„Mintha az én régi Pozsonyom velem együtt öregedne”

Magyar Pozsony
2019 11 10.

Hatvanöt éve él Pozsonyban, és egy egész életművet szentelt a vidékről jött magyar értelmiségiek történetének. Duba Gyulával a belváros közepén, a Vigadó szomszédságában, Réz utcai lakásában beszélgettünk az egykori és a mai Pozsonyról s a benne élő magyar irodalomról.

 

Amikor Ön 1954-ben Pozsonyba érkezett, diákként már megjárt egy másik nagyvárost, Kassát. Miben volt másabb Pozsony?

Kassán az ipariskola harmadik tanulója voltam, amikor először jártam Pozsonyban. Úttörővezetői tanfolyamra küldtek ide, két hétre. A tanfolyam az YMCA épületében zajlott, ott laktunk, étkeztünk, hallgattuk az előadásokat, délután pedig kimentünk a városba. Ezek szervezett programok voltak, a városból nem sok mindent láttam. Egyedül a Carlton szállodára emlékszem, amit megnéztünk. Dobos László vezette a tanfolyamot, ő volt az egyetlen, akivel akkor megismerkedtem. Akkor már kezdődött némi irodalmi élet Pozsonyban. Háromszor is alá kell húzni, hogy a mi háború utáni irodalmunk itt kezdődött, Pozsonyban. Itt jött össze az a körülbelül kéttucatnyi fiatalember, akik szerkesztőként, főiskolásként dolgoztak, tanultak, miközben internátuson laktak. Néha összejöttünk egy-egy irodalmi beszélgetésre, na de akkor már tulajdonképpen megindult az irodalom, nagyon műkedvelői szinten. Azon túl, amit mi a klasszikus magyar irodalomból olvastunk, semmit nem tudtunk, és nem volt semmi olyan intézmény, amely az irodalmat bármilyen módon inspirálhatta volna. Egyszerűen írni akartunk. Én a műszaki egyetem hallgatója lettem Pozsonyban, de szerencsémre Kassán is már sokat olvastam. Egész életemben szerettem olvasni, már otthon, falun is, mindent elolvastam, ami a kezembe került, és Karinthy nagyon tetszett nekem. Karinthy Így írtok ti című műve nyomdokán még Kassán megírtam az első paródiáimat. Azt hiszem, 1953-ban lehetett, amikor Új hajtások címen megjelent egy antológia, ami nekem nagyon nem tetszett, mert én Kassán még csak Karinthyt és a klasszikus magyar irodalmat ismertem. Ez az antológia pedig tele volt traktorokkal, szövetkezetekkel meg hasonló dolgokkal, úgyhogy ezt parodizáltam. Kitettem a faliújságra a kassai ipariban, az iskolatársaim olvasták, és röhögtek rajta. Volt egy kiváló tanárom, Putankónak hívták, ő mondta, hogy küldjem be ezeket az írásokat valahova. A Csemadoknak volt egy lapja, a Fáklya, ide küldtem be őket, és nagyon parádésan közölték őket, mert Sas Andor egyetemi tanár írt hozzájuk egy bevezető jegyzetet, mely szerint valahol Kassán egy humorista született. Így jöttem én Pozsonyba.

 

Mi jellemezte akkoriban Pozsonyt?

Pozsonyt akkor az jellemezte, hogy egyrészt még voltak igazi, békebeli kávéházak. A mi központunk a Grand kávéház volt. Voltak még igazi, békebeli magyar pincérek. Ezek a pincérek felkaroltak minket, mintha az unokáink lettünk volna. Az én pincérem egy bizonyos Ambrus bácsi volt, még mindig emlékszem rá, öregember volt már, de még dolgozott. Ozsvald Árpádnak például egy Gizike néni nevű „anyukája” akadt a pincérek között. Egy jókedélyű, erősen megkésett társaság jött össze, főiskolás fiatalemberek, kezdő szerkesztők és írók. A másik dolog, ami jellemző volt, hogy mind lakástalan, vidékről érkezett fiatalemberek voltunk, így általában albérletben laktunk. Nekünk szükségünk volt az albérletre, de a pozsonyi polgároknak is szükségük volt rá, mert nem sok pénz volt akkoriban. Ha jól emlékszem, 1953-ban váltották be a régi koronát újra, 300 régi koronáért adtak egy újat. A harmadik jellemző dolog a régi borozók voltak. Pozsonyban még léteztek akkoriban az úgynevezett heurigerek. A szőlősgazdák, akik bort termeltek, maguk is árulták a borukat, és el lehetett hozzájuk menni. De kiváló borozók is voltak. Ma már csak egy ilyen van, a Paraszthoz címzett vendéglő a Széplak utcában.

Az ön életművének az egyik központi kérdése a vidékről a városba költözött értelmiségiek vívódásai, illetve a vidék helyzete, a parasztság hanyatlása. A pozsonyi közeg mennyiben segítette ezeknek a témáknak a feldolgozását?

Ezt a sors hozta így. Tizennyolcévesen menten el először a szülőfalumból, a máriatölgyesi Škoda-üzemben kitanultam gépészkovácsnak, onnan mentem tovább Kassára. A kassai évek előtt még naplót sem írtam, otthon, Hontfüzesgyarmaton eszem ágában sem volt irodalommal foglalkozni azon túl, hogy sokat olvastam, mindenféle könyveket. A szovjet hadsereg annak idején három hónapig ott tanyázott nálunk, mert a Garam mentén megállt a front, 1944 telén, és kidobálták az iskolai és a falusi könyvtár könyveit. Onnan hoztam el például Bánffy Miklós erdélyi regényeit, meg másokat is. Az édesapám a Léváról hozzánk került borbélytól vett nekem könyveket. Így az olvasás révén befészkelődött az életembe az irodalom. Amikor megjelent az első néhány írásom, Pozsonyban is sikert arattak. Bár voltak, akiknek nem tetszettek, mert egyesek ezt a traktoros-szántásos lírát őszintén írták. Erre én egyszerre jövök a paródiáimmal, és kiröhögöm az egészet…

 

Nem volt veszélyes akkor ezzel gúnyolódni?

Később rádöbbentettek, hogy nem volt veszélytelen. Olyan értelemben azonban sikerem volt, hogy nemcsak hogy leközölték később minden írásomat, a társadalomkritikus humoreszkeket, de az Új Ifjúságnál rámbíztak egy oldalt szerkesztésre, ez volt a Más szemmel című rovat. Egyszerre kezdtem tehát írni és szerkesztősködni, ami teljesen sorsszerű volt. Nekem van egy mély és őszinte meggyőződésem, hogy az én nemzedékemet a történelem formálta olyanná, amilyen lett. A történelem gyúrt bennünket értelmiségiekké. Ez volt az én nemzedékem, és talán még Tőzsér Árpádéké, a későbbiek már beleszülettek valamibe. Az már egy irodalmi alaptétel, vagy talán sorsszerűség, hogy az író, legalább a kezdetekkor, önmagát írja meg. Így alakult ki bennem egy olyan meggyőződés, hogy az én írói sorsom, küldetésem, ha van ilyen egyáltalán, az az, hogy hogyan jött létre a szlovákiai magyar értelmiség. Ez hozta a regényeket is. Az én irodalmi működésem aztán odáig ment, hogy elkezdtünk foglalkozni a magyar kisebbségi sorssal is. 1957-ben újra akartuk alapítani a Sarlót, amire már felfigyeltek, gondolhatja, melyik szervek. Nemcsak hogy megfigyeltek… Én az ötödik szemeszter után abbahagytam a tanulmányaimat, mert író akartam lenni. Ez egy ideig működött, a rádió riportereként alkalmaztak, 1957 őszén viszont, amikor át akartam volna lépni a bölcsészkarra, behívót kaptam, és két évet szolgáltam a ruzyni kaszárnyában mint légvédelmi tüzér. Ezek a léttapasztalatok azok, amikről én egyáltalán írni tudok. Ezek után folytatódott a pozsonyi életem. A Fórum a Hét című lap kulturális melléklete volt, a Jesenský utcában volt a székhelye, és itt afféle magyar klubhelyiség alakult ki, ahova egyetemisták, az Ifjú Szivek táncosai és más értelmiségiek jártak. Ezt a lapot írók szerkesztették, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Gyurcsó István, később Cselényi László, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Ordódy Katalin. Szabó Rezső volt egy ideig a főszerkesztője, majd Major Ágoston. Ez egy nagyon fontos magyar intézmény volt a hatvanas-hetvenes évek Pozsonyában.

Milyen volt ezekben az években a magyar nyelv pozíciója a városban?

Kettősség jellemezte ekkoriban a várost. Egyrészt ekkor volt a legerősebb diktatúra, abszolút politikai ellenőrzés, az ŠtB mindenről tudott, az embert behívták vagy elvitték, ha szükségük volt rá. Annak viszont semmiféle jele nem volt, hogy a magyar szó itt ne lenne itthon. Pozsony akkor érezhetően, nagy mértékben magyar város is volt. Ez később lassan csökkent, ahogy az öregek elmentek, a fiatalok pedig másképp is orientálódtak. A kultúra felemelkedőben volt: a hetvenes években körülbelül tizenöt magyar lap jelent meg a városban.

 

Magyar könyvesboltból mennyi volt ekkoriban?

A Mihály kapu alatt volt a magyar könyvesbolt. Ezek az intézmények mind magyar találkahelyeknek számítottak. Az egyedüli antikvárium a Nyerges utcában volt, ma egy külföldi sajtót is árusító trafik van a helyén. Itt szoktam találkozni Ozsvald Árpival, aki a kezdetektől nagy könyv- és régiséggyűjtő volt. Csupa magyar könyv volt ott akkoriban, és Ozsvald Árpi olykor fel is bosszantott, mert mindig kiválasztotta a legjobb köteteket.

Ön sok helyen lakott Pozsonyban?

Legalább fél tucat helyen, de talán több is akadt.

 

Melyek voltak a legemlékezetesebbek?

Az egyik érdekes hely volt az YMCA. A régi rendszerben ez az Ifjúsági Szövetség tulajdona volt, és családos emberek is laktak ott, például Dobos László, Török Elemér is. Az alagsorában utazó politikai agitátorok laktak, és köztük kaptam helyet én is. A lakótársaim állandóan váltakoztak, amikor este lefeküdtem, még mások voltak körülöttem, mint másnap reggel. Később például egy rendőrházaspárnál is laktam, akiknek beletelt egy kis időbe, míg megszokták, hogy későn járok haza. Akkoriban nagyon jó lokálok voltak a városban, én a La Paloma nevűbe jártam, ami egy otthonos és enyhén züllött hely volt. Nem mondanám, hogy kifejezetten bohém életet éltünk, de volt bennünk egy nagy adag kalandvágy.

 

Nyilvános irodalmi rendezvények, felolvasások, könyvbemutatók voltak a városban?

A Komáromi Jókai Színház járt vendégjátékokra. Más kulturális események kezdetben nem voltak, később egyre több színházi bemutató volt, megalakult az Ifjú Szivek, amelynek én is énekeltem az énekkarában. Érezni lehetett, hogy itt volt az összes jelentékeny magyar kulturális intézmény, a Csemadok, az egyetem magyar tanszéke.

Ön szerint mennyire sikerült Pozsonynak helyet kapnia a szlovákiai magyar irodalomban?

Ez az, amit én hiányolok. Tőzsér Árpád költészetében például vannak Pozsonyról szóló versek, egyébként – és ezt most nem erényemként említem – talán én írtam Pozsonyról, még ha nem is közvetlenül. A regényeimben, az önéletrajzi írásaimban, például a kétkötetes Álmodtak tengert címűben, ami egy erősen önéletrajzi regény. Ez Pozsonynak, a pozsonyi értelmiségi létünknek a története. Egy ilyen pozsonyi történetet írtam meg a Valaki kopogott az ablakon című novellámban is. Ez egy Neumann János nevű kollégánk története, ő egy idősebb, bohém újságíró volt, aki a Vödricben lakott, és csodálatos dolgok történtek vele. Egy udvarban, egy kis faházikóban lakott, kutyaólnak hívta, és amikor egyszer hazament, és egy szép fiatalt lányt talált az ágyán ülve. Egy barátja vitte oda a lányt, de összevesztek, és a fiú otthagyta a lányt, aki nem tudta, hova menjen. Neumann János egy hatvan körüli, sovány, nagy dumás emberke volt. A lányka egy hétig ott lakott nála, elment, visszajött, elment, visszajött, s amikor visszatért, mindig bekopogott az ablakon. Végül egyszer nem jött vissza, Neumann János pedig kereste őt égen-földön, de hiába, mert már soha többé nem kopogott nála.

 

Kifejezett célja volt az is, hogy a várost megírja ezekben a szövegekben?

Az élet lehajló ága című regényem például mintha ebben a házban játszódna. Ez az öregedés regénye. A feleségem is élt még, amikor ezt a regényt írtam. Ő egy eredeti Pressburger lány volt, magyar szülőktől, de osztrák gyökerei is voltak az édesanyja révén. Ami ebben a könyvben történt, az ebben a lakásban és a környékén játszódik. De más könyveimben, például az első regényemben, a Szabadesésben is sok nüánsz, hangulat van Pozsonyról, ahogy én fokozatosan megismertem. De olyan könyvet, amely kimondottan Pozsonyról szólt volna, nem követtem el.

Mikor volt az ön számára legszebb Pozsony ebben a hatvanöt évben?

A családalapításom idején, 1965 környékén. Ez itt a feleségem lakása volt, és itt kezdődött, ha lehet így mondanom, az én pozsonyi polgári létem. A bútorokat ugyan lecserélték itt már az ötvenes években, a régi berendezés eltűnt. Mostanra pedig már annyira pozsonyi polgár lettem, hogy amikor hazamegyek, már majdnem senki nem ismer meg. Az öcsém, aki két évvel fiatalabb nálam, még ott él a családjával Gyarmaton.

 

Van valami a mai Pozsonyban, ami ön szerint jobb lett az elmúlt évtizedekhez képest?

Sokat ad Pozsonynak, hogy egy önálló állam fővárosa. Nekem is jó ez, mert itt lakom a belvárosban, ahol minden történik. Most már csak úgy sétálok az utcákon, és nézem a rengeteg idegent, a nyugati és mindenféle turistát, az itt dolgozó külföldieket. Ez is hozzátesz a mai Pozsony érdekességéhez. A belvárosi paloták, például a Ventúr utcában, az ötvenes években szükséglakások voltak, az ablakokban kövér cigány asszonyok könyököltek, akik ott lakhattak. Mostanra ezeket a palotákat renoválták, és Pozsonyból egy nagyon érdekes, koncentrált, európai városka lett. Mintha a régi paloták visszakapták volna az eredeti funkciójukat. És megvan a hangulata is a városnak, számomra mindenképp, de akik ide jönnek, azok is megérezhetik.

Milyen kedvenc helyei vannak ma a városban, ahol az idejét tölti?

Most már egyre inkább az utca. Szeretek leülni valahol, és figyelni az embereket. Néha még betérek a Paraszthoz címzett vendéglőbe, a nosztalgia kedvéért, de a kávéházak már említésre sem méltóak. Az én másik régi törzshelyem a Savoy kávéház volt, a Štúr utca végén, a főügyészséggel szemben, egy klasszikus, oszlopos kávéház. Közel volt ez a Hét szerkesztőségéhez, és én a Savoyba jártam írni. Ott ma már nincs is kávéház. Az antikváriumokba sem érdemes már járni, mert már kicsi a választék, és nem frissítik. Mintha az én valamikori pozsonyi világom velem együtt öregedne.

Szalay Zoltán

Támogatóink