931-ben a PHE mintájára létrejött a Slovenský veslársky klub (Szlovák Evezős Klub) és a német hajós egylet, a Ruderverein Donau is.
Az örvendetes fejlődésnek a nagy gazdasági válság, majd a második világháború kirobbanása vetett gátat. 1938-tól a Duna ismét országhatár lett, Ligetfalut a Német Birodalomhoz csatolták, így a PHE tagjai megint elveszítették klubházukat. 1940-ben megjelent könyvalakban az egylet 75 évet felölelő krónikája néhai Aixinger László, id. Aixinger László dr. és ifj. Aixinger László dr. tollából. Ezután az egylet valószínűleg felfüggesztette tevékenységét. A klubházat az Új Híd (Nový most, Most SNP) építésekor (1967-1972) bontották le. A műemlékvédők figyelembe vették az épület történelmi értékét, az egyes megjelölt és számozott darabokat az Oroszvári Földművelési Szövetkezet raktárhelyiségébe szállították megőrzésre. Innen azonban a 80-as évek második felében a faburkolatú falakat és az egyéb építőelemeket lassan szétlopkodták.
***
A dicső és komor napokat egyaránt megélt Pozsonyi Hajós Egylet történetét legalább vázlatosan felölelő cikkemet az egylet harmadik generációs krónikásának, ifj. Aixinger László doktornak reményteljes szavaival zárnám, melyek az egyleti krónika végén szerepelnek, egyfajta utószó gyanánt: „A PHE mint a pozsonyi magyar arisztokraták egyesülete alakult, az idők folyásával a pozsonyi magyar polgárság egyesülete lett. Fennállása alatt sok vihart látott, sok nehézségen ment át és sok támadásban is volt része. Az egyesület átélte és leküzdötte mindezt. Meg tudta ezt tenni, mert tagjai felfogásukban, gondolkodásukban megmaradtak mindig úrinak, magyarnak és pozsonyinak. (…) Pozsonyiaknak, aki sokszor kiböjtölték a nehéz időket, akik tudtak rossz viszonyok közt magukba húzódva várni. Várni, nem tétlen tespedésben, de készülve a nehéz viszonyok enyhülésére és ezzel a jövő feladataira. És ezért hiszem, hogy Isten segítségével lesz ennek a történetnek folytatása, lesz itt Pozsonyban negyedik generáció, amely ezt megírja és újra hallani fogják a ligeti vén fák, az öreg Duna hullámai és a mi kedves Pozsonyunk falai a mi vezényszavunkat »Előre mind!«“
Kacsinecz Krisztián
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!