Az akcentustól a város emlékezetéig. A pozsonyi magyar nyelvről szóló beszélgetés identitással, félelemmel, visszatérésekkel és mindennapi többnyelvűséggel kapcsolatos történeteket hozott felszínre.

A nyelv mint családtörténet

A három vendég, valamint a beszélgetést vezető Bolemant Éva is olyan családból származik, amelyben a nyelvek valamilyen módon egymásba fonódtak, eltűntek vagy visszatértek.

Dušík Anikó Léván nőtt fel, ahol számára természetes volt a többnyelvűség. Szlovák óvodába, majd magyar iskolába járt, a panelházak között játszott a gyerekekkel, és sokáig nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy ki milyen nyelven beszél. A törés akkor következett be, amikor kilencéves volt, és a barátnője nem akarta kölcsönadni neki az új babakocsiját. A válasza máig a fülében cseng.

– Nem adom kölcsön. Anyukám azt mondta, te magyar vagy, és belőled nem lesz semmi – idézte a barátnőjét.

Ez a tapasztalat vezette el oda, hogy felismerje a nyelvek erejét.

– Ez volt az a pillanat, amikor felfigyeltem arra, hogy az emberek különböző nyelveken beszélnek, és hogy mennyire fontos ismerni ezeket a nyelveket – mondta. A negatív élmény így végül ösztönzést adott neki: tudatosan törekedni kezdett arra, hogy megtanulja a körülötte használt nyelveket, és kommunikáljon, olvasson is ezeken a nyelveken.

Jozef Tancer két erős pillanatra emlékszik, amikor életében tudatosult benne a többnyelvűség. Az első negatív volt. Három- vagy négyéves lehetett, amikor a család Pozsonyba költözött, édesanyja pedig úgy döntött, hogy magyarul fog beszélni vele.

– Emlékszem, hogy ez mennyire megdöbbentett. Zavart, hogy az anyám másképp beszél – idézte fel. A szülei végül engedtek. – Úgy döntöttek, nem erőltetik: valahogy majd kialakul magától. Nem alakult ki. Magától nem alakul ki.

A másik élmény éppen ellenkező előjelű volt. Tizenkét évesen úttörőtáborban volt a keletnémet Schwerinben. Egy lányt, aki tetszett neki, megcsípte a méhecske. A szlovák gyerekek közül csak ő tudta, hogy az ecet németül Essig.

– Én voltam az egyetlen, aki el tudott menni a konyhába ecetet kérni. Akkor ez a lány felfigyelt rám. Én pedig rájöttem, hogy a nyelvismeretem előnyt jelent a többiekkel szemben. Érdemes nyelveket tanulni.

Lucia Molnár Satinská ezzel szemben egynyelvű szlovák gyerekként nőtt fel, jóllehet Bolemant Éva régi pozsonyiként mutatta be. 

– Nem is tudom igazán, hogy az vagyok-e. Ha régi pozsonyi vagyok, akkor saját döntésemből és dacból vagyok az – mondta. 

Édesapja, Július Satinský színész és író szintén megpróbált magyarul beszélni vele és a bátyjával, amikor Lucia nagyjából négyéves volt. Ezt a gyerekek akkor határozottan elutasították, ő pedig nem próbálkozott újra.

– Mondhatni, ebben szülőként kudarcot vallott: a magyar nyelvet nem adta tovább nekünk – mondta.

Lucia tizenöt éves volt, amikor magyarul kezdett tanulni. Fokozatosan rájött, hogy néhány szó, amelyet otthon családi kifejezésnek hitt, valójában magyar kifejezés volt.

Mikor jelent meg a magyar nyelv Pozsonyban?

Pozsonyt gyakran írják le többnyelvű városként. Történetében találkozott egymással a szlovák, a német, a magyar, a cseh, a jiddis, a horvát és a roma nyelv. Mára ezekhez az angol, az ukrán és az orosz is társult.

Az a kérdés, hogy mikor jelent meg Pozsonyban a magyar nyelv, első pillantásra egyszerű történeti témának tűnik. Lucia Molnár Satinská, aki nemrég jelentette meg Maďarčina v Bratislave (A magyar nyelv Pozsonyban) című kötetét, nem szereti ezt a kérdést. Rámutat, hogy az ilyen kérdések könnyen azzal kapcsolatos versengéssé válnak, hogy ki volt előbb a városban, és kinek van több joga igazi pozsonyinak vagy pressburgernek nevezni magát.

Szerinte pontosabb megközelítés úgy tekinteni Pozsonyra, mint a különböző nyelvek és közösségek évszázados együttélésének terére. A magyar nyelv ebben nem kései vagy idegen elem volt, hanem a különböző etnikumok, politikai hatalmak és kulturális hagyományok érintkezésével formálódó város egyik rétege.

De ha a legkorábbi igazolható nyomokra vagyunk kíváncsiak, a magyar nyelvet a mai Pozsony területén már a 10. században is használhatták. Erről tanúskodnak azok a krónikák és évkönyvek, amelyek e térség kapcsán a régi magyarokat, köztük a 907-es pozsonyi csatához kapcsolódó eseményeket is említik.

A magyar így a német, a szlovák és más nyelvek mellett a mindennapok, a hivatali élet, az oktatás, a családok és a nyilvános tér nyelvévé vált. Része a város tágabb történetének, amelynek identitása soha nem egyetlen nyelvre épült. A politikai határok, a demográfiai mozgások és a társadalmi légkör változásai szerint alakult. Volt, amikor a magyar nyelv magától értetődően jelen volt Pozsony nyilvános tereiben, máskor viszont a magánszférába szorult vissza. De soha nem tűnt el teljesen a városból.

Lucia Molnár Satinská szerint a magyar nyelv első pozsonyi megjelenése helyett sokkal izgalmasabb az együttélés évszázadait kutatni. A történelmi események mögött rejlő egyéni történetek mutatják meg a legszemléletesebben, hogy mit jelentett magyarul vagy németül beszélni.

Hallgatás a háború után

A második világháború után számos német és magyar családban már nem beszéltek a gyerekekkel az ősök nyelvén. Volt, hogy félelemből, volt, hogy pragmatizmusból, gyakran azért, hogy megvédjék őket.

Lucia Molnár Satinská felhívta a figyelmet arra, hogy Szlovákiában erről az időszakról még mindig keveset beszélnek, és nem sokat tudnak.

– Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tudjuk, mi volt annak idején, de ez gyakran tévedés – mondta.

1945-ben megszüntették a magyar tanítási nyelvű iskolákat. Ezek egy része 1948-ban újraindult, később néhány további is. Molnár Satinská szerint azonban a száraz tények nem adják vissza a családok valóságát.

– Képzeljék el, hogy a másodikos gyerekük iskoláját megszüntetik, onnantól szlovákba kell járnia, három év múlva pedig visszamehet a magyarba. Mit tegyen ilyenkor a szülő?

Felidézte Pozsonypüspöki példáját, ahol a magyar iskolák bezárása után a szülők nem voltak hajlandók szlovákba küldeni a gyerekeiket, akik aztán hetekig nem jártak iskolába. És amikor később újraindult a magyar iskola, a szülők már nem akarták visszaíratni őket. A gyerekek azonban maguktól kezdtek járni oda, a szülők pedig csak később szereztek erről tudomást.

– A gyerekek ellenszegültek: ők a magyar iskolába akartak járni – mondta Molnár Satinská.

Jozef Tancer emlékeztetett rá, hogy a német nyelv esetében csak Németország kettéosztása hozott bizonyos fokú enyhülést. Az NDK létrejötte után a rendszer hivatalos kommunikációjában már nem feltétlenül ellenségként tekintettek a németek egy részére.

– Az NDK-ban jó németek éltek, ők voltak a kommunista testvéreink – idézte fel Tancer.

Elmondása szerint az intézményi nyomás enyhült, fokozatosan az állampolgárságot is visszaadták, ez azonban nem jelentette azt, hogy a német kisebbség ismét teljes körűen jelen lehetett a nyilvánosságban. Sem az iskolák, sem az egyesületi élet nem állt helyre eredeti formájában.

A nyelvi folytonosság hasonló megszakadásáról beszélt Dušík Anikó is. Az ő esetében mindez magában a családban történt. Csak utólag döbbent rá, hogy a nagymamája azért nem tudott jól sem magyarul, sem szlovákul, mert német származású volt. A második világháború után azonban a családban olyan nyelv lett a német, amelynek a használata nem volt biztonságos vagy helyénvaló.

– A nagymamám a mimikrit választotta – mondta Dušík. – Szlovákiában élő magyar volt, sem magyarul, sem szlovákul nem tudott jól, de a biztonság kedvéért németül sem beszélt.

A német így inkább az identitás rejtett, elfojtott rétegeként maradt fenn a családban. Dušík csak később tudatosította, hogy apai ágon a család egy része német volt.

– Számomra a német nyelv annak az identitásrésznek a keresése, amelyet tagadtak vagy nem vállaltak – mondta. Apja csak a halála előtti évben árulta el neki, hogy gyerekkorában az édesanyja németül beszélt vele, de a háború után ennek vége szakadt. Dušík szerint a család végül pragmatikusan osztotta fel az identitásokat: a nagynénje szlovák lett, az apja magyar.

Amikor kutatás tárgyává válik, ami magától értetődő

Pozsony többnyelvűségének intenzívebb tudományos vizsgálata csak akkor kezdődött meg, amikor annak természetes jelenléte már megszűnőben volt.

– Gyakran csak akkor kezdünk kutatni valamit, amikor az már nem magától értetődő – jegyezte meg Tancer.

Pozsony egyes városrészeinek nyelvi viszonyairól már az első köztársaság idején születtek tanulmányok. Ez azonban még nem magának a többnyelvűségnek a kutatását jelentette, inkább a nyelvjárások, a nyelvi helyzet leírását.

Lucia Molnár Satinská felidézte, hogy a szlovákiai városok nyelveinek 1960-as évekbeli nagyszabású kutatásából Pozsony kimaradt. Ugyanis túlságosan vegyes volt nyelvileg, és a szlovák nyelvet az irodalmi nyelv és a nyelvjárás viszonyában vizsgáló kutatási szemlélet nem tudott mit kezdeni vele.

Dušík Anikó rámutatott, hogy a két világháború közötti időszakban a többnyelvűség gyakori téma volt a médiában. Az első Csehszlovák Köztársaságnak demokratikus alkotmánya volt; a kisebbségi nyelveket ott lehetett használni, ahol beszélőik aránya meghaladta a lakosság 20 százalékát. A pozsonyi magyarok számára azonban nemcsak 1918 jelentett fordulópontot, hanem az 1930-as évek eleje is, amikor a népszámlálás után a magukat magyar anyanyelvűnek valló lakosok aránya e határ alá csökkent.

– Az 1930-as évek elején eltávolították a háromnyelvű feliratokat és utcanévtáblákat – mondta Dušík.

Szerinte érdekes paradoxon az is, hogy a város hagyományos nevei, vagyis a Pozsony, a Pressburg és a Prešporok kikerültek a hivatalos használatból, mert a Bratislavát lefordíthatatlan névnek nyilvánították.

A kétnyelvűség nem romantika, hanem munka

A nyelvek kérdése a családban is megjelenik: a szülőknek el kell dönteniük, mely nyelveket adják tovább a gyerekeknek, és hogyan. Jozef Tancer kezdettől fogva németül beszélt a gyerekeivel. Amikor a legkisebb lánya tizennyolc éves lett, úgy gondolta, feladata lezárult.

– Végig abban voltam, hogy csak tizennyolc éves korukig kell kitartanom – jegyezte meg tréfásan. A gyerekek azonban folytatni akarták. – Azt szokták meg, hogy velem németül beszélnek.

Dušík Anikó családjában összefonódik a szlovák, a magyar és a német nyelv. Három lánya és négy unokája van. Elmondása szerint a szlovák nyelv főként a játszótéren keresztül lépett be a gyerekei életébe. Mivel gyakran jártak ki, megállapodtak, hogy a játszótéren, ahol a többi gyerek nem tud magyarul, szlovákul fognak beszélni. A magyar megmaradt családi nyelvnek, a német pedig az identitás újabb fontos rétegeként társult hozzá.

Dušík felidézte, hogy a Mečiar-korszakban, amikor nem mindig volt tanácsos nyilvánosan magyarul beszélni, a német afféle „titkos nyelvükké” vált. Elmondása szerint villamoson, trolin utazva többször is ellenséges megjegyzésekkel illeték őket, mert magyarul beszéltek. Ezért a lányaival saját szabályt alakítottak ki: a játszótéren szlovákul, a tömegközlekedésben németül. Ez a nyelvi kód végül meghonosodott a családban, két idősebb lánya pedig később germanisztikát tanult.

Dušíkéknál a többnyelvűség a következő generációra is továbböröklődik. Egyik unokája kétnyelvű családban nevelkedik, ahol természetes módon tanult meg magyarul és szlovákul is. Legnagyobb unokája Budapesten él, a család mégis szlovák iskolába adta, hogy megtanuljon szlovákul. Dušík szerint ily módon a szlovák tér is nyitva marad előtte, és később visszatérhet Szlovákiába úgy, hogy ne legyen kénytelen angolul kommunikálni.

Lucia Molnár Satinská, aki férjével szlovák-magyar kétnyelvűségben neveli két gyermekét, főként a kétnyelvű nevelés gyakorlati nehézségeiről beszélt. Szerinte gyakran idealizáljuk az „egy szülő, egy nyelv” elképzelést, pedig a családok nem vákuumban élnek. Abba, hogy a gyerek milyen nyelveket használ, beleszól az iskola, a szakkörök, a barátok, a tágabb család és a szülők mindennapi fáradtsága is.

– Szeretnénk mindkét nyelven ingereket adni a gyerekeknek, de a nap csak 24 órából áll – mondta Molnár Satinská. Szerinte lehetetlen biztosítani, hogy egy gyerek mindennap pontosan tizenkét órát éljen szlovákul, és tizenkettőt magyarul. A kiegyensúlyozott kétnyelvűség nem automatikusan alakul ki, hanem tudatos erőfeszítést igényel.

– A kiegyensúlyozott kétnyelvűség biztosítása megkövetel bizonyos szülői erőfeszítést – jelentette ki.

Éppen ezért ma már jobban megérti azokat a szülőket, akik feladják. Nem azért, mert nem tartják fontosnak a nyelvet, hanem mert más életproblémákat is meg kell oldaniuk, és a kétnyelvűség mellett egyéb prioritásaik is lehetnek. Hozzátette ugyanakkor, hogy számára nyelvészként a kétnyelvű nevelés továbbra is az egyik legmagasabbrendű cél. Ezért szeretne kutatóként is foglalkozni vele.

A magyar nyelv mint reflex

A beszélgetés szereplői egyetértettek abban, hogy amikor a városban járva magyar szót hallanak, önkéntelenül felkapják a fejüket.

– Megfordulok, körülnézek – mondta Dušík Anikó.

Hasonlóan reagál Jozef Tancer is, aki ezt szakmai ártalomnak nevezte.

– Ha ezekről a regionális nyelvekről, a magyarról és a németről van szó, én is mindig megnézem, ki az, hogy nem ismerjük-e véletlenül egymást.

Lucia Molnár Satinská játszótéri helyzeteket idézett fel, ahol a gyerekei örömmel szólnak magyarul idegen gyerekekhez, amint kiderül, hogy ismerik a nyelvet.

A pozsonyi magyar nyelv tehát nem csupán a múlt nyelve, még ha nincs is mindenütt jelen úgy, mint egykor, és nem is magától értetődő mindenki számára. A város nyelvi tájképe is változik.

Lucia ezt a Duna utcai magyar tanítási nyelvű iskolában tartott ünnepség példáján mutatta meg, ahová a gyerekei járnak. Anyák napja alkalmából a gyerekek ott édesanyjuk nyelvén szavaltak verseket: a többség magyarul, néhányan szlovákul, de olyan is volt, aki olaszul.

– Ez a mai élő, többnyelvű Pozsony – mondta.