;)
A nagy hagyományokkal rendelkező Duna utcai iskola
2024 09 21.
Talán nincs is olyan pozsonyi, aki ne ismerné jól a Duna utcát, a város azon kevés utcáinak egyikét, amelynek a középkor óta lényegében nem változott a neve. Figyelemre méltó történetet tudhat maga mögött, jeles emberek laktak és jártak itt, sokat írtak róla, még önálló kötetet is kapott (Július Satinský: A Duna utcai fiúk – magyar fordításban 2022-ben jelent meg). A jelenlegi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium székhelye immár több mint száz éve az egyik legmeghatározóbb épülete a Duna utcának. Az alábbiakban ennek az iskolának a történetéről lesz szó. Helyezze magát kényelembe, kezdünk!
Az iskolát ábrázoló képeslap. Forrás: V. Farár gyűjteménye (pammap.sk)
A jobb megértés érdekében érdemes tágabb perspektívából közelítenünk a témához. Megpróbáljuk felvázolni a kontextust, elmagyarázni az iskola létrejöttének körülményeit. Olyan komplex történelmi jelenségekhez fogunk így eljutni, mint a leányok oktatása, ami kéz a kézben jár a nők emancipációjával. Történelmi áttekintésünkben az arisztokrata nők otthoni oktatásától az általánosan rendelkezésre álló elemi iskolákon, majd később a kifejezetten leányok számára fenntartott iskolákon át eljutunk egészen a mai állapotig. A tehetséges leányok komplex oktatására irányuló első intézményes kísérletek Pozsonyban egészen a XVIII. század nyolcvanas éveiig nyúlnak vissza. A dinamikus fejlődésre azonban csaknem száz évet kellett várni, az csupán a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben indult meg.
Ezt az időszakot a nők oktatására szakosodott intézmények megalakulása jellemezte, ami fontos lépést jelentett abba az irányba, hogy később egyetemre is szabadon jelentkezhessenek a tanulni vágyó nők. Ha felmerül az olvasóban a kérdés, hogy miért volt eredetileg szigorúan (törvényileg is) elkülönítve a fiúk és a leányok oktatása, a válasz a férfiak és nők eltérő felnőttkori szerepével kapcsolatos társadalmi elvárásokban rejlik. Magyarországon azonban ideológiai szándék is meghúzódott amögött, hogy a lányok számára is megnyílt az út a magasabb szintű oktatás felé. A cél az volt, hogy a leány növendékek, akik később anyákká válnak, a nemzeti büszkeséget és identitást erősítsék családjukban, ezért tanáraiknak is ezt kellett beléjük plántálniuk. A leányok számára létrehozott szakiskolák működésének az is logikus következménye volt azonban, hogy lassanként a „hagyományostól” – tanítónő, bábaasszony – eltérő szakmákban is megjelentek a nők.
Ezt a fejlődést jelzi a Magyar Királyi Állami Felső Leányiskola és Internátus 1883-as megalakulása a pozsonyi Duna utcában. Az említett célok jegyében egymás után jöttek létre Magyarországon a felső leányiskolák. Az első ilyen intézmény 1875-ben nyitotta meg kapuit Budapesten, majd viszonylag gyors ütemben következtek a nagyobb megyeszékhelyek, amelyek sorában Pozsony a nyolcadik volt.
A főhomlokzat eredeti terve (1909). Forrás: Pozsonyi Városi Levéltár
A pozsonyi felső leányiskola első igazgatója (1883–1905) Ghyczy József, a svájci oktatási rendszerben jártas lelkes pedagógus volt. Nekrológjában (†1914) külön kiemelték a gyermekekhez fűződő szívélyes viszonyát, a következő szavakkal jellemezve személyiségét: „Tudott is a gyermekek nyelvén beszélni!”
Ghyczy az intézményesített oktatás híve volt, ami ma magától értetődőnek tűnik ugyan, abban az időben azonban a főúri és a tehetősebb polgári családokban a magánoktatás volt a jellemző. A felső leányiskola első tanévről szóló értesítőjében, 1884-ben az igazgató a következő kérdéssel indítja bevezető értekezését: „Otthon vagy iskolában taníttassuk gyermekeinket?” Vagyis a magántanárokat és korrepetitorokat, vagy pedig az intézményesített iskolai oktatást érdemes választani? Ghyczy elismeri ugyan a magánoktatás előnyeit (személyre szabott megközelítés, a gyermek erősségeire való fókuszálás lehetősége), de érveket sorakoztat fel az intézményes oktatás mellett, amely kipróbált pedagógusok közreműködésével, előírt tanterv alapján és annak ellenőrzésével komplex fejlődést biztosít a közösségben.
Mivel a felső leányiskola bentlakásos intézmény volt, a növendékek a ma megszokottnál jóval több időt töltöttek egymással és pedagógusaikkal. Ennélfogva nagy jelentőséggel bírt az internátusigazgató személye, aki egyúttal az iskola oktatója is volt. Az internátus első igazgatója (1883–1895) a pozsonyi születésű Wollmann Elma francianyelv-tanár, a híres párizsi Sorbonne egykori hallgatója, egy francia nyelvkönyv szerzője volt, aki többek között francia és német társalgást tanított. Az egész életét az oktatás ügyének szentelő Wollmann 1895-ben az elemi iskolák tanítónőit felkészítő pozsonyi Állami Tanítónőképző igazgatója lett. Sosem ment férjhez, osztozva ezzel számos hasonló hivatású és ambíciójú nő sorsában. 1929-ben halt meg, testvérének családja mellett nyugszik a Szent András-temetőben. A síremléket a mai napig a neves művész, Rigele Alajos szobra díszíti.
Wollmann Elma 1888-ban. Forrás: Pozsonyi Városi Múzeum
A fentiek mellett számos további oktató tanított az iskolában, főként nők, köztük külföldről érkezett pedagógusok is, akik emellett nyelvtanári munkát is vállaltak nemesi családoknál. Nem szabad elfelejteni, hogy abban az időben a pozsonyi lányok és a környékbeli diáklányok csak a rendelkezésre álló tankönyvekből, illetve tanáraik közvetítésével szerezhettek ismereteket, akik inspirálták őket, és példaképeikké válhattak (ahogyan ez sok esetben bizonyosan meg is történt).
A felső leányiskola Pozsonyban, más magyarországi városokhoz hasonlóan a komplex nevelésre és oktatásra nagy hangsúlyt fektető, gimnáziumi típusú intézmény volt. Felvételt csak olyan leányok nyerhettek, akik betöltötték 10. életévüket, és elvégezték a négy elemit. Egy osztály legfeljebb 35 fős lehetett, az iskola hatéves volt. A korabeli gyakorlatnak és az ideológiai szándéknak megfelelően a magyar nyelvet és irodalmat oktatták a legnagyobb óraszámban. A második évfolyamtól kezdve a francia nyelvvel is kiemelten foglalkoztak (heti 3-4 óra), további kötelező „idegen” nyelv volt a német, és választható tárgyként angol nyelvet is lehetett tanulni. A lányokat a velük azonos korú fiúkhoz hasonlóan természettudományokra, matematikára, történelemre és földrajzra is oktatták. A torna, az ének-zene és az írásgyakorlat (szépírás) sem hiányzott az órarendből. Speciális tantárgy volt a kézimunka (heti 2 óra), valamint a hatodik évfolyamban a neveléstan is. Ugyancsak heti két órában oktatták a vallástant a tanulók felekezetének megfelelően. Római katolikus, evangélikus és zsidó oktató is rendelkezésre állt.
Az internátus egy hálóterme. Forrás: az iskola 1911–12-es közlönye
A hatodikosok rajzórája. Forrás: az iskola 1911–12-es közlönye
Az iskola indulásakor azonban az említett Duna utcai épület még nem állt, az intézmény hosszú éveken át küszködött a helyiségek elégtelen számának és alkalmatlanságának problémájával. Ez egészen 1909-ig tartott, amikor az iskola eredeti helyén megkezdték egy új, kifejezetten erre a célra szolgáló épület építését. A tervdokumentáció az ilyen típusú létesítmények tervezésében jártas budapesti építész, Herczeg Zsigmond műhelyében készült. A munka 1911-re fejeződött be, vagyis a Duna utcát immár 113 éve díszíti az eklektikus-szecessziós dekorativizmus jegyeit viselő főhomlokzat. A lényeg azonban az, hogy a diákok végre egy működőképes, a legapróbb részletekig átgondolt létesítményt kaptak, amelyből semmi sem hiányzott.
Az iskola szabadtéri területe. Forrás: az iskola 1911–12-es közlönye
Közvetlenül a munkálatok befejezése után, az 1911–12-es tanévben egyedülálló fényképek készültek az iskola büszkeségét jelentő termekről, helyiségekről. Egyebek mellett szaktantermek és kabinetek, testgyakorlásra, pihenésre és játékra alkalmas termek, zongora- és zeneszobák, könyvtár, előadóterem és orvosi rendelő állt a diákok és az oktatók rendelkezésére. Az épület internátusként szolgáló részében többek között konyha, kamrák, mosókonyha, vasalószoba, szárítóhelyiség, valamint poggyászok és kerti szerszámok elhelyezésére szolgáló helyiség is helyet kapott. Magyarán minden megvolt, amire abban az időben az iskolának szüksége lehetett és amit a korabeli társadalom megkövetelt, beleértve a kikapcsolódásra és játékra szolgáló szabadtéri területet is.
Az internátus étkezdéje. Forrás: az iskola 1911–12-es közlönye
A harmadikosok tornaórája. Forrás: az iskola 1911–12-es közlönye
Zárszó helyett
A felső leányiskola 1916-ban nyolcosztályos leánygimnáziummá alakult. Az első világháború vége után átnevezték Csehszlovák Leány-reálgimnáziummá, és természetesen más összetételű tantestülettel, új tantervvel működött tovább. Egészen 1950-ig kizárólag leányok számára fenntartott oktatási intézmény volt, ekkor azonban a fiúk előtt is megnyitotta kapuit. Jelenleg a Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium működik az épületben.
Az iskola történetét, különösen ami a dualizmus korát illeti, évszázados por fedi, bár még nem veszett el a lehetőség, hogy feltárjuk az itt felnövő lányok rejtett életútját. Számos nyitott kérdés áll előttünk. Milyen lányok jártak ebbe az iskolába? Mihez kezdtek a képzettségükkel, képesek voltak a családon túl, szakmai környezetben is kamatoztatni azt? Hogyan élték meg Pozsony Csehszlovákiához csatolását és azt, hogy ennek következtében leértékelődött a megszerzett végzettségük?
Albrecht, szül. Fischer Margit (kb. 1916). Forrás: Pozsonyi Városi Múzeum
Elena Kurincová történésznek köszönhetően ismerjük az iskola egyik növendékének történetét. A megbecsült pozsonyi nemesi családból származó Albrecht, szül. Fischer Margit 1903-ban végzett a pozsonyi felső leányiskolában. Ezt követően a Pozsonyi Állami Tanítónőképzőben folytatta tanulmányait. Az első világháború végén helyettes tanári állást kapott abban az iskolában, ahová maga is járt, bár a felső leányiskola akkor már leánygimnáziumként működött.
1919-ben azonban Albrecht Margitot mint „a magyar kormány által kinevezett és megerősített, a csehszlovák kormány által át nem vett” oktatót elbocsátották. Ez azonban nem törte meg, lépésről lépésre átképezte magát, és sok nehézség árán ugyan, de visszatérhetett szakmájához. A második világháború vége utáni időszak azonban újabb nehézségeket hozott. Végül azonban, még ha nem is maradéktalanul, de elismerték a képzettségét és pedagógusi gyakorlatát.
Ez csupán egyetlen olyan nő története, aki nemcsak megszerezni, hanem továbbadni is vágyott a tudást és az ismereteket. A felső leányiskolának, majd később gimnáziumnak azonban több száz növendéke volt. Idővel talán többet is megtudunk róluk, és így fokozatosan a helyükre kerülnek egy ma is eredeti célját és rendeltetését szolgáló iskola figyelemre méltó történetének mozaikdarabjai. Amihez talán az itt véget érő cikk is hozzájárul.
Štefan Hrivňák
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!