Óvárosi Kórház. „Valódi értéke nem ingatlanpiaci, hanem közösségi.”

A mai Mickiewicz utca északi végében álló épület története 1857-ig nyúlik vissza. Ekkor született meg a döntés, hogy a Magyar Királyi Országos Kórház a Virágvölgyi (Blumentál) templom közelében kap helyet. A városnak ezen a részén, a Virágvölgyben akkoriban lényegében csak néhány földszintes ház állt. A mai Mickiewicz utcát a 19. század közepén Felső Kereszt utcának hívták.

Magyarország egyik legjelentősebb kórháza

A kórház építését ifj. Feigler Ignác pozsonyi építész tervei alapján kezdték meg. Hét évbe telt, mire teljes egészében átadták az intézményt. Az építési költségek 300 000 forintra rúgtak; ennek egy részét az állami lutri bevételéből fedezték, a fennmaradó összeget pedig az országos alap állta. Az ünnepélyes megnyitót 1864. október 29-én tartották.

A kórház alapításának 50. évfordulója alkalmából 1906-ban a pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület emlékkönyvet adott ki, amelyben Fischer Jakab, Ortvay Tivadar és Polikeit Károly több érdekes részletet is feltárt az intézmény korabeli működéséről.

A királyi kórház ekkor egy főépületből és két oldalszárnyból állt. 1867-ben már teljes felszereltséggel, 382 ággyal és öt osztállyal – belgyógyászat, bőrgyógyászat, sebészet és szülészet, szemészet, elmegyógyászat – működött. Az előcsarnokban később az igazgatóság kapott helyet. Az alagsori kórtermek ágyain 56 fekvőbeteget tudtak elhelyezni. Az első emeleten a belgyógyászati betegek kaptak helyet, a másodikon pedig 50 ágy állt rendelkezésre a szifiliszben és bőrbetegségekben szenvedők számára. A középső épületben alakították ki a kápolnát és a szemészeti osztályt; a szülészet az első emeletre került.

Az intézmény kezdettől fogva rendkívül fontos szerepet töltött be Magyarország egészségügyi rendszerében. Ezt az is bizonyítja, hogy 1884 és 1903 között csaknem megkétszereződött a betegek száma. Emiatt a kórházat már az 1880-as évektől több lépésben korszerűsíteni és bővíteni kellett. Az intézmény 1894-ben 400 ággyal rendelkezett; 1903-ra ez a szám 800-ra nőtt. Új szennyvízrendszert és mosodát hoztak létre, 1895-ben a teljes padlózatot keményfa parkettára cserélték, emellett fűthetővé tették a folyosókat, és a szaniterhelyiségeket is korszerűsítették.

Az 1880-as évek végére a királyi kórház utcája már az Erzsébet nevet viselte. Azonban nem a híres Sisi császárnéról nevezték el, ahogy elsőre gondolhatnánk, hanem Luxemburgi Erzsébetről, Zsigmond magyar király és Cillei Borbála lányáról, aki a korabeli források szerint szívesen tartózkodott Pozsonyban, és több oklevelet is itt állított ki.

A kórház történetében az egyik legjelentősebb változást az 1900-as év hozta, amikor létrejött Magyarország első röntgenlaboratóriuma. Ebben a kiemelkedő időszakban Pantocsek József botanikus és mikropaleontológus állt az intézmény élén. A kórház akkori meghatározó alakjai közül meg kell még említenünk a városi tanács képviselőjeként is tevékenykedő orvos- és sebészdoktort, Pávai Vajna Gábort, aki 1882-től főorvosi pozíciót töltött be az intézményben. Később éppen ő volt az, aki „Hol állítsuk fel a harmadik egyetemet?” című művében kiállt azon elképzelés mellett, hogy az új egyetemi kórháznak Pozsonyban van a helye – és ez később így is lett. Ortvaynak és munkatársainak köszönhetően további egészségügyi szakemberek neve is fennmaradt. Közéjük tartozik Dobrovits Mátyás (bőr- és nemi betegségek), Schmid Hugó (sebészet), Fischer Jakab (elmebetegségek) és Lippay Sándor (szemészet).

A szegényeknek nem kellett fizetniük

A századfordulón az elmebetegek osztályát is kibővítették. Az 1904-es költségvetésben 300 000 koronát különítettek el részben a sebészeti osztály felépítésére, részben az elmebetegek pavilonjának bővítésére, akiknek a száma húsz év alatt (1884–1903) megnégyszereződött. Ez nagy terhet rótt a személyzetre, ezért 1901-ben a világi ápolónőket apácák váltották fel. Egy beteg átlagosan 37-38 napot töltött az intézményben. Az országos kórház fennállásának első 40 éve alatt összesen 178 364 beteget kezeltek itt; több mint 60 százalékuk teljesen meggyógyult, sokuk állapota legalább javult, és kevesebb mint 10 százalékuk hunyt el. 

A Pozsonyi Városi Levéltár dokumentumai alapján arról is képet kaphatunk, hogyan zajlott a napi működés a századforduló egyik legjelentősebb magyarországi kórházában. Minden betegnek tölgybarnára festett faágya volt; ennek megemelt fejrészénél kapott helyet a felvételi lap és egy fekete tábla, amelyre az előírt étrendet és az orvosi megjegyzéseket írták. Az ágy felszereléséhez szalmazsák, takaró, lepedő, szalmapárna és gyapjútakaró tartozott – nyári, illetve téli változatban. Minden szobában volt egy nagy asztal, egy karosszék, valamint szekrények, amelyek az ágynemű tárolására szolgáltak.

Az elmebetegek osztálya padlóhoz rögzített vaságyakkal volt felszerelve. A betegek étkeztetését külső vállalkozó biztosította, aki nyilvános pályázat útján, meghatározott díjszabás alapján kapta meg a megbízást. A gyógyszertári cikkeket a legközelebbi patikából szerezték be, 30 százalékos árengedménnyel. A betegfelvétel a meghatározott szabályok szerint, a beteg illetőségét igazoló dokumentumok alapján történt. Aki szegénységi bizonyítvánnyal igazolta vagyontalanságát, annak gyógykezelési költségeit az országos alap állta. A kezelés díja általános beteg esetében 48 korona, elmebeteg esetében 70 korona volt.

Egyetemi kórház

Már az 1880-as évektől napirenden volt a kérdés, hol épüljön fel Magyarország új egyetemi kórháza. A Bécsi Egyetem Orvosi Kara hallgatóinak száma ekkor meghaladta a 2000-et, és több mint két ötödük Magyarországról érkezett. Ebben az időben már nyilvános vita folyt arról, hogy korlátozzák-e a számukat, esetleg teljesen elzárják-e a kart a magyarországi hallgatók elől. Ugyanakkor a budapesti orvosi fakultás is túlzsúfolt volt.

Pávai-Vajna Gábor ezért hangsúlyozta, hogy Magyarországon új egyetemet, azon belül is mindenekelőtt orvosi kart kell alapítani. Szerinte erre a célra éppen Pozsony rendelkezett a legjobb adottságokkal, hiszen itt már működött országos kórház, gyermekkórház, katonai, illetve helyőrségi kórház és egyéb egészségügyi intézmények is. A megvalósításra azonban hosszú éveket kellett várni: csak a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem megnyitása, majd Csehszlovákia létrejötte után a Comenius Egyetem Orvostudományi Karával történő összekapcsolása nyomán vált az Óvárosi Kórház hivatalosan is egyetemi kórházzá.

A Bratislavský denník című lap 1920. január 24-i beszámolója szerint nyomorúságos állapotban tengődő, kiéhezett betegeket találtak a kórházban; ágyneműjük és ruhájuk szakadt és piszkos volt. Az ágyakon állítólag szalma hevert a matrac helyén, ráadásul a kórházban egyáltalán nem vezettek leltárt. „A számviteli könyvek átvizsgálása megdöbbentő gazdálkodási viszonyokat tárt fel. Nemcsak súlyos könyvvezetési szabálytalanságokra derült fény, hanem büntetőeljárást indokló csalárd manipulációkra is” – írta a lap. A nemrég véget ért pusztító háború után a csehszlovák kormánynak így a súlyosan alulfinanszírozott kórházra is jelentős összegeket kellett fordítania. A kezdeti nehézségek ellenére az első Csehszlovák Köztársaság idején számos, különböző orvosi szakterületekre specializálódott kiváló szakember nőtt fel az intézmény falai között.

1939 elején a kórháznak 14 klinikája és 5 pozsonyi fiókintézménye volt, de hozzá tartozott a bazini (Pezinok) elmegyógyintézet, az ortopédiává átalakított egykori fürdők a pozsonyi Mély úton, valamint a híres Zoch utcai szülészet és fül-orr-gégészet is.

Sem Rázsochy, sem átfogó felújítás

Sajnálatos módon a jogviták és az állam beruházási hajlandóságának hiánya folytán a hajdani Magyarország egyik legjelentősebb kórháza ma koránt sincs olyan állapotban, amilyet nemzeti kulturális műemlékként megérdemelne. 1936 óta, amikor utolsó épülete elkészült, nem esett át komoly, átfogó felújításon. Magyarország egykori büszkesége megalomán tervek áldozatává vált, amelyek még csak meg sem valósultak.

Már az 1990-es évek elején tervbe vették a kórház átköltöztetését Rázsochy városrészbe, az új kórházkomplexum azonban – mint közismert – nem épült meg. Az állam vonakodott beruházni a projektbe, minden jel szerint inkább az ingatlanfejlesztők vetettek szemet a régi kórház értékes telkeire a városközpontban. Az azonban továbbra is egészségügyi intézményként működött, 2014-ben pedig a kórház egész területét nemzeti kulturális műemlékké nyilvánították. Többek között a portásépület, a kórházi pavilonok és a kerítésfal is műemléki védelem alatt állnak. 2016-ban, majd 2019-ben történt egy legalább részleges felújítás: 440 ezer eurót fordítottak a CH pavilon CT-helyiségeire, a H pavilon tetőszigetelése pedig mintegy 179 ezer euróba került. Az elmúlt két évben is sor került kisebb, folyamatos beruházásokra, főként a helyreállítási tervnek köszönhetően; korszerűsítették például a Pszichiátriai Klinika egy részét. 

A 2025-ös éves jelentés szerint az Óvárosi Kórházban több felújítást, korszerűsítést és javítást is elvégeztek: klímaberendezéseket szereltek fel a mikrobiológiai laboratóriumban, valamint az I. Belgyógyászati Klinika koronáriaőrzőjében és denzitometriai laboratóriumában, felújították a konyhát kiszolgáló hűtési és légtechnikai gépészeti helyiségeket, megjavították a hűtőkamrákat, ablakokat cseréltek, felújították a pszichiátriai nappali kórházat, megjavították a CT-vizsgáló klímaberendezését, és bővítették az I. Neurológiai Klinika oxigénvezeték-hálózatát. 

A Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala szerint azonban nagyobb, átfogóbb épületfelújítás nem várható. 

Fontos a kapcsolat az egyetemi karral

Az utóbbi években több orvos és szakember is úgy vélekedett, hogy jobb lenne a kórházat teljesen megszüntetni, illetve csak egy-két osztályt megtartani.

A műemlékvédők és történészek azonban úgy látják, hogy az épület történeti értéke a Szlovák Nemzeti Színházéval vetekszik. 

Buday Péter művészettörténész szerint a kórház állapota távolról sem méltó történeti jelentőségéhez és várostörténeti rangjához. „Sajnos ez újabb negatív bizonyítvány. Nem ismerem az állam érdektelenségének okait, de feltételezem, hogy az illetékeseknek nincs elképzelésük a folytatásról; így a következő években legfeljebb a legszükségesebb karbantartásra és az akut problémák megoldására lehet számítani, koncepcionális lépésekre aligha” – véli Buday.

Szerinte az épület jelenlegi funkciójának megőrzése lenne az ideális megoldás, természetesen a korlátait is figyelembe véve. „Továbbra is működhetnének itt rendelők, folyhatna a leendő orvosok oktatása, helyet kaphatna itt egy kari könyvtár, levéltár, de akár egy tárlat is a pozsonyi, illetve szlovákiai egészségügyi ellátás történetéről. El tudnék képzelni egy monográfiát vagy kiállítást is az épületegyüttesről építészeti, urbanisztikai vagy orvostörténeti szempontból.” 

Milota Sidorová urbanista kiemeli, hogy a kórház rendkívül értékes telken fekszik az Óvárosban. „Engem azonban nem a négyzetméterár érdekel. A valódi érték nem ingatlanpiaci, hanem közösségi. Ez egy működő, műemléki jellegű közintézmény közvetlenül a belvárosban, ezt pénzzel nem lehet pótolni. A telek értéke miatt viszont mindig meglesz az üzleti célú átalakításra irányuló nyomás. De itt a közérdeket kell szem előtt tartani” – hangsúlyozza a várostervező. 

Mivel a kórház a Comenius Egyetem Orvostudományi Karának oktatóhelye is, szerinte az egyetem, a kar és a helyszín kapcsolata logikus és működőképes. „Amíg a kar ott működik, ez inkább a kórház megőrzése, semmint eladása mellett szól. A nyilvánosan hozzáférhető információk alapján nem látok arra utaló jelet, hogy a kórháztelep funkcióváltását készítenék elő. Ezt azonban csak az állam, illetve a kórház vezetése tudná megerősíteni” – mutat rá Sidorová. 

Az európai uniós források is segíthetnek

Ily módon a legnagyobb kihívást az épület építészeti és történeti értékének megőrzése jelenti, miközben meg kell találni a gazdasági és gyakorlati hasznosítás észszerű módját. Pozitív példákért nem is kell messzire menni. Budapesten épp az idén fejeződött be az 1807 körül létrejött történelmi Budai Irgalmasrendi Kórház rekonstrukciója; az intézmény egy része szintén műemléki védelem alatt áll. Ráadásul a nyolc évig tartó felújítás alatt a kórház mindvégig folyamatosan működött.

A csehországi Třebíčben az egykori Zsidó Kórház kapott új funkciót: a felújítás után műemléki védelem alatt álló lakóház lett belőle.

A Mickiewicz utcai Állami Kórház történelmi épületéből egy napon akár múzeum is lehetne. Erre részben már 2021-ben történt egy kísérlet, amikor emlékszoba nyílt az épületben. Ezt azonban egyelőre nem tették hozzáférhetővé a szélesebb nyilvánosság számára. 

Az ideális forgatókönyv azonban az épületegyüttes átfogó felújítása lenne, eredeti funkciójának megőrzésével. Sidorová is így látja: „Ez remek hely egy kórház számára, hiszen kiválóan megközelíthető. Az idősek és a betegek többnyire nem autóval, hanem gyalog, tömegközlekedéssel, taxival vagy mentővel mennek a kórházba. Egy jó tömegközlekedési kapcsolatokkal rendelkező, gyalog is elérhető belvárosi kórház ennek tökéletesen megfelel. Pont az ellentéte a város szélére szorított kórházaknak. Ráadásul az Óvárosban nagy az idősebb lakosok aránya. Várostervezőként aligha találnék jobb helyet egy kórháznak.” 

Ugyanakkor tisztában van vele, hogy rendkívül nagy alapterületű, költségesen üzemeltethető épületegyüttesről van szó. Szerinte azonban az európai uniós források is segíthetnek. „Ne tagadjuk: Szlovákiában tudunk drágán, lassan és rossz minőségben építkezni. Ha ehelyett tisztességes felújítást végeznénk, az még nagyobb költségek mellett is jó üzlet lenne. Ráadásul konkrét lehetőség is adódik erre. Új uniós támogatási időszak kezdődik, és egy ilyen beruházásnak az ország beruházási projektjeként helye volna a Nemzeti és Regionális Partnerségi Tervben. Most kell elérni, hogy belekerüljön” – hangsúlyozza. 

Ha a kórház mégis máshová költözne, Sidorová szerint az épületet nem szabad lakóházzá alakítani. „Ennek a helynek megvan a maga kialakult arányrendszere és műemléki jellege, ezért meg kell őrizni közfunkcióját. Lehetne belőle iskola, kulturális intézmény vagy közintézmény is. Persze lakásokra szükség van a városban, ez nem kérdés, de nem ennek a helynek a rovására. Én semmiképp sem áldoznám fel” – zárja gondolatait az urbanista. 

Fordította: Böszörményi Péter