Németh Jancsi a két világháború közötti Pozsony utcáinak meghatározó alakja volt

Pályafutását Krecsányi Ignác buda-temesvári társulatában kezdte operaénekesként, a múlt század elején. Abban az időben még a budapesti Népszínház színpadán is fellépett, Blaha Lujzával a „nemzet csalogányával” együtt, amire egész életében büszke volt. Mivel gyönyörű tenorhangja mellett meglehetősen laza munkafegyelemmel és sajátos természettel rendelkezett, karrierjét kezdettől fogva a fokozatos hanyatlás jellemezte. Nem szólista, hanem kórista lett, és Budapestről a szegedi színházba szerződött. Innen aztán Pozsonyba költözött, állítólag egy kollégájával folytatott veszekedés után, akinek úgy megharapta a kezét, hogy azt később amputálni kellett. Pozsonyban kezdetben a magyar színház kóristájaként tartotta fenn magát. A Grenzbote című lap szerkesztője, Holly Jenő szerint „úgy énekelt, akár egy isten, úgy énekelt, mint Caruso. Fletáéval vetekvő hangja volt, bombardóként zengő gazdag, erőteljes orgánuma, nyitott, érzékeny és szelíd szíve. Ez a hang mennydörgött a Rigoletto kórusában, ez a hang zúgott végig a Traviatán (...) s minden néző jól tudta, hogy ez Jancsi hangja, aki csupán egy egyszerű kórista, pedig ha akarta volna, ha talál egy pártfogót, ki tudja, meddig juthatott volna. De Jancsi soha nem keresett pártfogót. Megelégedett azzal, ha valaki fizetett neki egy »spriccert« a borozóban, ha egy hatsoros kis hír jelent meg koncertjéről valahol a szlovák vidéken. Elég volt neki, ha mesternek szólították. Olyan ember volt ő, aki magáért az örömért énekelt. Olyan ember, kinek éneke megfizethetetlen kincsnek tetszett – s ezért nem tett különbséget hallgató és hallgató között: mindenkinek dalolt, aki csak kérte. Áriái – ha előtte megitta a maga porcióját – úgy csendültek fel a füstös borozók mélyéről, mintha a Scalából sodorta volna őket ide a szél.” A városi legenda szerint egy ízben meghívókat is szétküldött azzal, hogy a pozsonyi Vigadóban fellép a második Caruso. Szép számú közönség gyűlt össze az előadásra, ám a második Caruso csupán a kulisszák mögött énekelt. Tizenhárom nyelven adott elő népszerű operaáriákat, de a színpadra nem mert kilépni. Pedig valaki el is kiáltotta magát a nézőtérről: „Gyere elő, Jancsi, úgyis tudjuk, hogy te vagy az!” A népszerű énekes nagy autogramgyűjteményt mondhatott magáénak, amelyben számos jelentős művész aláírása szerepelt, akik abban az időben felléptek Pozsonyban (köztük Pablo Casals és Miguel Fleta). Jancsi mindegyikükhöz odalépett, meghajolt, és egyszerűen csak ennyit mondott: „Kolléga úr, engedje meg, hogy Németh kamaraénekes egy apró szívességet kérjen öntől.”

Németh Jancsi karikatúrán

Sajátos derűje abban is megmutatkozott, hogy előszeretettel látogatta meg barátait kora reggel, hangos áriákkal ébresztve őket. Senki sem tiltakozott, mert jólesett hallgatni az énekét. A lapok egy vicces epizódot is megörökítettek, amely 1932-ben esett meg a Kórház utcai rendőrkapitányságon: „Tegnapelőtt ünnepelte névnapját a fagyosszent Pongrácz. Ezt a nevet viseli a városi rendőrség bűnügyi osztályának vezetője, dr. Pongrácz Gusztáv rendőrfőtanácsos úr is. E jeles napon »teljes harci díszben« jelent meg a kapitányságon a városszerte ismert énekes, Németh Jancsi, s bebocsátást kért dr. Pongráczhoz. Az öreg bohém csakhamar a rendőrfőnök előtt állott, aki jóindulatú mosollyal fogadta. »No, mi újság, Jancsi?« – kérdezte tőle. Erre a mi Németh Jancsink vigyázzba vágta magát, összecsapta sarkát, és így szólt: »Engedje meg, hogy becses nevenapján a legjobbakat kívánjam!« A rendőrfőtanácsos előbb meglepetten tekintett rá, majd feleszmélt, és szívélyes köszönettel nyugtázta a köszöntést. Mert bizony Németh Jancsi kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen: évente kétszer is ünnepelhet névnapot – egyszer Gusztávként, másodszor pedig Pongráczként.”

Ez a kis történet egyebek mellett Jancsi pusztító életmódjára is rávilágít, amely idővel a mélybe taszította őt: „Egyetlen dirigens sem tudta soha rávenni, hogy gyakoroljon. Egyetlen direktor sem tudta rábírni, hogy búcsút mondjon a pohárnak. Nagy, érzékeny lélek lakozott benne. Szegény sorból indult, az írás-olvasásban sem jeleskedett különösebben, s minden egyes napját álomszerű mámorban élte végig. És ha az Úristen netán egy derűs nappal is megajándékozta, estére bizony gondoskodott róla, hogy eszméletlenségig leigya magát.” A hangja gyengülni kezdett, a rendszeres és mértéktelen alkoholfogyasztás következtében mélyebbé (tenorból baritonná) vált, elvesztette egykor fényét, és már nem felelt meg a színpadi produkció követelményeinek. Jancsi Pozsony külvárosába szorult, ahol rendkívül népszerű utcai énekes lett belőle. Régi színházi jelmezekből saját maga által összeállított egyenruhában járt (innen a tenortábornok vagy zenei admirális becenév), és énekét ugyancsak saját készítésű harmóniumán kísérte: „A nagy orgánumnak még a romjai is tekintélyt parancsolók. Időről időre olyan hang szakad fel a torkából, amely megremegteti az utcát – a járókelők megtorpannak, s még a zenészek is megszakítják útjukat, hogy fültanúi lehessenek e vibráló éneknek. Máskor viszont dalait átitatja a bor – s hangja elmosódik, akár a spongya által szétkent számok az iskolatáblán...” „Ugyan ki ne ismerte volna a »második Carusót« – ahogyan élete alkonyán önmagát nevezte –, a háború előtti Pozsony tenortábornokát? Hiszen mindig kisebb csődület verődött köré, amikor a Mihály-kapu alatt vagy a Lőrinckapu utcában (a Centrál passzázs előtt – JV megj.) felállította saját készítésű harmóniumát, és belekezdett egy jól ismert operaária vagy fülbemászó dal előadásába. Igaz, némely regiszterben hangja meg-megbicsaklott, s nem mindig csengett tisztán – ám időnként mégis felcsillant benne valami abból a hajdani, gazdag hanganyagból, melyről valaha híres volt. Az ilyen fellépéseket a hálás publikum gyakorta tapssal jutalmazta, s e tapsot többnyire az aprópénz csilingelése követte, amely bőséggel hullott a »művész« kalapjába. A boldog »művész« ilyenkor büszkén kidüllesztette mellkasát, melyet különféle kitüntetések ékesítettek – természetesen mindegyiket saját magának adományozta –, s karját felemelve csókot szórt hálás hallgatósága felé.”

Pozsony egy régi képeslapon

Repertoárja rendkívül széles volt, hiszen a zenében nem tett különbséget műfaj és műfaj között. „Amit Németh csinál, azt szívvel-lélekkel teszi. Megvannak a maga kottái – olyanok, amelyeket saját maga szerkesztett. Dalokat fordít magyarról németre és szlovákra. Eljátssza a »Kde domov můj«-t magyar szöveggel, a »Nie sollst Du mich befragen«-t pedig saját cseh fordításában. Jancsi nem ismer határokat. Nem válogat a slágerek, táncdalok, jazzmelódiák vagy operaáriák között. Neki minden: zene. Nóta vagy dal – egyre megy. Nem tesz különbséget. Puccinitól a sramlizene komponistáját csupán egyetlen lapfordítás választja el a kottaállványon. Művészeti analfabéta ugyan, mégis birtokában van a művészet. A hang tökéletes eltalálásának művészete, mely a szív fájdalmából, az önátváltoztatás sötét sejtelmű mélységéből és abból a géniuszból táplálkozik, amely ott lakozik benne, a homlokára húzott, aranyszegélyes katonai sapka alatt, melyről nem véletlenül ragadt rá a »zenei admirális« név.”

Ebben a szerepben, a közönséggel fenntartott közvetlen kapcsolatban találta meg keserédes örömét: „Most, hogy immár nap mint nap akad közönsége – s mindig friss és új –, napóleoni módra meggyötört arcát gyakorta beragyogja az elégedettség boldog sugára. (...) Élete csúcspontját kétségkívül most éri el – amikor a tiszteletdíjat réztányérban mérik ki számára, s már impresszáriója is van, aki azt helyette begyűjti. Mit kívánhatna még egy efféle énekes? Közönséget, hivatalos rendőrségi engedélyt, néha egy kis műsorváltást – nem többet. És mit kívánhat még egy művész, mint azt a tapsot, mely az udvarok mélyéről érkezik, s a negyedik emelet magasságából, gondosan papírba csomagolva hull alá a földre? Az élet nem roppantotta meg – ő ragadta meg az életet ott, ahol megragadható: a nap, az óra, a pillanat változandóságában.”

A Mihály-kapu Pozsonyban

A Mihály-kapu alatt a tenortábornok művészete előtt tisztelgő közönség soraiban gyakran feltűnt Emo Bohúň író is, akit szoros baráti viszonyfűzött Jancsihoz. Nem csoda, hogy Zaprášené histórie (Porlepte históriák) című humoreszk- és memoárkötetében is megörökítette alakját:

Gyönyörű, ám borízű baritonja volt, s ha telt hangját teljesen kieresztette, abba beleremegett a Mihály-torony. Jancsi akkor már túl járt az ötvenen, alacsony, zömök testalkatú ember volt, többdioptriás szemüveget viselt, és keserű mosollyal beszélt az őt nagy művészként soha el nem ismerő világ hálátlanságáról. Megneheztelt az egész világra, magasan fölé emelkedett, s mikor aprópénz csörrent a földre helyezett kalapban, épphogy csak biccentett, akár egy uralkodó, ki alattvalói hódolatát fogadja. Senkiben sem bízott, senkit sem szeretett, csak engem, hiszen egyedül én tartottam valódi művésznek. Minél többet ittam, annál nagyobbnak. Hajnalban aztán vállon ragadtam, s a fülébe ordítottam:

– Ugyan mit ér Caruso, Tauber, Gigli, Kiepura? Egytől egyig kismiska hozzád képest!

Ilyenkor Jancsinak elhomályosult a tekintete, a dioptriák megnedvesedtek forró könnyeitől, cuppanós csókot nyomott a homlokomra, és lelke mélyéig megrendülve ezt suttogta:

– Adj kölcsön tíz koronát.

Ezután rendszerint betértek valamelyik pozsonyi kocsmába, hazafelé menet pedig általában a Lőrinckapu utcai Scharitzer-ház udvarára is bepillantottak (ahol ma a P. O. Hviezdoslav Színház működik). Itt Jancsi ismét felállította harmóniumát, és előadta Schubert Befejezetlen szimfóniáját. A koncertet maga Bohúň vezette fel, a következő fellengzős szavakkal: „Nagyérdemű publikum, íme, mesteri tudású barátom előadja önöknek Schubert Befejezetlen szimfóniáját!” A ház lakói a gangra tódultak, és élvezettel hallgatták Jancsi zenéjét. Egyik reggel egy tizenhét éves forma leányka lépett hozzájuk, és özvegy hivatalnokné édesanyja nevében némi természetbeni ajándékot nyújtott át a produkció elismeréseképpen. Jancsit ez mélyen megsértette:

(...) rekedt felháborodással kiáltotta:

– Ezek koldusénekesnek néznek minket! Micsoda gyalázat! Engem, a híres művészt!

Scharitzer-ház udvara (Forrás: PamMap.sk, gyüjtemény: Juraj Šedivý)

Bohúňnak végül sikerült elsimítania a konfliktust, amiből aztán botrányt helyett barátság lett: az először a salzburgi Franz Schubertként és Wolfgang Amadeus Mozartként bemutatkozó két férfi rendszeresen látogatta az özvegyet és leányát. Ahogy a viszony egyre szívélyesebbé vált, a háziasszony is bátrabban osztotta meg velük gondolatait, s nem rejtette véka alá véleményét a kor társadalmi kérdéseiről sem:

– Mondják meg nekem, kérem szépen – szólt egy alkalommal –, miféle ostobaság az, hogy megváltoztatják az utcaneveket? A Justi sort most átkeresztelték Dosztojevszkij sorra! Hát kérem, ez képtelenség. Hiszen azt mindenki tudja, hogy ki volt Justi, mindenki tudja róla, hogy Pozsony polgármestere volt, de hogy ez a Dosztojevszkij ki volt, azt ki tudja, hát nem?

Jancsi jó szokása szerint minden látogatását azzal kezdte, hogy helyet foglalt a háziasszony öreg, hangolásért kiáltó pianínója mellé, és belépőként eljátszotta vendéglátóinak a Befejezetlen szimfóniát. Grétka – így hívták a leányt – ez idő tájt kezdett betegeskedni. Bohúň rendszeresen látogatta őt, és az egyébként inkább morózus természetéről ismert Jancsi is meglepő érzékenységgel viseltetett iránta:

Jancsi barátom is elkísért, pedig tele volt fellépéssel – többnyire a Mihály-kapu alatt koncertezett, de gyakran énekelt a Zuckermandel kocsmáiban a dunai halászoknak, vagy éppen Vödricen, ahol ősi szakmájukat űző, kifestett Vénuszoknak áriázott liliomokról és fehér orgonákról, s dalolta el nekik Mariska balladáját, ki bánatában vitriolt ivott. Jancsi ebben a környezetben aratta le diadalát. Itt élte meg legnagyobb sikereit, itt tekintették igazán nagy művésznek.

Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy Grétkára is időt szakítson. Egyik látogatása alkalmával a lány megkérdezte Jancsit mint híres zeneszerzőt, hogy esetleg nem fejezné-e be a Befejezetlent, amit ő hálásan megígért. És Bohúň meglepetésére be is tartotta ígéretét:

(...) amikor odakünn már apró hópelyhek kergetőztek, és Grétka már az ágy foglya volt, Jancsi büszkén bejelentette, hogy befejezte a Befejezetlent. Azonnal le is ült a pianínó mellé, és belekezdett a szimfóniába, de nem állt meg ott, ahol Schubert, hanem folytatta tovább. Legnagyobb meglepetésemre eljátszott néhány akkordot a Trnavský rózsákról szóló dalából, amelyek ismét teljes szépségükben pompáznak. Miután befejezte, meghajolt Grétka felé, akinek boldog mosoly ült ki az arcára, és suttogva köszönetet mondott neki. Ezután csend ereszkedett a szobára. Fájdalmas, fojtogató csend.

Néhány héttel később Grétka meghalt. Nem voltak sokan a temetésen, de Jancsi nem hiányzott. Odacipelte kis harmóniumát, és eljátszotta rajta

Schubert csaknem befejezett szimfóniáját. A temető kapujánál aztán elváltak útjaink. A meggyötört édesanyával még néhány percig némán ácsorogtunk, ki-ki másfelé nézett.

– Akkor én most… hazamegyek – szólt halkan. – Egész nap havazik. Sok a hó.

– Sok – suttogtam, s nem jött több szó a számra.

Elindult, és a nyomait azonnal betemette a hó. Jancsi hóna alá kapta hangszerét, és célba vette a legközelebbi kocsmát. Én hazafelé vettem az irányt. Mind szétszéledtünk, csak Grétka maradt a kovácsoltvas kapun túl.

Körhinták a Duna-vásáron

Németh Jancsi utoljára 1933. szeptember 2-án lépett fel a Duna-vásáron. Másnap reggel, öltözködés közben szélütés érte, s többé már nem kelt fel az ágyból. Ekkor derült ki, hogy bár a tenortábornokot Pozsonyban mindenki ismerte, valójában szinte senki nem ismerte igazán. A város lakói természetesen felfigyeltek az eltűnésére, de megnyugtató magyarázattal senki sem tudott szolgálni. Az a hír járta, hogy elköltözött, sőt talán meg is halt. Az igazságra csupán 1934 májusában derült fény, amikor Rehorovszky Jenő újságíró felkutatta a szerencsétlen sorsú embert, és a Prágai Magyar Hírlap hasábjain közölte a vele folytatott beszélgetést. Jancsi az akkori Zsidó utca 3. szám alatti, azóta lebontott ház egyik szegényes padlásszobájában tengette napjait. A régi ház omladozó falával, keskeny bejáratával, szűk folyosóival, foghíjas csigalépcsőjével és számos bérlőjével a Lucsony (Medzierka) utca sarkán állt, átlósan a neológ zsinagógával szemben. Jancsi őszintén örült a látogatásnak, de keserűen jelentette ki: „Kilenc hónapja fekszem ágyban nagybetegen, és senki, de senki nem jött eddig hozzám, pedig igen sok jóbarátom és jóakaróm van a városban...”. Az interjú során visszaemlékezett pályakezdésére Blaha Lujzával egy színpadon és híres autogramgyűjteményére, amelyet végül elloptak. Elárulta, hogy kedvenc énekszáma a Tosca nagyáriája, és azzal is elbüszkélkedett, hogy egy „dalszerzeményét beküldte az elnöki irodának is és a legfőbb helyről kapott elismerést. A Pozsonyi hatóságok éppen ezért nem bántották és megadták neki a házalási engedélyt.” A sarokban heverő, használaton kívüli, általa „kolibrizongorának” nevezett harmóniumra mutatva kijelentette, hogy azt a Pozsonyi Városi Múzeumra hagyja. Az olvasók meglepődve értesülhettek arról, hogy Jancsinak van egy „őszbe csavarodott hajú” felesége, aki önfeláldozóan ápolja beteg férjét, és egy pécsi nővére, aki haza akarta őt szállítatni. Jancsi fontolóra vette az ajánlatot, azért is, mert nyugdíjas tagja volt a magyar színészegyesületnek, de végül a maradás mellett döntött: Pozsonyban akart meghalni, abban a városban, ahol oly sokáig élt, és amely a szívéhez nőtt. Így is történt. Németh Jancsi 1936. április 20-án, ötvennyolc esztendős korában hunyt el. A Szent-András temetőbe temették el. Halála előtt sikerült jogi formába öntenie a harmóniummal kapcsolatos ígéretét. A Pravda című napilap 1948-as cikke szerint „végrendeletében Pozsony városára hagyta harmóniumát, amely ma is a városi múzeum padlásán porosodik”. A tenortábornokot, aki egykor jelentős színfoltja volt városunknak, mára szinte teljesen elfeledték. Sírja vélhetően áldozatául esett az 1970-es évek temetőrendezési munkálatainak, és a múzeumi hangszer további sorsa is ismeretlen.

Ján Vyhnánek

Fordította: Böszörményi Péter