A pozsonyi születésű Johannes Kühmayer – a Kacsás szökőkút egyik alakjának unokaöccse

Családi fotóalbumok
2022 05 12.

Johannes Kühmayer 1941-ben született egy régi osztrák gyáros családban. Az egykori Monarchiában az ilyen famíliákban jellemzően művészek és számos egyéb különös alak is akadt, akiket a család többi része toleránsan, megértéssel kezelt. A sarjak pedig nem feltétlenül maradtak a család kebelén, hanem megkeresték a gazdasági szempontból legkedvezőbb helyet a széles Monarchiában. Ezt az egykori birodalomban minden további nélkül megtehették. A viharos 20. század azonban ebben is változást hozott, végül Kühmayeréknek is regénybe illő kalandok közepette kellett elhagyniuk szülővárosukat, Pozsonyt.

 

Johannes Kühmayer. (Johannes Kühmayer archívuma)

 

A Šafárik (az egykori András király) téri Kacsás szökőkút a pozsonyiak számára fogalom. Önt milyen viszony fűzi hozzá?

Johannes Kühmayer: Nagyon közeli, hiszen a szökőkút fontos része a családom történetének. Robert Kühmayer szobrászművész alkotása, akinek unokaöccse – az én nagybátyám –, Ivan Kühmayer nyolc-kilenc éves korában modellt állt a szökőkút elkészítéséhez. A két másik alakhoz Robert Kühmayer a híres pozsonyi Ludwig családból kért fel modellnek két fiút. A Ludwigok a világszínvonalú borokkal kereskedő dinasztiaként ismert Palugyay grófok utódai voltak. Ma már Pozsonyban nincsenek Ludwigok, Ausztriában viszont mindenki ismeri a család egy neves leszármazottja, Christian Ludwig Attersee nevét. Az ő apja, Christian Ludwig építész tervezte az első pozsonyi „felhőkarcolót” a hentes és mészáros Manderla számára. A Ludwig-palota (Palugyay-palota – a fordító megjegyzése) pedig ma a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumának székhelye.

A magabiztos kis Kühmayer a szökőkút legtetején azt próbálja megakadályozni, hogy a kacsa elrepüljön. Tetszett neki a modellkedés, csak az zavarta, hogy a riadt kacsa időnként lesz*rta.

A rendkívül tehetséges Robert bácsi a legjobb budapesti, párizsi és bécsi professzoroknál tanulta a szobrászatot, csakhogy lusta volt, ami pedig nem igazán jellemző a Kühmayerekre. Tíz évre volt szüksége ahhoz, hogy a művét 1914-ben átadhassák. A szökőkút még a kommunizmust is túlélte, pedig nagy betűkkel olvasható rajta a német Kühmayer Robert név, és hála Istennek a mai napig áll!

 

A Kacsás szökőkút egy képeslapon a 20. század húszas éveiből

(PamMap.sk: Kálmán, Ladislav – Neulinger-gyűjtemény)

 

Hogyan képzeljük el a Ludwigok és a Kühmayerek életét a régi Pozsonyban, amely sok szempontból az első világháború után is tovább élt?

Tudnunk kell, hogy a pozsonyiak származása gyakran eltérő volt. Egyes családok már évszázadok óta a városban éltek, nem úgy a Kühmayerek. Mi „bevándorlók” voltunk. Dédapám azért költözött Pozsonyba, mert a magyarok bőkezű támogatást ígértek neki a gyáralapításhoz, amit meg is kapott. Emlékeim szerint a Kühmayer család körül mindig orvosok, jogászok, mérnökök forogtak. A német származású pozsonyiak az uralkodó hívására érkeztek a számos háborúban újra meg újra feldúlt, elnéptelenedett országba, például Svábföldről. Gyorsan otthonra találtak itt, politikai szerepvállalásuk azonban csekély volt, inkább bizonyos mesterségekkel, elsősorban bányászattal és mezőgazdasággal foglalkoztak. Pozsonyban például a szőlészet tartósan német (protestáns) kézben volt.

Dédapámnak sok szakképzett munkásra volt szüksége, és egy nagy épületet is kellett vásárolnia a cégének. Így lett az övé a grófi Apponyi-malom, az úgynevezett hetedik malom a Vödricen (Vydrica), közvetlenül a Patrongyár, az egykori hatodik malom mellett.

Az is figyelemre méltó, hogy egy polgári család tagja ebben az időben odáig vihette, hogy egy óriási ingatlant, egy több száz munkás számára elegendő épületet vásárolhatott egy gróftól – méghozzá két szabadalmából származó bevételekből.

 

A Kühmayer-féle arany-, ezüsthuzal-, paszomány- és egyenruhagyár, amelyet Franz Kühmayer 1868-ban alapított a Vödricen,

az egykori hetedik malom helyén. Az épületben ma a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala székel

(PamMap.sk: Viktor Farár)

 

Mivel foglalkozott a családja? Említette a gyárat, tulajdonképpen mi készült ott?

A gyár fő terméke ma már jószerivel ismeretlen. Ezt a paszománynak nevezett szalagot vagy zsinórt vékony, aranyozott vagy ezüstözött szálakból szőtték vagy fonták, elsősorban a k. u. k. hadsereg egyenruháihoz.

Dédapám 1865 körül saját dróthúzó üzemében kezdte meg a termelést a Götzendorf an der Leitha nevű községben, de az túl közel volt az akkor már száz éve működő Cornides céghez. Öt Németországból hozott munkással indult, csakhogy a Cornidesnek Bécsben akkora befolyása volt, hogy dédapám cége hamarosan tönkrement. Ő azonban úgy gondolta, belevág még egyszer, ezúttal a birodalom magyar felében, Pozsonyban.

Itt az első pillanattól kezdve sikeresen működött. Később további létesítményekkel bővítette gyárát, és 25 év elteltével a cég már a legnagyobb ilyen jellegű üzem volt a Monarchiában. A konkurens Cornidest is megelőzte.

25 évnyi folyamatos bővítés után a cég elérte maximális méretét, 700 alkalmazottat foglalkoztatott. Ekkor, 1893-ban Franz dédapám nyugdíjba vonult, átadva a gyárat elsőszülött fiának, akit ugyancsak Franznak hívtak. Ő szintén rendkívül sikeres volt, méghozzá nemcsak műszaki téren, hanem a marketingben is. A cég reklámjai képeslapokon tűntek fel, a vállalat vásárokon vett részt. Ez számos jelentős nemzetközi elismerésben is megmutatkozott.

Engem lenyűgözött, hogy a cég vezetője milyen szoros kapcsolatot ápolt az alkalmazottakkal. Szombatonként a kilencedik malomban mindig sört és virslit adtak. Ezen az eseményen a cég összes vezetője, a Kühmayer család, de egyes művezetők és munkások is részt vettek. Ráadásul nagyapám nem az igazgatói villában lakott, hanem a gyárban, aminek megvannak a maga előnyei. Például egy róla keringő történet szerint a gyárban egyszer azt vette észre, hogy az egyik női munkása terhes, és így szólt hozzá: „Marinka, mi történt?” A lány az ég felé tekintve így válaszolt: „Az Úr adta”, mire Kühmayer:  „Hát ha ez az »azúradta« a kezem közé kerül, akkor megfojtom.”

 

A vödrici malom 1908 körül. II. Franz Kühmayer vasárnap reggelente egy pohár ital mellett találkozott a fiaival, barátaival, vezető alkalmazottaival és munkásaival

(Johannes Kühmayer archívuma)

A család nem volt híján a vállalkozó szellemnek, de mint a Kacsás szökőkút is mutatja, másféle Kühmayerek is akadtak…

A vállalkozás világában kétségtelenül a három „Franzl” volt a család legbefolyásosabb tagja. Dédapám 25 év után távozott az üzleti életből, hogy kellemesebb dolgoknak szentelje idejét – a nőknek és az új technológiáknak, elsősorban az elektromosságnak. Az 1900-as párizsi világkiállításon többek között Edisonnal is beszélgetett erről. Ebben az időben az élet minden területén mérhetetlen optimizmus uralkodott a világon.

Dédapám azonban nemcsak vállalkozó és feltaláló volt, hanem zongorakészítő is. Az egyik zongorája, amelyet ő maga mutatott be nagy sikerrel Párizsban, a mai mapig szerepel a bécsi Musikverein gyűjteményében. Szenzációt jelentett, hogy bármeddig tarthatók a húrok. Charles Gounod (francia romantikus zeneszerző – a fordító megjegyzése) el volt ragadtatva, és nagy sikert jósolt a találmánynak. Ez volt dédapám útja a művészet és az élet szép dolgai felé.

Dédapám Eugenie lánya Pozsony legjobb és legdrágább szűcsmesteréhez, Stankovits Mórichoz ment feleségül, aki szenvedélyes festő is volt. Egy gyakran emlegetett családi történet szerint, amelynek valódiságát egyelőre nem sikerült igazolnom, Stankovits Korfu szigetén megfestette Erzsébet császár- és királyné, azaz Sissi portréját, amiért megkapta a „von” előnevet.

És itt van persze Robert Kühmayer, akiről a beszélgetés elején már szóltunk. Pozsonyban akár rendezhetnénk egy kiállítást „A Kühmayerek – öt művész egy pozsonyi családban” címmel, amit Bécsbe is el lehetne vinni. Mérhetetlenül boldog lennék, ha ez még az életemben megvalósulna.

II. Franz Kühmayer kitartóan építette pozsonyi cégét, és pénzügyi szempontból stabil lábakon állt. Fiai, III. Franz és Alois a Monarchia szétesése után a Cornides cég baráti átvételéről, ma úgy mondanánk: a két cég fúziójáról tárgyaltak. A Cornidesnek Mannersdorf am Leithagebirge és Weissenbach an der Triesting településen volt gyára. Ezeket a helyeket neves festők is megörökítették, Waldmüllertől kezdve, Jakob Alton át a rézmetsző Johann Vincenz Reimig.

 

Franz II. Kühmayer & Comp. A családot és az alkalmazottakat ábrázoló csoportkép kb. 1933-ból

(Johannes Kühmayer archívuma)

 

 

Családja több mint 75 éve hagyta el Pozsonyt. Milyen emlékei vannak a régi Pozsony utolsó évtizedeiről?

Jómagam nem éltem át azokat az éveket, a bécsi Világkereskedelmi Főiskola (Hochschule für Welthandel) diákjaként azonban természetes volt számomra, hogy nagy érdeklődéssel gyűjtsem és dolgozzam fel a két világháború közötti időszakra vonatkozó információkat – elsősorban a családi történetekből.

A pozsonyi Franz Kühmayer & Comp. és a Cornides & Kühmayer részvénytársaság is túlélte az 1929-es tőzsdekrachot, amiben jelentős szerepe volt egy új termékcsalád létrehozásának – karácsonyfadíszek gyártásába kezdtek –, valamint annak, hogy a cégek részvénytársasági formában működtek, és a részvények többsége a család tulajdonában volt. Ennek köszönhetően nem voltak kitéve a gyilkos pénzügyi spekulációk veszélyének. A Csehszlovák Köztársaságban volt egy gazdaságilag erős partnerük, amely nehézipart örökölt az egykori Monarchiától.

 

1945-ben gyökeresen megváltozott a család élete. Vannak saját emlékei erről az időszakról?

Emlékeim az 1945-ös húsvéthétfőig nyúlnak vissza, amikor apám azt mondta, legfőbb ideje elindulni Nyugatra. Természetesen gyalog! Addigra már akkorára duzzadt a menekültáradat, hogy saját automobillal képtelenség lett volna előrejutni. Én babakocsiban ültem, melynek vázára egy kis bőrkoffer volt erősítve – ez a mai napig megvan, nagy értékkel bír számomra. A szüleim hátizsákot cipeltek. Kedvenc játékomat, egy gyurmagolyót a pedálos autóm felhajtható ülése alá rejtettem, hogy az oroszok ne találják meg. Ez az autó végül minden zűrzavart túlélt, és gyermekek generációi használták még a Hubert családban, ahonnan a dadusom származott.

Nem messze a gyártól, a Szárazmalom utcai (Suchomlynská) villa előtt, melynek helyén sajnos már egy új épület áll, csatlakoztunk a menekülők áradatához. A kertkapu előtt egy döglött ló hevert a tűző napon puffadt hassal, rajta legyek százai. Ezzel a képpel kezdődnek emlékeim a menekülésünkről. A halál, a haldoklás végigkísérte a mintegy tíznapos utat.

Lamacson (Lamač, németül Blumenau) át a Morva folyó felé indultunk, első éjszakánkat Malackában (Malacky) töltöttük a Wehrmacht laktanyájában. A parancsnok azt mondta, vigyünk, amit csak akarunk, mert másnap reggel úgyis a levegőbe repítik az egész tábort. Apám evőeszközt kért három személyre – kanalakat, villákat és késeket –, semmi egyebet.

A Morva folyón csak a Hohenau melletti vasúti hídon tudtunk szárazon átkelni. Weinviertelen, Waldviertelen és Mühlviertelen át haladtunk, végig egy nappal az oroszok előtt. A mai napig emlékszem néhány olyan település nevére, amelyeket érintettünk: Zöbing, Ernstbrunn, Arbesbach, Gallneukirchen…

Ernstbrunnban találkoztunk anyai nagynénémmel, aki a bombázások elől menekült oda a lányával. Az unokatestvérem elvette a gyurmagolyómat, és a homokba dobta. Odalett az utolsó olyan játékom, amely Pozsonyra emlékeztetett. Meg kellett tanulnunk meglenni bizonyos dolgok nélkül, ez csupán az első lépés volt ebben a tanulási folyamatban.

 

 

Richard, Anna és „Hansi” Kühmayer máig meglévő bőröndje, amelyet a meneküléskor használtak

(Johannes Kühmayer archívuma)

 

Maradt Pozsonyban valaki a családból?

Igen, a bácsikám, Ivan Kühmayer. Zsidó felesége volt, és úgy hitte, az új rendszerben, a hatalmat 1948-ban átvevő kommunisták alatt vele már nagy baj nem történhet. Ez súlyos tévedés volt. A házaspárnak volt egy lánya, a kommunisták pedig hiénaként támadtak rá erre a három kiszolgáltatott emberre. Az unokatestvéremet egy asztalosműhelybe vezényelték, ahol hónapokon át nehéz gerendákat kellett vonszolnia. Alkalmazkodott a munkásokhoz, megtanult egyszerű, sőt közönséges szlovák nyelven beszélni, hogy ne vonja magára a figyelmet. Végül a Slovnaft kőolaj-finomítótóban kötött ki, ahol öt vagy hat nyelven intézte a vállalat levelezését. A nénikém nyitrai szülei Auschwitzban haltak meg.

A kommunisták hatalomra kerüléséig mi biztosítottunk élelmet a családnak, ahogy tudtunk. Mindig nagyon rossz érzésekkel utaztam a Ligetfalu (Petržalka) melletti határra. A mi oldalunkon volt egy sorompó, aztán a senki földje következett, utána pedig egy újabb sorompó. Amit vittünk, a senki földje közepén kellett lehelyezni, hogy aztán szigorú felügyelet mellett átvehessék a másik oldalról jövők. Ide-oda kellett rohangálnom, hogy minden csomagot odaszállítsunk a vonatról.

Az egykori dadusom is kijött a határra. A Hubert nevű magyar családból származott, akik tulajdonképpen a Csallóközbe települt svábok voltak. Róluk is gondoskodtunk. A dadusom kiskoromban igyekezett engem jól feltáplálni, mert elég sápadt kisfiú voltam, egymás után vágta a csirkéket.  Egy kicsit magyarul is megtanultam tőle. Később is segítettük őket, egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig.

Mint már említettem, gyerekként nagyon ódzkodtam attól, hogy idejöjjek. Ez még évtizedekig így volt, csak mostanra békültem ki újra a várossal.

 

Hogyan viselték a történteket a szülei? Később milyen volt a család kapcsolata Pozsonnyal?

A Pozsonyból elmenekültek között szoros kapcsolat alakult ki. A hétvégéket együtt töltöttük a Bécsi-erdőben. A régi időkről azonban senki sem beszélt negatív felhanggal. Ez a téma nem okozott gondot, elegánsan kerülte mindenki, igazi „brit” hozzáállással. Az egyik győz, a másik veszít, de a vesztes ugyanannyit ér, mint a győztes, és úgy gondolkodik, hogy „ma én voltan az ostoba, holnap meg talán a másik lesz az”.

Apám viszont élete végéig magyarul számolt, ami a Monarchia idején a fő hivatalos nyelv volt Pozsonyban. Ezen sosem változtatott.

 

Milyen érzés ma Bécsből Pozsonyba utaznia? Valami hazatérésféle?

Nagyon szeretek itt lenni, de tudom, hogy ez már nem a régi Pozsony. Bár szerencsére abból is sok fennmaradt, még ha a korlátozott anyagi lehetőségek miatt nem is a legjobb állapotban. De így is csodás.

Különösen megható volt számomra az egykori gyárunk megtekintése. Jelenleg a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala székel itt. Az egész épületet rekonstruálták az ajtókilincsekkel bezárólag, minden eredeti. Óriás élmény volt. És ott folyik Vödric, mint már ötszáz évvel ezelőtt is. Az a patak, amelyből apám kézzel fogta ki a pisztrángot, amit este kirántott. Pozsonynak ez a nyugati része a világ egy különleges szeglete volt.

 

Josef Wallner

Szerkesztette, a képeket válogatta és a szlovák fordítást készítette: Peter Janoviček

A szlovák változatot magyarra fordította: Böszörményi Péter

 

A beszélgetés részlet Josef Wallner „Unterwegs in Altösterreich – Kakanische Reisen von Siebenbürgen bis Triest” (Barangolások a régi Ausztriában – Erdélytől Triesztig) című kötetéből, amely 2020-ban jelent meg a Berger kiadó gondozásában

 

 

A Pozsonyi Kifli Polgári Társulás szeretné felélénkíteni német nyelvű honlapját (www.pressburgerkipferl.sk), ahol a német ajkú Pozsonyhoz kapcsolódó történeteket kívánunk közreadni.

A honlap működését Ön is támogathatja tetszőleges összeggel, amelyet a következő bankszámlára küldhet:

IBAN: SK71 0200 0000 0028 4751 1657 

SWIFT-kód: SUBASKBX

Cím: Občianske združenie Bratislavské rožky – Pozsonyi Kifli Polgári Társulás

Rajská 15, 81108 Bratislava

Kérjük, a Megjegyzés rovatba írja be: „Web D”, és egyedi azonosítóként (variabilný symbol) adja meg a 32010 számot.

Támogatóink