Michael Bohnen és Pozsony. A világhírű basszbaritont elbűvölte a pozsonyi fagylalt

Michael Bohnen (Madsen konzul szerepében) és Mia May színésznő A világ császárnője című tévésorozatban, 1919.

1887-ben született Kölnben, pályafutását 1910-ben kezdte a düsseldorfi városi színházban, majd 1912-től a berlini Királyi (1918 után Állami) Opera társulatának tagja volt. Erős hanggal rendelkezett a bariton és a basszus határán, és az opera mellett a sportnak is hódolt: tornázott, bokszolt és lovagolt. Így szerzett fizikai adottságait szerepei megformálásában is kamatoztatta: domináns karakterek alakításakor uralta a színpadot (például Wotanként Wagner A Nibelung gyűrűje című operaciklusában vagy Hans Heilingként Marschner azonos című operájában). Férfias megjelenése a filmesek figyelmét sem kerülte el: 1919–20-ban a Die Herrin der Welt (A világ úrnője) című filmsorozatban szerzett hírnevet, amelyben a sztár Mia May partnereként a hősies kínai konzul, Madsen szerepében jeleskedett. Ettől kezdve egész Európában a férfiasság egyik jelképeként tartották számon. Amikor 1921 elején hatalmas sikerrel vendégszerepelt Bécsben, lehetőség kínálkozott arra, hogy a pozsonyi közönség is megismerje. Ebben az időben működött a városban a Musa nevű koncertügynökség, amelyet 1920-ban alapított a német színház agilis dramaturgja, Max Herzfeld. Célja az volt, hogy Pozsony zenei életét a művészet hagyományos fellegvárai, Bécs és Berlin szintjére emelje. Ebben kezdetben sikerrel járt, még ha jelentős anyagi áldozatok árán is. Az 1920–21-es évadban Herzfeld ügynökségének köszönhetően világhírű művészek sora fordult meg Pozsonyban, köztük a zongoraművész Alfred Grünfeld, Moriz Rosenthal és Bartók Béla, a Rosé-vonósnégyes, a szoprán Lotte Lehmann, a tenor Alfred Piccaver, a bariton Georgij Baklanov, a Bécsi Állami Opera teljes társulata (Franz Schalk karmesterrel és Elisabeth Schumann szopránnal), a Bécsi Filharmonikusok (akik kétszer is felléptek, Franz Schalk és Richard Strauss vezényletével) és sokan mások. Michael Bohnen 1921. március 29-én, a Vigadó Nagytermében (ma a Szlovák Filharmónia Hangversenyterme) tartott koncertje a gazdag évad egyik csúcspontja volt. Bohnen fellépését hatalmas várakozás övezte. Mindenki kíváncsian várta, hiszen aki esetleg nem ismerte az opera világából, az biztosan találkozott vele a pozsonyi mozikban Madsen konzul szerepében. Nem volt könnyű elhozni a városba: a bécsi operában heteken át szinte minden este fellépett, és olyan óriási volt az érdeklődés iránta, hogy – kis túlzással – még Richard Strauss karmester is nehezen jutott jegyhez. Emellett más impresszáriók is igyekeztek elcsábítani, hogy saját koncertjeiken szerepeltessék. 

A Pressburger Presse újság cikke, amely Bohnen 1921-es pozsonyi látogatásáról tájékoztat.

Herzfeld meglehetősen drámaian írja le Pozsonyba juttatásának körülményeit: „Bohnent szinte el kellett rabolni a koncertre. Miután két hónapig hiába vártam egy szabad estére, végül sikerült kicsikarnom tőle egy könnyelmű ígéretet, és bár a Slezak és Jeritza (Leo Slezak tenor és Maria Jeritza szoprán – JV megj.) lemondása miatt nehéz helyzetben lévő bécsi opera helyettesítésre kérte, a híres impresszárió, Preger pedig minden követ megmozgatott a már letárgyalt budapesti fellépés érdekében, a Bristol szálló előtt pöfögő automobil elől Bohnen már nem tudott elmenekülni, így az utolsó pillanatban mégis eljött.” Herzfeld bécsi munkatársa, a Bohnen pozsonyi koncertjének megszervezésével megbízott Artur Hohenberg részletesebben is leírja a történteket. Visszaemlékezései szerint Bohnent nem kellett ugyan elrabolni, de valóban rendkívül nehéz feladat volt Pozsonyba hozni: „Próbálom meggyőzni Bohnent, hogy tegyen egy pozsonyi kirándulást, de eleinte nagy ellenállásba ütközöm. Kijelenti, hogy egyáltalán nincs ideje, és hogy nem akar külföldön énekelni. Azonban miután meggyőzöm arról, hogy Pozsonyban jórészt németekből áll a koncertközönség, és nagyon kedvező honoráriumot ígérek neki saját nemzeti valutájában (márkában), akkor beleegyezik, azzal a kikötéssel, hogy autóval akar utazni, mert semmi kedve a (bécsi – JV megj.) villamoson tülekedni. Megegyeztünk, hogy kettőkor indulunk Bécsből.” 

Bár Bohnen kéréseinek eleget tettek, és sikerült a művészt megnyerni a pozsonyi koncertre, valamint az indulást is jó előre megtervezték, Bohnen végül nem ért oda a fél nyolcas kezdésre. Hohenberg emlékiratainak folytatása a korabeli koncertszervezői munka gyakorlati akadályainak krónikája: „Útleveleink fél kettőkor még nincsenek rendben, ezért autóval rohanok a cseh követségre, ahol a művészek iránt mindig jóindulatot tanúsító dr. Peterka titkár úr segítőkészségének köszönhetően időben megkapjuk a vízumokat. Fél háromkor a Bristolban vagyok, hogy felvegyem Bohnent, aki néhány perc türelmet kér, mert hat hete nem látott feleségének épp akkor kell megérkeznie a berlini vonattal. Sajnos a vonat nagy késéssel fut be, így a szálloda halljában várunk, miközben Bohnen a vonatok pontatlansága és a bécsi poggyászkezelés lassúsága miatt bosszankodik. (...) Néhány perccel később megérkezik Bohnen asszony, és a házaspár melegen üdvözli egymást. Négy órakor végre elhagyjuk a szállodát, és gyönyörű időben autózunk, Simmering és Schwechat érintésével.” Bár Bohnen eleinte lassúnak találta az automobilt (azzal dicsekedett, hogy az övé akár a 120 km/h sebességet is eléri), a hangulata fokozatosan javult, gyönyörködött a tájban, filmes és operai munkájáról mesélt („Büszke vagyok rá, hogy egyéniség vagyok, és minden szerepet a saját elképzeléseim szerint alakítok. Egyáltalán nem örülök, ha valaki azzal hízeleg nekem, hogy »te vagy a második Saljapin«. Én az első Bohnen vagyok!”), dicsérte énekes kollégáit, összehasonlította a berlini és a bécsi operát. Barátságos beszélgetés közepette érkeztek a határhoz, amelyet gond nélkül átléptek, de csakhamar problémák merültek fel: „Mondom a tisztnek, hogy éjszaka jövünk vissza. Rázza a fejét, hogy ez nem lehetséges, mert a határ tíztől reggel ötig zárva van. Bohnennek azonban másnap kora reggel Budapestre kellett utaznia. Végül sikerül meggyőznöm az ügyeletes tisztviselőt, hogy engedélyezze az éjszakai visszautat.”

Mestská Reduta (Zbierka Juraj Horváth).

A csehszlovák oldalon átszálltak az értük jövő Herzfeld autójába. Nem is sejtették, hogy hamarosan az út legnehezebb szakasza vár rájuk. Herzfeld szerint az „autóistenek összeesküdtek ellenük”, ahogy Hohenberg írja: „Alig 300 méterre a határtól műszaki hiba miatt meg kell állnunk, nem tudunk továbbmenni. Tableau! A helyzet bonyolult, a koncert fél nyolcra van meghirdetve, most fél hét van, és még 12 kilométerre vagyunk Pozsonytól.” Bohnen reakcióját a kialakult helyzetre útitársai ellentétesen írták le. Hohenberg szerint „mély csendbe burkolózott, és szemmel láthatóan nagyon feldúlt volt”, míg Herzfeld szerint „nyoma sem volt benne nyugtalanságnak. A meghibásodott autó még háromnegyed hétkor is ott rostokolt az úton, ő meg humoros részleteket dúdolgatott, mintha nem is kellett volna fél óra múlva frakkban a koncertpódiumon állnia.” Akárhogy is volt, a mobiltelefon nélküli időkben a szerencsétlen társaságot egy arra járó autó mentette meg, amellyel üzenetet küldtek Pozsonyba, hogy azonnal küldjenek egy másik kocsit a határhoz. Ez negyed nyolc körül meg is érkezett, és Bohnent gyorsan Trebitsch Dénes palotájába (Georgievits-palota, Apácapálya (Panenská) 11.) szállította, aki neves művészetpártolóként megtiszteltetésnek vette, hogy vendégül láthatja az énekest. Bohnen elszaladt a mosdóba, bekapott valamit (sonkás szendvics, tea), és negyed kilenckor már a Vigadó színpadán állt. De ahhoz, hogy egyáltalán eljusson oda, a palota és a Vigadó épülete előtt is át kellett verekednie magát a rajongók tömegén. Bohnen jelenlététől Pozsony valósággal megtébolyodott. Ez Herzfeld figyelmét sem kerülte el, aki némi iróniával és keserűséggel mutatott rá „Madsen konzul Pozsonyban” című cikkében, hogy Bohnen inkább színészként ismert, mint énekesként: „Mindenképpen szomorú, hogy korunk egyik legnagyobb énekese nem művészi kvalitásainak köszönheti világra szóló hírnevét, hanem egy filmszerepnek, amely csupán megnyerő kedvességet és herkulesi fizikai erőt követelt tőle – a tárcaíró pedig arra kényszerül, hogy minél több olvasó érdeklődését keltse fel, ezért e sorok élén Michael Bohnen helyett Madsen konzul alkalmasint népszerűbb neve áll. (...) Önámítás lenne azt hinni, hogy a fiatal hölgyek tömege, akik az automobilból kiszálló művészre vetették magukat, vagy a sofőr büszkesége, aki minden kollégájának eldicsekedett, hogy Michael Bohnent szállította, Wotan és Mefisztó megformálójának szólt.” Ennek fényében érthető, hogy a közönség boldogan megbocsátotta a háromnegyed órás késést, és lelkesen várta, hogy „Madsen konzul” dalra fakadjon.

Max Hezfeld feuilleton bevezetője a Pressburger Zeitungban „Madsen konzul” pozsonyi látogatásáról. 

Pozsonyi koncertjére a művész Brahms és Loewe dalait, valamint néhány operaáriát választott, amelyek közül kiemelkedett a Wotan búcsúja Wagner A walkür című operájából. A minduntalan tapsviharban kitörő közönség szinte az összes számot megismételtette Bohnennal (vagy Madsen konzullal?). A lelkesedés néhány kritikusra is átragadt, akik ebben a szellemben írták meg recenziójukat. A Grenzbote című lap szerint például: „Michael Bohnen nem alkotó, és nem is elemző; Brahms dalait és Loewe balladáit természetes előadói érzékkel énekelte, és amikor Marschner Hans Heiling című művéből A szerelem dalát, valamint Wotan búcsúját Brünnhildétől adta elő, a démoni Heiling és az isteni Wotan mintha élőben álltak volna előttünk, hatalmasan, óriásként, akárha bronzból öntötték volna őket. Ez mindent elmond, és meg vagyunk győződve arról, hogy Michael Bohnennek ma nincs párja a német színpadon – sőt, az egész világon. Ha valaki egyszer hallotta Bohnent énekelni, az összes nagy énekes, Baklanofftól Saleschiig semmivé foszlik mellette.” A racionálisabb zenei kritika azonban néhány hiányosságára is rámutatott, amelyek főként abból fakadtak, hogy koncertkörnyezetben, operaáriák előadásakor nem tudta kamatoztatni színészi képességeit, pedig ezek lényeges elemei voltak előadó-művészetének. A Hiradó riportere például esetlen, szemüveges óriásnak nevezte: „Az első benyomás, amelyet »civilben« kelt, némileg csalóka. Egy szemüveges óriás, ki görcsösen markolja kottáját, s alig emeli fel tekintetét a lapokról. Rövidlátása esetlenné teszi.” Ezt a jelenséget maga Herzfeld is körüljárta a Pressburger Zeitung hasábjain közölt recenziójában, tudatos művészi döntést látva Bohnen statikusságában: „Valóban olybá tűnik, Bohnen számára a koncertpódiumon egyenesen akadályt jelent, hogy a tolakvásnak még a látszatát is elkerülje. Tudatosan tartózkodik attól, hogy akár egyetlen mozzanattal is felfedje mély színészi képességeit, és teljesen elhagy minden mimikát – a hatást pusztán a hangjának kell kiváltania. Ha ehhez hozzávesszük, hogy fiatalos germán karakterében az érzelgősség legapróbb jele is férfiatlannak tűnhet, máris érthető, hogy koncertódiumon némi idő kell ahhoz, hogy érvényesüljön.” Ugyanakkor hozzátette, hogy Bohnen férfias megjelenése miatt különös jelentőséggel bír a repertoár megfelelő összeállítása – ami végső soron sikerült is neki: „Magának is tudatában kell lennie: én, a sportoló, az erő megtestesítője, nem tehetem azt, amit mások. Nem sírhatok, nem lehetek érzelgős, nem énekelhetek Schubertet vagy Schumannt. Brahms nyers, egyszerű dalai (...) az én dalaim, akárcsak Loewe határozott, harcias balladái. Ha pedig ez a férfias komolyság Hans Heiling démoni szerelméről énekel, vagy a szívében saját érzéseit eltipró Wotan búcsújáról beszél (...) akkor van igazán a helyén, akkor találta meg a hozzá illő műalkotást. Ez az énekorgánum pedig igazán páratlan...” Elmélkedését ironikus fricskával zárja a közönség felé: „A publikum el volt ragadtatva. Akik arra vártak, hogy kihúzzon egy automobilt az árokból, vagy legalább két kínait felemeljen a copfjánál fogva, még azok is elámultak ennek a hangnak az őserejétől.” 

A Pozsonyi Vigadó koncertterme. 

A koncert után, a véget nem érő, tomboló ovációban Bohnennek a hátsó kijáraton át kellett elmenekülnie az autogramvadászok hada elől. Lelkesen indult az Apácapálya felé, ahol Trebitsch Dénes a palotájában fényűző vacsorát adott a tiszteletére a pozsonyi társasági élet krémjének részvételével. Hohenberg így emlékezett vissza az estére: „A vacsora pompás, leírhatatlanul jól érezzük magunkat ebben a házban, amelynek egész atmoszférája meleg vendégszeretetet sugároz. Melengetik lelkünket a tokaji borok, mosolyognak a szép hölgyek, igazán pazar hangulatban vagyunk...” Bohnennek nagyon ízlett a vacsora, és remekül érezte magát, fesztelen beszélgetéseket folytatott a művészetkedvelő társaságban. Közvetlensége, intelligens sármja, de még az étvágya is mély benyomást tett a jelen lévő újságírókra. Herzfeld szerint Bohnen „jó lélek” volt, „példamutató a szeretetben, amellyel környezetére tekint”, és olyan művész benyomását keltette, aki „emberként is éppoly értékes, mint előadóként”. A Hiradó kritikusa szerint Bohnen „derék, nyílt szívű ember, ki nem nélkülözi a humort sem; szerény, s határozottan nagyobb kedvvel szól filmes munkájáról, mint a zenéről. Valóságos sportember, ki mindenféle testedzésnek hódol, s büszkén viseli rendkívüli erejét. Minden jel arra mutat, szabója kifejezett utasítást kaphatott, hogy minél inkább hangsúlyozza széles vállait. (...) Jóságos, barátságos szemei, természetes közvetlensége mindenkit meghódítanak. Kiadós, egészséges étvággyal eszik, s nagy elismeréssel adózik a jó koszt és a magyar borok kiválósága iránt. A desszertből sem elégszik meg kevesebbel, ötször is vesz belőle. »Es schmeckt herrlich« (Fenséges – JV megj.), mondja meggyőződéssel, s gyermekded örömmel nyúl ismét az édesség után.” A sport és a zene mellett a művészetről is szakavatottan beszélt: „...szenvedélyesen szereti a festészetet, birtokában mintegy százhetven kiváló minőségű, szinte kizárólag modern festmény található, valóságos kis képtár. Eredetileg szobrásznak készült. Nagy elismeréssel szemléli Murmann (József Árpád) mester fenséges anyaszobrát. Felsóhajt: Ah! wenn ich doch mehr Zeit hätte! (Ó, bárcsak több időm lenne! – JV megj.)” Tényleg nem volt vesztegetni való idő, reggel hatkor indult a busza Bécsből Budapestre, és addig még a feleségével is találkozni akart – az asszony nem tudta, hogy érkezése napján a férje Pozsonyba készül, és útlevélproblémák miatt nem tudta elkísérni, ahogy Budapestre sem tarthatott vele. Így (Hohenberg elmondása szerint) „egy óra körül nehéz szívvel úgy döntöttünk, hogy búcsút veszünk ettől a vendégszerető háztól”. A fogadtatástól (és a vacsorától) elragadtatott Bohnen megígérte, hogy visszatér Pozsonyba: „Viszontlátásra ősszel!” – kiáltotta búcsúzóul. Bécsbe nemcsak Hohenberg tartott Bohnennel, hanem az őt a koncerten zongorán kísérő Paul Breisach is: „A hazaút gyorsan, élénk beszélgetéssel telt, gond nélkül átléptük a határt, és átszálltunk az autóba. Bohnen csak egyszer ijedt meg egy pillanatra, amikor egy hatalmas nyest rohant át az úton közvetlenül a kocsi előtt. A babonás sofőr felmordult: »Biztos megint lerobbanunk.« Szerencsére tévedett, az út eseménytelenül folytatódott. »Gyerekek – szólalt meg Bohnen hirtelen –, az a fagylalt a vacsoránál isteni volt, négyszer is ettem belőle.« »Elnézést – mondta Breisach –, véletlenül láttam. Ötször.« »Na és? – felelte Bohnen szárazon. – Ha nem szégyelltem volna, talán egy hatodik adagot is eszem.«”

Valószínűleg az isteni fagylaltnak is volt szerepe abban, hogy Bohnen betartotta ígéretét. Valóban visszatért Pozsonyba, még ha nem is rögtön ősszel, csak a következő év elején: 1922. január 20-án újabb koncertet adott a Vigadó nagytermében. A helyzet azonban ekkorra jelentősen megváltozott. Bár Pozsonyban még mindig komoly rajongótábor várta, a személye iránti érdeklődés jóval elmaradt az egy évvel korábban tapasztalttól, ami filmszínészi népszerűségének csökkenése mellett azzal is magyarázható, hogy a nagyközönség figyelmét már más szenzációk kötötték le – 1922-ben például két sztárszínész, Paul Wegener és Henny Porten látogatott Pozsonyba, hasonló tébolyt kiváltva, mint Bohnen az előző évben. Emellett az énekstílusa sem igazán felelt meg a pozsonyi közönség ízlésének. Ezúttal a Trebitsch-féle vacsora is elmaradt a Georgievits-palotában, Herzfeld visszaemlékezései szerint Bohnen egy meg nem nevezett szállodában szállt meg – valószínűleg a Carlton lehetett az, mivel más meghívott zenészeket a Musa ott szállásolt el. „Ahogy együtt mentünk az utcán, az emberek azt hitték, egy birkózót béreltem fel, mert az akkoriban rendkívül népszerű basszista pont úgy tartotta felsőtestét, ahogy ezek az izmos hősök szokták. De nem hagyta, hogy a járókelők sokáig csodálják, inkább visszavonult nemdohányzó szállodai szobájába (…), ahol egyedül én szívhattam vele egy levegőt. Bohnen szenvedélyes bokszrajongó volt, holott mi ekkor még jószerivel semmit sem tudtunk erről a sportról. Zenéről szerettem volna beszélgetni vele, valamint az olasz énektechnikákról, ő viszont ehelyett kisebb értekezést tartott arról, hogy az ökölvívás a legnemesebb és legjobb fizikai és mentális edzés. Akkora lelkesedéssel beszélt, hogy hirtelen köhögésben tört ki, majd aggódva ellenőrizte a hangját, hogy nem terhelte-e túl a hangszálait!” A koncert műsorában Schubert, Brahms és Loewe dalai mellett Leoncavallo, Verdi, Offenbach és Wagner operáiból származó részletek szerepeltek. Az est hangulata azonban Herzfeld szerint már közel sem volt olyan meleg és lelkes, mint az első alkalommal, és Bohnen énekesi teljesítménye sem volt meggyőző: „A koncerten meglepően hűvös volt a légkör. Bár Bohnen valóságos hangóriás, mély tónusokat zengő orgánummal, a hangképzés és az előadás északnémet szigorúsága nem igazán nyerte el az inkább a bársonyos, lágy orgánumokhoz szokott publikum tetszését. Csodának kijáró tisztelettel hallgattuk, de dalai és áriái nem igazán dobogtatták meg szívünket: utóvégre nagy sikereit a színpadon érte el, ahol fizikailag is uralja a teret.” A Pressburger Tagblatt zenekritikusa nagyon konkrétan fogalmazott: „Bohnen kamaraénekes urat hangfenoménként tartják számon. Először tegnapelőtt hallottam az énekét. A fellépését megelőző hatalmas hírverés a lehető legmagasabbra emelte várakozásomat. Baritonja páratlan érzéki pompával és démoni erővel bír. Ami azonban az ifjú művész énekkultúráját illeti, úgy tűnik, még sok korrekcióra lesz szükség. Néhány rossz szokástól is meg kellene szabadítani ezt a természet adta gazdag orgánumot. Bohnen ízig-vérig német énekes. A szavak egymásba fonásával azonban természetellenesen lággyá, finommá, femininné teszi a germán beszéd- és énekmódot. Hiú légzéstechnikai kísérletei és olasz eredetet sugalló heves crescendói olyan naivitásként hatnak, amit egy ekkora tehetség esetében örömmel nélkülöznénk. Mellesleg Bohnen olyan művész benyomását kelti, akit az az ambíció hajt, hogy mindent másként csináljon, mint a többiek, ez a törekvése azonban ízléstelen megoldásokat eredményez. Leoncavallo Bajazzók-prológja, Verdi Rigoletto-monológja és az Offenbach Hoffmann meséi című operájából előadott ária voltaképpen csalódás volt. Csak Verdi Othellója Jago-credójának és Wagner A nürnbergi mesterdalnokokja Wahn-monológjának hallgatásakor döbbentünk rá, hogy valóban tehetséges énekessel van dolgunk, aki hamarosan a legnagyobbak közé tartozik majd. A jelek szerint azonban a dal nem az ő műfaja. Az operaéneklésnek, a színpadnak viszont mesterévé válhat Bohnen.” Hasonló fenntartásokat fogalmazott meg a Slovenský denník című lap kritikusa is, aki a Bohnen opera- és koncertelőadásai közötti – már az első koncerten is szembetűnő – különbségre is rámutatott: „A koncert (…) azt bizonyította, hogy a színpad és a koncertpódium két külön világ, és az egyikben elért siker nem feltétlenül garantálja a másikban is ugyanazt az eredményt. Michael Bohnen basszbaritonja kétségkívül ritkaságszámba megy: elképesztő erő, rendkívüli, minden regiszterben kiegyenlített hangterjedelem, kellemes és szép hangszín, ráadásul drámai előadásmód és jó megjelenés – mindez magyarázatot ad színpadi sikereire és világhírnevére. A koncertpódiumon azonban e tulajdonságok némelyike inkább hátrányt jelent. (...) Gesztusok és cselkemény híján Bohnen pontatlan, nem túl tiszta vokalizálása is feltűnőbb koncertkörnyezetben. Éppen ezért nagyobb lett volna az örömünk, ha színpadon hallgathatjuk Bohnent városunkban…” 

Bohnen feltehetően nem járt többet Pozsonyban. 1922-ben elhagyta Európát, és tizenkét éven át a New York-i Metropolitan Opera, illetve a Buenos Aires-i Teatro Colón társulatának tagja volt. Miután visszatért Németországba, a Berlini Német Opera szólistája, majd intendánsa lett. A második világháború után a nácizmus támogatásának hamis vádjával eltávolították hivatalából, és bár 1949-ben rehabilitálták, 1951-ben egészségi okokból visszavonult a színről. 1965. április 26-án hunyt el Berlinben. Közben Pozsony zenei élete is átalakult. Herzfeld minden erőfeszítése ellenére hamarosan beleütközött a város méretéből adódó korlátokba: a közönség lényegesen kisebb volt, mint Bécsben vagy Prágában, ráadásul mind többen választották az első világháború után előtérbe kerülő egyéb kulturális szórakozási formákat, mint például a rádiót, a gramofont vagy a kabarét. A koncertek egyre nagyobb veszteséget termeltek Herzfeldnek, aki ezért 1922 elején külföldi partnereket próbált bevonni, és ügynökségét Musáról Thaliára nevezte át – valószínűleg abban a reményben, hogy egyszerűbbé válik a művészek szerződtetésének meglehetősen bonyolult folyamata. Azonban mivel ez a lépés sem hozta meg a várt sikert, fokozatosan a koncertek számának drasztikus csökkentésére kényszerült, mígnem az ügynökség teljesen megszűnt.

Michael Bohnen által előadott opera áriák.

Michael Bohnen két pozsonyi koncertje bizonyítja, hogy a város időről időre aktív kapcsolatot tudott fenntartani a kor aktuális világsztárjaival, ugyanakkor azt is, hogy a maga korlátaival nem tudta hosszú távon megtartani őket. Emellett rámutat arra is, hogy bár a pozsonyi közönség kritikátlanul követte az adott korszak trendjeit, a városban megvoltak azok az avatott zeneértők, akik képesek voltak felismerni és megfogalmazni egy-egy művész erényeit és hiányosságait, függetlenül annak hírnevétől. A két esemény a korszak koncertszervezési kulisszatitkaiba is bepillantást nyújt, megmutatva, hogy a szervezők milyen sokféle akadályt voltak kénytelenek leküzdeni.

Ján Vyhnánek

Fordította: Böszörményi Péter