;)
A pozsonyi születésű Max Stern, a 20. század egyik legismertebb filatelistája
2017 01 25.
Tavaly, február 21-én, életének kilencvenötödik évében elhunyt egy bizonyos Max Stern. Ez a hír nálunk nem okozott különösebb felbolydulást, sőt inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy alig valaki figyelt fel rá. Egyesek azonban mégis – tudták, hogy a huszadik század egyik legnagyobb filatelistája, a pozsonyi születésű Maxi ment el.
Max Stern (jobbról az első), Baruch Myers pozsonyi rabbi (középen) társaságában 1997-ben a Hal téri (Rybné námestie) holokauszt-emlékmű leleplezésén, Katarína Lesná archívumából.
A Šafárik tér (az egykori András király tér) és a Dosztojevszkij sor (Justi sor) sarkán 1904 óta áll egy ház. Az építész Eugen Schiller a kor ízlésének megfelelően tervezte, és mutatós neogótikus-szecessziós homlokzatával mindmáig a tér egyik domináns eleme. Ennek a háznak az egyik földszinti lakásában, a térre nyíló ablakok mögött jött a világra 1921. március 2-án Max Stern.
Maxi a lakást a két hálószoba, a nagy ebédlő, a konyha, a fürdőszoba és a cselédszoba ellenére is meglehetősen szűknek találta, ami nem is csoda, tekintve, hogy az elkövetkező tizenöt év során hat testvére született. Nemcsak helynek, pénznek is gyakran szűkében voltak Sternék; a szülőknek volt mit tenniük, hogy eltartsák a kilenctagú családot. Az anyagiakat azonban pótolta az összetartó háttér. Péntek esténként együtt ünnepelte a család a sabbát beköszöntét. Az apa megáldotta az ételt, a gyerekek pedig tiszteletük jeléül kezet csókoltak neki. Maxi gyermekkora nyugalmasan telt.
Az András király (ma Šafárik) tér a 20. század elején.
A jobb oldali ház földszintjének bal szélén láthatók annak a lakásnak a térre néző ablakai, ahol Max Stern született.
Hatéves korától a Zoch (Torna) utcai ortodox zsidó iskolába járt; a szülőháza mögötti utcákban a labdát kergette a barátaival (a futball egyébként idős koráig a szenvedélye maradt – egy időben ő volt Ausztrália legidősebb nyilvántartott játékosa); vagy éppen beköszönt apjához, akinek a kapucinusok kolostorával szemközt, a ma már nem létező boltsorban volt ruha- és rövidáru-üzlete.
A Torna (ma Zoch) utca 5. szám alatti ortodox zsidó iskola.
Tizenhárom éves volt Maxi, mikor apjától barmicvóajándékként megkapta a Schaubek-féle illusztrált bélyegalbumot. A filatélia világa azonnal magával ragadta a fiút – lázasan kutatott a megfelelő bélyegek után, hogy mielőbb betöltse az album lapjait. Eleinte nem foglalkozott az egyes darabok értékével, az érdekelte csupán, hogy a lehető legtöbb országból szerezzen bélyeget. A legnagyobb örömet egy háromszögletű dél-afrikai példány becserkészése jelentette számára. A hobbija rövid időn belül megélhetési forrássá vált – tizennégy éves korában már maga fizette tandíját a bélyegek adásvételéből származó bevételéből. 1936-tól Bécsben folytatja tanulmányait, ám kereskedelmi tevékenysége is szépen fejlődik. Két évvel később azonban mindent megváltoztat az Anschluss. Maxnak haza kell térnie, de a szlovák állam létrejötte után itt sem aranyélet várja. Apja a zsidótörvények következtében nem dolgozhatott tovább, így az épp csak nagykorúvá vált Max válik a családfenntartóvá.
A helyzete azonban a háború első éveiben így is jobb volt, mint a zsidók nagy részéé. A bélyegkereskedelemnek köszönhetően befolyásos ismerősökre tett szert, akiknek a segítségével ideig-óráig meg tudta védeni a családját. A zsidók kereskedelmi tevékenységének betiltása sem jelentette a Filatelia KUKO végét, amely az osztrák Maria Aigner antikváriumának részeként működött tovább, így Max tovább foglalkozhatott a bélyegeivel. A sárga csillag viselése alól is felmentették, így valamivel szabadabban mozoghatott. Mindennek vége lett 1944 szeptemberében, amikor további intézkedéseket vezettek be a „judenfrei” szlovák állam érdekében. Így emlékszik vissza erre Max: „Másnap reggel, ugyanúgy, mint máskor, elbúcsúztam a szüleimtől, és elindultam a munkahelyemre. Soha többé nem láttam őket.” Máriavölgybe (Marianka), onnan pedig Auschwitzba kerültek.
Adolf Frankl: Elhurcolás, 1944, olaj vásznon. Forrás: http://www.synagogue.sk/sk/zbierka/verschleppung.
Ebben a reménytelen helyzetben is felbukkant Max életében egy jó ember. Alfonz Drobný a Vigadó mozijának a gépésze volt, és „puszta emberségből” rejtekhelyet biztosított neki és néhány barátjának a mozi padlása fölött. A tető alatti szűk térben egészen prózai problémákkal is meg kellett küzdeniük: az ürüléküket például újságba csomagolták, hogy aztán egy hegedűtokban bizonytalan időközönként kicsempészve elszórhassák a közeli kis parkban. Esténként a vetítést nézték az üres karzatról. Mivel minden filmet háromszor játszottak egy este, néhány napon belül betéve ismerték az összes jelenetet. Pozsony bombázása során a Vigadó is találatot kapott; a bomba elakadt a gerendák között, a rejtekük közelében. A búvóhelyet később besúgta valaki. Sternnek sikerült elmenekülnie, ám nem sokkal később elfogták, és ugyanaz a sors várta, mint a többi nemkívánatos társát: a szeredi gyűjtőből a sachsenhauseni koncentrációs táborba vitték, majd onnan a lichtenradei altáborba.
A Vigadó épülete a mozival, ahol Max Stern a háború alatt rejtőzött.
Talán sportos beállítottsága és erős akarata segített túlélnie az embertelen körülményeket és a végső halálmenetet. Mikor 1945. május 7-én felébredt egy északnémet erdőben, a géppisztolyos őrök nem voltak sehol. „Végre szabadok voltunk. Gyakran kérdezték azóta, hogy milyen volt ez a pillanat, mit éreztem, és én mindig csak ezt tudtam válaszolni: rettenetesen éhes voltam.” Több-kevesebb bonyodalom és nehézség árán sikerült hazakeverednie a szülővárosába, ám a három évvel későbbi kommunista hatalomátvétel után Ausztráliába emigrált.
Csak a feleségét és egy kis bőröndöt vitt magával. Új hazájában a nulláról kezdte. ám rövid idő alatt a szakma vezető egyéniségei közé tornázta fel magát. Cége, a Max Stern and Company a világ egyik leghíresebb filatéliai vállalkozása lett; úttörő szerepet játszott az ausztrál postával folytatott együttműködésben; több filatéliai társaságnak volt tagja; kiállításokat szervezett, különleges sorozatok létrejötte köszönhető neki (például az 1956-os melbourne-i olimpia alkalmából kiadott széria).
A melbourne-i Max Stern and Company cég.
1999-ben Erzsébet királynő „a filatélia szolgálatáért és az ausztrál bélyegsorozatok külföldi népszerűsítéséért” felvette az Ausztrál Lovagrend tagjai közé. Ez volt az első ilyen jellegű, filatéliáért adományozott kitüntetés a világon. Nehéz sorsa ellenére Max magas kort ért meg, láthatta felnőni két lányát, hat unokáját és tizenhat dédunokáját. „Büszke vagyok a családomra és mindarra, amit életem során elértem. Úgy érzem, most végre kimondhatom: valóban túléltem minden veszélyt.” Max Stern Melbourne egyik elővárosában, a springvale-i zsidó temetőben nyugszik.
Ján Vyhnánek
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!