;)
Ljubljana pozsonyi szemmel
2014 02 20.
Nemrég Ljubljanában jártam, gondoltam, ha csak egy hétvége erejéig is, de kiszakadok az itteni környezetből, teleszívom magam valami jóleső idegenséggel.
Aztán már érkezésem napján azon kaptam magam, hogy egy-egy hangulatosabb sarkot ösztönösen is Pozsonyhoz hasonlítok, emlékeim, ítéleteim előbb-utóbb mind pozsonyos kanyarulatokat vesznek. Végig valami mást kutattam a városban, picit úgy, mint David Garnett kisregényének, a Lady into fox-nak az elbeszélője, aki folyton, minden apró erdei állatban rókává változott feleségét véli felfedezni, vagy a Ha egy téli éjszakán egy utazó című Italo Calvino-mű főhőse, aki számára az összes elkezdett majd hirtelen megszakadt történet csupán egy újabb ürügy, hogy viszontláthassa szerelmét. Valahogy így voltam én is, amikor pozsonyos elfogultságommal Ljubljana nagynak nem mondható belvárosát róttam.
Feltűnt, hogy sehol sem látok például franchise-láncokká izmosodott, afféle american-style kávézókat, ahol a pultnál szokás rendelni, és cappucino gyanánt levesnyi méretű, papírpoharas vizes-tejeskávékat kap az ember. Aztán érdekes módon megragadt bennem, hogy lám, lám, Ljubljanának is megvan a maga Manderla-háza, az ún. Nebotičnik (magyarul egyszerűen csak felhőkarcoló). Nagyjából akkor épült, mint pozsonyi társa, és tömör hasábformáját tekintve is hasonlít a Manderlára. Fenn a várban pedig gróf Batthyány Lajos emléktáblája fogad, aki 1849-ben egy ideig itt raboskodott (és aki – tudom, ilyen magas labdákat nem illik lecsapni – tudvalevőleg Pozsony szülötte). Tátott szájjal vettem tudomásul, hogy az alig háromszázezres Ljubljanának (illetve a kétmilliós szlovén nemzetnek) állami pénzekből fenntartott modern művészeti és kortárs művészeti múzeuma is van, mindkettőben pazar állandó gyűjtemény és abszolút progresszív váltakozó tárlatok (egy-null a szlovéneknek). A Metelkova mesto névre hallgató szubkultúra-gócpontról már nem is beszélve: az egykori kaszárnyaépületekben egy csomó különféle művész, alternatív szervezet, társulat, galéria stb. telepedett meg, a szlovén állam 1993 óta tűri a telekfoglalást. Mély nyomot hagyott bennem a piac is (tržnica), amely gyakorlatilag a belváros szívében létezik. Irigylésre méltó helyzet, a sok gusztusos enni-innivaló láttán (a halárusok kínálatát látva már-már Olaszországban éreztem magam) megint csak arra gondoltam, mennyire hiányzik egy ilyen hely Pozsony centrumából. Itt, Ljubljanában ettem életemben először vadas-prosciuttót (szlovénul pršut), a henteslegény egyenesen egy őzike szőröstül-patástul kiállított lábáról nyesegette a vörös sonkacsíkokat.
A legtanulságosabb élmény különös módon a szálloda recepcióján ért: a tekintetem megakadt egy falra akasztott képernyőn. Azon egy film ismétlődött körbe-körbe, a helyi turisztikai hivatal megbízásából készült reklámanyag, afféle Ljubljana-ízelítő. Az egész látvány három karakterre van felfűzve, rajtuk keresztül bontakozik ki egy eseménydús ljubljanai nap. Három személy, három generáció: egy vizsgára készülő egyetemista lány, egy idelátogató párizsi fotográfus meg egy helybeli nyugdíjas hölgy levélváltása adja a keretet, s tartja lendületben a cselekményt. Az esemesek, e-mailek és kézzel írott sorok betűi végig belesimulnak a folyton pörgő képsorokba. Nagyon el van találva az egész, a néző az első perctől fogva beléphet a cselekménybe, ráadásul mindhárom hang kommunikál valakivel (távollevő párjával), tehát a jól exponált képi ingereket eleve a vágy, az együvé tartozás szólamai kísérik. A személyes szál nélkül a film alighanem csak egymáshoz fércelt hangulatfelvételek ügyes kis sorozata lenne. De a rafinált kamerasvenkek, a profi snittek, az eltalált perspektívák és jól megválasztott részletképek is megteszik hatásukat. Igaz, néhol gyanúsan steril a látvány – gyanítom, hogy helyenként egy-két digitális effektussal is rásegítettek. A szövegek nyilván csak sablonok, és a szereplők angolsága is viccesnek tűnhet helyenként, de a filmnek mégiscsak van egy sodrása. Az biztos: amit bő hat percben meg lehet mutatni, az ebbe mind belefért. A város modern arca, az éjszakai élet (a sötétség beálltával a látványanyag is hirtelen besűrűsödik, sőt a zene is pörgősebbre vált, ezáltal a klip a végéhez közeledve egy új löketet kap). Benne van a Tivoli park zöldje, a várból elénk tárulkozó kilátás, az utcai árusok forgataga, a bolhapiac tarka kínálata, a Ljubljanica olaszos hangulatú, keskeny parti sétányai, a teraszos homlokzatok és álmos, zsalugáteres ablakrések, kávéházi szegletek, árkádsoros épületgyomrok, a hidakat-macskaköveket itt is, ott is ellepő kisplasztikai alkotások (bronzból öntött fura kis gumók)… Szájtátva néztem ezt a magabiztos mutatványt. Ez igen, gondoltam, profi munka. Így kell eladni, látvánnyá gyúrni, eladhatóvá tenni egy várost.
A másik tanulságos élmény a helyi turistairoda szuvenírboltjában ért. Noha csak egy-két képeslapért nyitottam be, végül is egy jó negyedórára ott ragadtam. Elszuszogtam a csupa ízléses-ötletes ajándéktárgy között, amelyek többsége így vagy úgy Jože Plečnikhez, a szlovének nagy építészéhez kötődik. Plečnik a huszas-harmincas években több kiemelkedő jelentőségű épületet tervezett Ljubljanának, de ezen túl is egy sor városrendezési ötlet fűződik a nevéhez: turistaként lépten-nyomon az ő alkotásaiba bukkanunk. Plečnik tervei alapján épült az ún. Tromostovje is, ez az atipikus alakú hármashíd: micsoda bájos és ötletes anyagpazarlás, milyen szép kulissza gördeszkások, szerelmespárok és utcai művészek számára (a legyezőszerűen szétnyíló, kőbalusztrádokkal telerakott hídhármas ma már teljességében a gyalogosoké, és alighanem Ljubljana legismertebb látnivalója.
A bolt kínálata: jó minőségű pólók, szövettáskák, kitűzők (I feel Slovenia felirattal, amelyben intertextusként pirosan rikít a love szócska), és rendre megjelenik a sárkány is (Ljubljana címerállata). Feltűnik, hogy nem látok egy idétlenül mosolygó mesefigurát sem, sehol semmi Klimt-porcelán vagy féldecis üvegcsékbe mért címeres pálinka, hiányoznak a matrjoska-babák, nincsenek giccses üvegtálak meg tréfás kütyük sem. Látok helyettük bőrből készült tolltartót, ceruzákat, táskát, jegyzetfüzetet, tokokat, kisebb-nagyobb zománcos bögréket, a legtöbb minimalista, feketés-fehéres tónusú cuccon a mester, Plečnik vázlatfüzeteiből származó indaszerű motívumok, mellékelve egy kis életrajz. Az egyik ilyen angol nyelvű fityegőn (majd a turistáknak szánt prospektusban is) azt olvasom, hogy „ami Barcelonának Gaudí vagy Bécsnek Otto Wagner, az nekünk, ljubljanaiaknak Plečnik“. Telitalálat, le a kalappal. Így kell ezt csinálni a marketing világában, ahol – némiképpen a politikához hasonlóan – az a fő cél, hogy összehasonlíthatóvá, megnevezhetővé és eladhatóvá tudjunk tenni egy dolgot, legyen az akár egy elvont fogalom, egy régen elhunyt személy, vagy valami megfoghatatlan, mint például egy egész város. A reklám és a turizmus világában analógiákat, párhuzamokat, ezáltal új kulturális kódokat és eladható mítoszokat kell teremteni. Persze aztán akadnak olyan analógiák is, amelyeken inkább csak mosolygok. Így például a csokoládéboltok többségében (újabb pluszpont Ljubljana javára) darabra mérik az ún. Prešeren-golyócskát (Prešernove kroglice): az élelmes szlovének Mozart után „szabadon“, picit nemzetire szabták, értsd: aktualizálták a salzburgi receptúrát.
Vissza Plečnikhez: marketinges szemmel nézve egy mázlis felállás: adva van egy helybeli alak, aki szakmailag nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét, ráadásul egyenesen építész-városrendező, tehát egy sor tapintható-belakható nyomot hagyott maga után. Önkéntelenül is felvillan bennem, hogy bizony, Pozsonynak e téren (minden előnye és szépsége mellett) van egy sebezhető pontja: nem tudunk hasonló figurával előrukkolni (mégis, ki lehetne az? Jurkovič? Vagy esetleg Harminc?). No mindegy, hagyjuk a témát.
Nyilván azért is merem a várost Pozsonnyal egy lapon említeni, mert nem egy Párizs-, London- vagy Róma-kaliberű metropoliszról van szó: Ljubljana több szemszögből is méltó riválisnak tekinthető. A hasonlóságok csak úgy kínálják magukat: itt van a németes (osztrák) múlt, a (minimum) kétnyelvű közeg, az egykori Laibach mint Krajna tartomány fővárosa, aztán a jugoszláv érában betöltött másod (harmad-)hegedűs szerep (főváros is volt meg nem is, csakúgy mint a Prága árnyékában növekvő Pozsony). Ha pedig a sebeket és fájó pontokat vesszük sorra, akkor a 1895-ös nagy földrengés, amelynek a ljubljanai belváros jó része áldozatul esett, legalább akkora veszteség, mint az a tudatos pusztítás (modernizációs hullám), ami a mi Pozsonyunkat érte a 60-as, 70-es években. A lényeg: Ljubljana telis-tele van jó ötletekkel, és noha méretét nézve inkább kistesónak tekinthető, sok tekintetben már elhúzott mellettünk.
Csanda Máté
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!