;)
Koncsol László: „Budapest és Pozsony még mindig bizalmatlanul méregeti egymást”
2020 04 5.
A szélfútta károlyfalui dombok között kerestük fel Koncsol Lászlót, aki bő hat évtizede működik Pozsonyban költőként, szerkesztőként, műfordítóként. Az Irodalmi Szemle szerkesztőségének ablakából nézte végig az 1968-as szovjet inváziót, és határozott véleménye van a mai, felhőkarcolók uralta Pozsonyról is.
Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet archívuma
Ön 1954-ben érkezett Pozsonyba egyetemistaként. Ez volt az első találkozása a várossal? Milyennek látta akkor?
Először ténylegesen 1950/1951 telén, Dunaszerdahelyről kíváncsiskodtam ide. Tizenöt éves végzős polgári iskolai diák voltam akkor, és látni akartam egykori magyar fővárosunkat. Hadiözvegy háziasszonyom, álljon itt a neve, Anda Irma néni igazított el első kóborlásaimra. Nyolc évvel idősebb nővéremnek, Évikének volt a Laborc parti Deregnyőn egy pici, lánykori, Cilike nevű cicája, aki elkószált, és szüleink a keservesen síró kislányt azzal vigasztalták, hogy a macskának jó dolga van, mert vígan korzózik a pozsonyi villanyok alatt… Tél volt, fáztam, nem volt télikabátom, Sárospatakon ragadt, öt év a háború után, a kitelepített németek és magyarok részben bedeszkázott lakásai, mocskos utcák, bűzt lehelő kapualjak, kiégett vár, lebombázott olajfinomító, néptelen Zsidó utca, a Vödric polgárházaiban cigányok, a bejáratok küszöbén párnákon ülő asszonyok és lányok ősi mesterségüket űzték, az utcasarkok vizelettől bűzösek, és mukkanni sem mertem, mert alig tudtam szlovákul, magyar szó pedig sehol. Mondták, ha magyarul szólok, legkevesebb, hogy lehurrognak. Cilike helyett én kószáltam a pozsonyi villanyok alatt. Akkor ismertem meg a Duna utcát, az András-temetőt, a Teta és az Aso áruházakat, láttam a református templomot, a Dunát. A Főpályaudvart aztán évente többször is megéltem, mert falumból a Kassa–Zsolna vonalon oda csikorgott be a gyors, onnan mentem át villamoson és gyalog a mai nagy buszpályaudvaron állt egykori Kisállomásra, és döcögtem csallóközi vicinálisunkon Komáromba, majd persze vissza, ahonnan még Ligetfalun át Oroszvárra is járt vonat. Három év illegális Sárospatak után egy év Dunaszerdahely, három év Komárom, öt év Pozsony.
Az egyetemi éveinek melyek voltak a legemlékezetesebb helyszínei, pillanatai?
Az Ifjú Szivek, amelynek alapításáért Lőrincz Gyula hármunkat-négyünket, ha nincs Turczel tanár úr, kizáratott volna az egyetemről. Diákszerelem, házasságkötés a pozsonyi református templomban. Három internátus (a Szuvorov utcai kettő, egy Duna-parti barakktábor egy évig, a Hegyi liget két évig). Rengeteg hangverseny a Vigadóban, rengeteg opera, tárlatok, múzeumok, egy szorosan összetartó magyar baráti kör. Az általam alapított és két évig vitt főiskolai versmondó kör két egész estét betöltő műsora (Ady, Ember az embertelenségben, Fábry Zoltán bevezető esszéjével). Egyetemi tisztképző tanfolyam két évig különböző szabadtéri kiképző terekkel vedlett világháborús mundérokban német puskákkal, csehszlovák és szovjet, dobtáras géppisztolyokkal, sorozás a csehszlovák hadseregbe kétszer a Koronázódomb téri Pálffy-palotában, meztelenül a bizottság tiszt elvtársai és elvtársnői színe előtt. A dévényi út szigorúan lezárva, Károlyfalu község és a Kis-Kárpátok déli, a Dunára könyöklő nyúlványa nemkülönben. Vasfüggöny, határzár lépés távolságra, ha nem futna áram a huzalokban, kézzel tapinthatóan. Károlyfaluhoz közeli barakkunknál éjjel-nappal nehéz hajóvonták dübörögnek és villámgyors motoros határőrök siklanak le-föl, reflektorozzák a vizet, barakkjainkat is, és olykor géppuskasorozatokat hallunk a Dunáról. Az áldozatok nevét kőbe vésve találjuk a Morva dévényi torkolatánál. Kovács Lajossal, a basszista „Gróffal” olykor gyalog jövünk haza az Ifjú Szivek Duna utcai próbájáról, végig a Duna mentén. Kora éjszaka van, dúdolgatunk, az internátusi barakknál leóvatoskodunk „a rakodópart alsó kövére”. Lábunk a vízben, és népdalokat meg madrigálokat éneklünk, amíg ki nem nyílik egy ablak, és egy férfi hangja ránk nem dörög, hogy marhák, hagyják abba.
A fiatal irodalmárok kávéházi életének is a részese volt? Melyek voltak a legkedveltebb helyei?
Leginkább a Krym, a bölcsészkar mellett, a kedves főpincérrel. Ott rengetegszer ültem, és tanultam is egy-egy kávé és szódavíz mellett. Eljegyzésünk is a Krymben egy Fischer Annie-féle Beethoven-szonátaest után egy-egy csésze rumos tea és egy hóvirágcsokor mellett. A pohár vizet a kis csokor alá a főpincér hozta szó nélkül, gáláns meghajlással, mosolyogva. Jól ismert bennünket.
A magyar irodalmi élet szerveződését hogyan élte meg?
Magyar szót az utcán még nem lehetett hallani. Közben egy apró magyar diáktársaság látogatta a Szlovák Írószövetség pinceklubjában tartott magyar írószeánszokat Egri, Szabó Béla, Tóth Tibor, Dobos, Mács, Szőke, de főleg Bábi és a feltörekvők: Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy, Gyüre, a szobrásznövendék Nagy Jancsi és köztük szótlan szerénységem. Első kinyomtatott írásom Adyról az Új Szóban jelent meg, majd az Irodalmi Szemle második számában kritikám Szőke József első könyvéről, vitázó írásom arról, hogy nemcsak Petőfi a lobogónk, első irodalmi vitám az Új Ifjúságban a Nyolcak védelmében, recenzióm Turczel első könyvéről erős ellenszélben, megismerkedésem Fábryval. A betiltott A vádlott megszólal legépelése hat példányban, és szétosztása diáktársaim között: ez volt az egyik első felvidéki magyar szamizdat. Fábry jóváhagyása Stószon: „Rendben, csináld, de én ne tudjam.”
Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet archívuma
Az egyetem után Gömörben tanított, előbb Rimaszombatban, majd Gömörújfaluban. Nem akart a fővárosban maradni?
Megnősültem, gyermeket vártunk, 22 hónapra beszippantott a csehszlovák hadsereg, hitvesemet pedig a főiskola a gömöri Feled iskolájába helyezte, akkor így működött a tanügyi rendszer. Nekem a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó (a későbbi Tatran) magyar szerkesztősége (a későbbi Madách) két, illetve négy évre fenntartott egy felelős szerkesztői széket, ahova a sereg és két harkácsi év után végül is befészkelhettem magam. Így váltam a magyar könyvek, majd az Irodalmi Szemle szerkesztőjévé 1974-ig. Az ún. husáki konszolidáció ránk egyre súlyosabban nehezedő nyomását nem bírtam tovább elviselni, azt hittem, beleőrülök, az írásra sem maradt erőm, függetlenítettem hát magam, szabadúszni, és végre írni, vagy ahogy a tapasztaltak birtokában mondani szoktam, szabadfuldokolni kezdtem. 1963 augusztusában kerültem a kiadóba, s az Új Szón kívül már hetilapjaink is megjelentek. Meg persze az Irodalmi Szemle, a könyvkiadók magyar szerkesztőségei, az egyetem magyar tanszéke, a magyar tanárképző főiskola, a pedagógiai gimnázium, a magyar gimnázium, újságírók, tanárok, diákok, képzőművész hallgatók. Működött az Ifjú Szivek. Ilyen értelemben bizonyos mértékig pezsgett a kultúránk. Persze minden viszonylagos. Másfél évtizeddel korábban még semmi, aztán jórészt autodidakta, önképzett újságírók, dilettáns írók, költők, szerkesztők, tanárok. Abszolút mértékkel mérve szinte semmi, alig valami, de éltünk, igyekeztünk, éledeztünk, tanultuk a szakmákat, s a mi olyan-amilyen alapozó munkánk nélkül a mai szintén olyan-amilyen magyar kultúrateremtő élet sem létezne.
Hogyan emlékszik vissza a prágai tavasz időszakára és az 1968-as invázió napjaira?
A Szemlét szerkesztettük Dobossal és Tőzsérrel a lehető legszabadabb szellemben, a tabukat kikerülve. Tessék utánanézni. 1968 derekán megszűnt az előzetes cenzúra, komáromi cenzorunk meghívott bennünket egy féldecire és kávéra, sok sikert kívánt nekünk azzal, hogy velük szemben mindig az íróknak volt igazuk, és barátságos búcsút mondtunk egymásnak. Nyáron családommal sárospataki nővéremnél tanyáztunk, néztük a csehszlovák televízió ágcsernyői szemfényvesztő bohózatát, én voltam a szomszédok tolmácsa, majd jöttünk hazafelé. A Sátoraljaújhely és a volt Kisállomás (Slovenské Nové Mesto) közti kurta vonalon a magyar határőr tiszt azon dolgozott, hogy meggyőzzön, ne siessünk vissza Pozsonyba, nem volt-e jó nekünk Sárospatak, csak nem olyan sürgős a hazatérés, maradjunk még egy kicsit, vagy egy hetet, olyan szép ez a Hegyalja, annyi a látnivaló. Megköszöntem a tiszt kedvességét, s jöttünk. Három nap múlva hajnali négy táján szovjet vadászbombázó kötelékek dübörögtek át alacsonyan a házunk fölött, aztán a város felől géppuskasorozatokat hallottam, a család a boltba szaladt, én pedig kerékpáromra fordultam, és rohantam megnézni, mi zajlik odabent. Megéltem két gyermekkori szovjet bombázást, a visszavonuló német és az előretörő szovjet haderő napokig tartó csörömpölését falumon át Dargó felé, katona is voltam, kezdtem hát tekerni a pedált a harckocsik, négycsövű nehézgépfegyverek és csapatszállító lánctalpasok között cikázva. Emeleti szerkesztőségünk ablakában könyökölve néztük a Stefánia úton Prága felé vonuló harci járműveket, az egész történelmi abszurdot, beláttunk a csapatszállítók gyomrába, láttuk a Kalasnyikovjukat szorongató rohamsisakos szovjet fiúk ijedt arcát a tényleges idejét töltő szabadságos Aich Péter mellett. Pár hónappal korábban szoktam le megint egyszer a dohányzásról, de Péter szívta a cigarettáját, s kértem tőle egyet. Ismét rászoktam, és szakállt növesztettem. Láttam Kosanová vérét a Bölcsészkar oszlopa előtt, láttam Tőzsérrel az Irgalmasok tornyának ripityára lőtt vakolatát és a négycsövűt a Nagyposta előtt, ahogy a katona a fegyver tárát a hosszú vörösfejű lövedékkel újratölti. Temérdek sok kép vésődött az agyamba, de ezeket már részben megírtam. Hruscsov 1956-ban, Brezsnyev és bandája 1968-ban volt betonagyú és őrült. Mindkét ön- és közveszélyes vállalkozást át- és túléltem. 1968-ig hittem a rendszer békés, okos szocdem átalakításában, de utána már nem. Bukásában igen, s csak azért imádkoztam, hogy ne a harmadik világégés apokalipszisében múljunk ki mindkét oldalon. A békés bukásra huszonkét évet kellett várnunk…
Fotó: Lőrincz János
Jó irányba változott a város (az építkezés, a közlekedés, a kultúra) a rendszerváltozás után?
A belvárost nagyjából rendbe tették, tanultak Bécstől, de a város egészét szerintem túlduzzasztották. Határa a magyar és az osztrák államhatárba simul. Abszurd fővárossá vált. Mintha titkon a gyepűk kiigazítását terveznék ismét. A párizsi béketárgyalásokon Clementisék azzal érvelve követelték az öt dunántúli magyar falut, hogy nincs a városnak hídfője, és képtelen a hegyek miatt terjeszkedni. Aztán terjeszkedett, falvakat olvasztott magába, ellepte a hegyeket, lakosai pedig lassan birtokukba veszik a Nyugat-Szigetköz falvait. „Mi lesz ebből, tekintetes úr?” – kérdezzük mi is Ady lovával. A gombamódra szaporodó felhőkarcolókat Párizs népe sem szíveli, utálja az amerikanizálódást. Pozsonyba pedig végképp nem valók. Nem értem a város megalomániás vezetését.
Melyek azok a helyek Pozsonyban, amelyek az ön számára alkotóként a leginspiratívabbak?
Meglepő, de a Kis-Kárpátok hegy-völgyei és az erdők. Szabadúszó éveim során az erdőkben kerültek jegyzetfüzetembe az elmélkedések, foszlányok, versfordítások, versek, esszévázlatok. Növények, őzek, szarvasok, vaddisznók, fácánok, kecses, felpúpozott hátú, szökkenésekkel egerésző rókák, virágporszemcsék a mikroszkóp tárgylemezén.
Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet archívuma
Milyen Pozsony-kép él ön szerint ma a magyar irodalomban?
Fogalmam sincs, de gyanítom, hogy a kép halovány. Ebben valószínűleg mi is ludasok vagyunk. Irodalmi életünk lassan kiszivárgott a városból, feladtuk a várost. Dunaszerdahelyről, a provincia provinciájáról lődözünk Budapest felé. Miért? Mi célból? Van ennek egy két háború közti hagyománya, a Prágába emigrált magyar írók aktivistáié. Ma nem kell emigrálni, elkülönülni, mindenáron elhatárolódni, ma demokrácia van itt is, ott is, ott talán több is, mint nálunk. Nem tudom, fogalmam sincs, csak fáj. Nem ezért küszködtük végig a dekrétumokat, a „fasiszta kommunizmus” évtizedeit, a mini-vasfüggönyöket, a pofonokat és a nyakleveseket, Husákot, Biľakot és Kádárt. Budapest és Pozsony érzésem szerint még mindig idegenkedve és bizalmatlanul méregeti egymást. A múlt század mindent elrontott, ószövetségi átokkal mondom hát, legyen átkozott. Sajnos, nem tudom a választ, ha tévedtem, bocsánatot kérek, az én életem így alakult. Bocsánat!
Szalay Zoltán
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!