;)
Egy ház a sok közül: emlékek a Récsei utca 41.-ből
2023 04 1.
Ismerős a ház a fotón? Eszébe jutott mondjuk a 3-as vagy 7-es villamoson, esetleg a ma már nem is létező 5-ösön ülve, hogy vajon kik lakhatnak a falai mögött? Vagy a szomszéd házban? És hogy milyen sors jutott a 41. szám alatti háznak és lakóinak?
Ez az egyszerű, bár véleményem szerint bizonyos szempontból nem mindennapi ház élmények, történetek garmadájának színhelye volt. Leírom hát emlékeimet róla és a környékéről. Nem tökéletes a memóriám, de megpróbálok minél több mindent felidézni.
Szólok egy ismert rendezőről, akit személyesen nem ismertem ugyan, de rövid ideig ott élt, szentelek néhány szót a „soritas” játékot megszakító híres színésznő testvérpárnak, felidézem a Meky Žbirkával együtt gyerekbiciklin megtett utunkat Szencre és vissza, a nem asztalon játszott asztali focit, a legionáriusházakat a szomszédban, Csapajevet és a jó joghurtot. És elárulok egy-két dolgot a Belügyminisztérium Regionális Igazgatóságának titkos zugairól a szomszédban, az intézmény mozijáról…
Dušan Pagáč (szül. 1952) a Récsei utca 41. szám alatti ház előtt (Fotó: Braňo Bibel)
Az utcát, ahol ez a régi ház áll, nevezték már Récsei útnak, Ratzerdorferstrassénak, volt Februári győzelem utcája (Februárového víťazstva) is, ma pedig Récsei utca (Račianska). A 41. szám alatti bérház önmagában állt, nem messze a csehszlovák legionáriusok szövetkezeti házaitól, az ún. legionáriusházaktól. Egy időben épültek, a múlt század 30-as éveinek elején. A városból kifelé, Récse (Rača) irányában már csak kertek voltak, szőlők és egy kis kenderfeldolgozó üzem. A mai Hegesztési Kutatóintézet és Igazságügyi Minisztérium helyén pedig burgonyavermek. Utánuk a motoros malom következett a ma is álló silóval, majd a messze illatozó Stollwerck csokoládégyár. Aztán sokáig semmi, majd a Dynamit Nobel vegyi üzem. A villamosvonal azért épült, hogy a dinamitgyár dolgozói időben beérjenek a munkahelyükre. A gyár Pozsony szélén állt. A kezdetben egyvágányú vonal több módosítás után immár 100 éve üzemel. Végállomása a gyár előtti Fehér kereszt emlékmű közelében, a Gesztenyeligetnél volt. Onnan indultak a buszok Récsére. Akkoriban még félnapos program volt egy récsei látogatás. A házunkkal szemben egy vasáru-kereskedés működött, az egykori FOŽ, amelyhez egy bérház is tartozott. Az FOŽ mögött terpeszkedő Pozsony-Fiókpályaudvar (Filiálka) az említett cégek fontos áruátrakodó állomása volt, ahonnan külön vágány ágazott le a telephelyükre. A pályaudvartól nem messze található Siemens művekbe is vezetett egy különleges leágazás: az íves vágánynak csupán a belső oldalán volt sín, a kocsik külső kerekei egy acélbarázdában siklottak. A város irányában a Récsei vám (Račianske mýto), a Virágvölgy (Blumentál), majd a centrum következett.
A ház eredetileg egy jogi doktor, Pogányi Géza tulajdonában volt, aki az első emeletet lakta. Az épület természetesen az államé lett, a házkezelőség gondozása alá került. Pogányi lakását két lakóegységre osztották, ő és felesége, Magda asszony ezek egyikében laktak halálukig. Régi pozsonyiak voltak, „csókolom”-mal és „kezicsókolom”-mal köszöntünk nekik. Az egyenes tartású Pogányi szigorú megjelenésű ember volt. Időnként meglátogatta őket Bécsben élő újságíró fiuk, és mindig nagyon udvariasan, szép szlováksággal köszönt a többi lakónak. Még a fiára, Mikire is emlékszem, aki olyan kis, párna alakú rágógumit osztogatott, amilyet akkor nálunk még nem lehetett kapni. A második emeleten egy falábú, valószínűleg hadirokkant férfi lakott. Mindig nagy lármával, de a korlátnak és a másik kezében tartott csákánynak köszönhetően ügyesen közlekedett a csigalépcsőn. Szép képeket festett. A ház egy másik lakója mindig csehül köszönt. Abban az időben még köszöntek egymásnak az emberek. Már messziről. Mi is köszöntünk a szomszédoknak és mindenki másnak, akit a család ismert. És ha én ezt mégis elmulasztottam, azt anyám a boltban vásárolva megtudta: „asszonyom, a fia nem köszönt nekem!”, otthon pedig jött a fejmosás.
A szerző 4-5 évesen, a ház mögötti udvaron álló, fából ácsolt poroló mellett fényképezve. Háttérben a jelenlegi rendőr-főkapitányság épülete
A legionáriusházak. (Foto: Braňo Bibel)
Földszinti lakásunk
Az utcáról nyíló kapu, amelyet akkor még esténként kulcsra zártak, egy hosszú kapualjba vezetett – ez arra is alkalmas volt, hogy rossz időben itt játsszanak a gyerekek. Földszinti lakásunkba a postaládák melletti ajtón lehetett belépni. Az előszobából jobbra két, utcára néző szoba nyílt, balra pedig a kis éléskamra mellett a konyhába lehetett jutni. Az előszoba végén volt a fürdőszoba és a vécé ajtaja. A konyha mellett volt még egy kis helyiség, az egykori cselédszoba. A konyhaablak az udvarra nézett, azon túl pedig a kert következett, amelyből a ház minden lakója kapott egy darabot. Gyönyörű, bordó rózsákkal befuttatott, boltozatos szerkezeten keresztül lehetett belépni. A reggeli nap sugaraival együtt ez a csodás szín is beözönlött az ablakon, reggelente egy ideig bordó árnyalatban fürdött a konyhánk. Apánk bérelt egy helyiséget a házban, ahol iparosként egy kis szabóműhelyt működtetett. Néhány alkalmazottja is volt. Az új rendszer azonban nem igazán támogatta az ilyen típusú vállalkozásokat, így a szabászatot átvette a Vzorodev cég, amelynek apánk az alkalmazottja lett. Ma fogadóiroda működik ebben a helyiségben. Anyánk háztartásbeli volt, három fia nevelésével foglalkozott. A kapualj végében kapu vezetett a nagy udvarra és az akkor négyemeletes épület lépcsőházába. Az udvar jobb sarkában egyszobás házmesterlakás volt. Az udvarra nézett, ahol a házban lakó gyerekek játszottak. Nem szabad! Ezt nem szabad csinálni! Ne pancsolj! Hangzott gyakran magyarul, ha a gyerekek túl zajosak voltak, vagy fölöslegesen folyatták a vizet a locsolócsőből.
A ház, amelyenek lakásaiban éltem. A sarokban a a házmester lakása látható. (Fotó: Braňo Bibel)
De a „tyetuska” és a „bácsinkó”, ahogyan a házmester szerepét betöltő házaspárt neveztük, kedves emberek voltak. A tyetuska remekül főzött, Józsi bácsi pedig a fiókjában őrzött ősöreg szerszámaival és kis tekerős kézifúrójával mindent meg tudott javítani. Emberemlékezet óta ők voltak a házmesterek, ők zárták és nyitották a kaput, takarították a bejáratot, hordták Géza úrnak a fát és a szenet a pincéből az első emeletre. Magyar volt az anyanyelvük, de jól beszéltek szlovákul. Mindenki tyetuskának és bácsinkónak hívta őket. A bejárati kapunál sokáig egy bakelitből készült kerek csengő is volt, „Domovník” (Házmester) felirattal. Szénnel fűtöttünk. Illetve édesanyánk fűtött. Apánknak nem kellett a háztartással foglalkoznia, mert nem volt rendben az egészsége, több műtéten is átesett. Anyám a pincéből hordta fel a fát és a szenet, hogy melegen tartsa a lakást. Bár a hideg pince volt alattunk, sosem fáztunk. A szobákban kályhák ontották a kellemes meleget.
A fürdőszobában szénnel és fával működő bojlerünk volt a fürdéshez. Anyánk a kád fölé görnyedve mosott. Mint a legtöbb nő abban az időben, ő is rumplit használt, egy hullámos fémlemezt, amelyet a kád oldalához támasztott. A mosószappant maga készítette. Később aztán akadt egy hasznos „segítőtársa”: egy kerekeken görgethető, belülről fémlemezzel burkolt láda, amelynek belső oldalán alul egy kis kerék forgott – ez volt a kor modern mosógépe. A szennyest le kellett önteni a megfelelő mennyiségű forró vagy langyos vízzel, bele kellett reszelni a (házi készítésű) mosószappant, majd megnyomni a gombot. Egyetlen programot tudott. Viszont nagyon megkönnyítette anyánk dolgát. Mosás után a kád fölé hajolva csavart. A mosószappanos vizet a mosógépből és a kádból is összegyűjtötte későbbi felhasználásra. Azzal mosta fel a lépcsőházat. Az ágyneműhuzatokat a kádban keményítette. Illatozott, és ragyogott a fehérségtől. A mosogatáshoz anyánk a gáztűzhelyen melegített vizet, majd kihúzta az asztal alól a kétmedencés mosogatót, és az egyik felébe beleöntötte a meleg vizet. A másik medencébe rakta az elmosott edényt, amelyet segítettünk eltörölgetni.
Récsei úti ház 41 bejárata. (Fotó: Braňo Bibel)
A ház lakói a nagy udvaron teregettek. A lakásba behallatszott a villamosok zaja, ráadásul szinte az ablakunk alatt volt a megálló. Az abban az időben közlekedő villamosokon a fékezéshez hátramenetbe kapcsolták a motort, így ez a művelet erős zúgással járt. Különösen éjjel. A kalauz a kocsiban aztán egy lelógó bőrszíj meghúzásával csengetve jelezte a vezetőnek, hogy elindulhat a megállóból. Cing-cing.
A vezető lábánál pedig egy további kínzóeszköz volt, egy nagy pedál, amelyre rátaposott, hogy az így megszólaló újabb csengetés – kling-klang – mindenkinek a tudtára adja a környéken, hogy a villamos elindul. Mintha egy bádoglavór lett volna a fejünkön, amit merőkanállal csapkodnak. Kling-klang! Az újabb típusú villamosok aztán már csupán csilingeltek. Csrrr. Később, már felnőttkoromban ültem egyszer egy olyan autóban, amelybe a tulajdonosa beszerelt egy ilyen villamoscsengőt. El sem tudják képzelni, milyen rémülten ugráltak félre az emberek, amikor próbaképpen csengettem egyet egy olyan mellékutcában, ahol senki sem számított villamosra!
Párásabb időben az is behallatszott az udvarunkra, ahogyan a vontatási telep diszpécsere irányítja a kocsikat és a mozdonyokat. Pontosan már nem emlékszem, de körülbelül olyasmik hangzottak el, hogy „Fero, húzzad a mellékre!” vagy „háromhatnyolcas a hetesre!”. Zengtek a környékbeli utcák.
Az udvarról az íves kapun át kis lépcső vezetett a kertbe, amely csaknem a mai Pionír utcáig (Pionierska) húzódott. A szomszédságában állt a Belügyminisztérium Területi Igazgatóságának akkoriban épült, titokzatos épülete. A ma mellette futó Šuňavec utca (Šuňavcova) abban az időben csupán földút volt. Idősebbik bátyámat nagyobb tinédzserként egyszer azzal bízták meg a szüleink, hogy rejtőzzön el azon a részen, ahonnan tolvajok érkezését gyanították. A kerítésen át jártak a kertbe szőlőt zsákmányolni. A kritikus hely pont a nagy rendőrségi épület ablakai alatt volt, ahol akkoriban olyan típusú vizsgálatok zajlottak, hogy „Piff-puff! Írd alá, hogy nem bántottunk. Nem írod alá? Puff!” Lehet, hogy nem így történt, mindenesetre hallatszott a kiabálás. A rendőrségen azonban felfigyeltek rá, hogy valaki az épület tövében bujkál. Az én kedves bátyámat nyakon csípték és kifaggatták, hogy miért hallgatózik az ablak alatt. Végül persze el kellett engedniük. A család ezt még sokáig emlegette, bár a bátyám nem túl nagy kedvvel idézte fel az élményt.
A Récsei utca 41. szám alatti ház mindig egymagában állt, mintegy 100 méterre Récse irányában az egymás mellett sorakozó legionáriusházaktól. A mai rendőr-főkapitányság nagy épületét az 50-es évek elején építették mellé. Később nőttek ki a földből a szomszédos lakóházak a 35-ös számtól – ahol aztán a Žbirka család is lakott – a 43-asig. Ez azzal az előnnyel járt, hogy a mi régi házunkba is bevezették a központi fűtést és a meleg vizet. Újabb és újabb házak jelentek meg az Amerikai (Americká), Ljubljanai (Ľublanská) és a Szibériai (Sibírska) utcán.
Az Amerikai, a Šuňavec és az Ursíny (Ursínyho) utca beépítésével új udvar alakult ki a házunk mögött. Két oldalról az új utcák és a legionáriusházak határolták.
Mindig abban voltam, hogy a környék utcái csak a lakótelep megépülésekor kaptak nevet, de aztán azt láttam, hogy az Amerikai, a Ljubljanai, a Szibériai, az Ukrán (Ukrajinská), a Pöstyéni (Piešťanská), a Kijevi (Kyjevská) és a Čajak (Čajakova) utca, amelyeken kamaszkoromban sokat jártam, már az 1940-es Pozsony-térképeken is szerepeltek. A jól ismert Pionír viszont csak 1958-ban jelent meg a térképen
Télen az akkor még csekély forgalmú Februárka lakótelep kiváló szórakozási lehetőséget kínált számunkra. Az autók egy idő után jól ledöngölték a havat az úttesten, mi pedig felszereltük a Halifax korcsolyát. A fiatalabbak kedvéért: ezt a Pozsonyban „harifaksne” vagy „harifáky” néven emlegetett korcsolyát fel kellett csavarozni a cipőre – érdemes rákeresni a Google-on, nem semmi volt. Aztán egy Chaplin-féle nekifutás következett, és mindent bele! Akár métereken át is talpon tudtam maradni! Próba-szerencse. És folyton a csavarkulcsot kerestük. Még hokiztunk is! Viszont amikor meghallottuk, hogy közelednek a teherautók a salakkal, amit a platón állók menet közben, lapáttal (!!!) szórtak a platóról az útra, akkor hazamentünk zsíros kenyeret enni, utána meg folytattuk a csúszkálást. A salak ellenére. Ha ma próbálkozna ott ilyesmivel valaki, az kész öngyilkosság lenne.
A legionáriusházak és az Armatúrka üzem, ahol sokat játszottunk, amikor bontották. A felvétel a házunk közeléből készült. (OZ Bratislavské rožky, zbierka J. Horváth)
A soritas és a Vášáryová nővérek
Ha a rossz idő miatt nem lehetett kint játszani, akkor a gyerekek olyasmivel szórakoztak a kapualjban, mint például a soritas, ami teniszlabdával játszott egyérintéses minifoci volt. De védeni féllábon kellett!!! Ilyenek voltak a szabályok. Mögöttem a bejárati kapu volt, én azt védtem, a velem egykorú Igor pedig az udvarra vezető kaput. Felváltva rúgtunk. Egyszer csak azt hallom, hogy valaki be akar jönni a kapun, már nyomja is lefelé a kilincset. Igor odapattan, az üvegen át látja, hogy ki az, és megragadja a kilincset, hogy ne tudják lenyomni.
A Vášáryová nővérek álltak odakint. Akkor már ismertek voltak. „Nyisd ki!” – kiabálták. Igor vigyorgott, a két színésznő dühöngött. Igor elengedte a kilincset, és eltűnt a lépcsőházban. A nővérek kinyitották a kaput, és úgy leteremtettek, mintha bármiről is tehettem volna. Szégyelltem magam. A barátom helyett is.
Felmentek az első emeletre, az egyikük albérletébe. Azelőtt egy Vajdička nevű diák lakott ott. A cselédszobában. A háziúrnál.
Új lakás az első emeleten
A háziúr halála és a nagy lakás kettéosztása után családunk az egyik így kialakított első emeleti lakásba költözött. Ekkor már központi fűtés és központi melegvíz-ellátás működött a házban. Korábban más házak ablakán bepillantva mindig irigyeltük azokat, akiket télvíz idején lengébb öltözetben láttunk. De az már a múlt. Nálunk is jó meleg van. A lakásba hosszú üvegezett gangon keresztül vezetett az út. Az „új lakásnak” nagy konyhája volt, akkor még egy méretes cserépkályhával. A konyha mellett volt egy apró cselédszoba és egy elég tágas kamra. Az apró szoba lett apánk szabóműhelye. Volt még egy nagy előszoba is, mennyezetig érő beépített szekrényekkel, fürdőszoba és két lakószoba. Ezek a Récsei utcára néztek. 3,7 méter volt a belmagasság. Amikor az első emeletre költöztünk, a cserépkályhát lebontották, és gáztűzhelyet szereltek be helyette. Az előző bérlők rengeteg könyvet hagytak a cselédszobában.
Néhány szó a közeli házakról
A négy nagy, impozáns legionáriusház mindig is ott állt néhány tíz méterre tőlünk. Terveik Jurkovič és Pacl műhelyében születtek a múlt század 20-as éveiben. Utánanéztem az interneten. Háziurunk, dr. Pogányi talán ugyanezekben az években építtette bérházát a Récsei utca 41. szám alatt. Ezt nem tudom pontosan. Kiskoromtól kezdve sokat jártam a legionáriusházakhoz, és bent is voltam, a földszinten.
Tejcsarnok
A Récsei utca első háztömbjében hagyományos tejcsarnok működött, amelyet juhtúró, sajtok és egyéb tejtermékek szaga töltött be. Megvolt a maga odourja. Fehér köpenyes eladónők horganyzott mérőpoharakkal merték a tejet a 25 literes alumíniumbödönökből. „Fél litert kérek. Én másfelet!” – így a háziasszonyok. Az eladónők a tejet mindenkinek a saját, magával hozott edényébe, kannájába töltötték – a mi családunkban hamplička volt a neve, apám a szülőfalujából, Lobonyáról (Lubina) hozta magával ezt a szót –, majd nagy csörömpöléssel visszaakasztották a mérőpoharat a nagy bödön nyakába. A kiürült bödönök aztán a tejcsarnok előtti járdán várakoztak kora reggelig, amikor is nagy Škoda RND-vel – és a megfelelő lármával – összeszedték őket a tejesek. A tejcsarnokban joghurtot is árultak, lekvárral a kis, betétdíjas üveg alján. A sztaniolt feltépve lehetett felnyitni. Karlovák nevű édes kiflivel, ritkábbal brióssal fogyasztottuk. Aki akkor nem élt, az nem ismeri a jó brióst. Olyan joghurtot ma már nem kapni. Sem karlovákot. Sem brióst. A célprémium az eperlekvár volt az üveg alján.
Az egykori Beseda kocsma épülete. (Fotó: Braňo Bibel)
A Beseda kocsma
Az első legionáriusház oldalában, az Ursíny utcán működött egy legendás kocsma, vendéglő, amely sokféle jelzőt kapott, de mindenki számára „a Beseda” volt. Amikor középiskolába kerülve azt magyaráztam az új osztálytársaimnak, hogy hol lakom, akkor a környék leírását hallgatva egy idő után szinte mindegyiküknek felderült az arca. Jé, hát te a Besedánál laksz! És ugyanez sorkatonai szolgálatom alatt is megesett – Pozsonytól távol, a keleti végeken. Beseda! Persze, ismerem! Ott laksz? Kicsi a világ. A Besedában mindig zajlott az élet. Törzsvendégekből nem volt hiány. És jófajta sörből sem. Korsókkal sorakoztak a gyerekek, hogy atyjuk számára belecsapolják nekik az aranyszínű nedűt. Az egyik csapos arról volt híres, hogy az egyik kezén csak két ujja volt, ami a legkevésbé sem hátráltatta a munkájában. A söröshordók teherautón érkeztek a Stein sörfőzdéből. A kocsma előtt a járdán felnyitottak egy nagy, kettős fedlapot, aztán az autóról ledobtak egy méretes rongypárnát tompító gyanánt, és már repült is nagy puffanással a pincébe a fa söröshordó. A teli hordó reccsent egyet, de már görgették is tovább a pincébe, ahol aztán állnia kellett néhány órát.
Kultúrközpont
A Beseda melletti sarkon volt a Kultúrközpont. Sok-sok éven át ott, a sarkon árult friss zöldséget egyenesen a kézikocsijából a kedélyes bolgár Cvetko bácsi. És amikor ő elköltözött erről a világról, Cvetková néni vette át a helyét. Egészen Vereknyéről (Vrakuňa) jártak ide. Tisztelet emléküknek. Barátságos, derűs emberek voltak. A retkük ízét még mindig érzem a számban. Az épület sarkára egy nagy hangszóró volt felszerelve, hogy abból szóljon a helyi rádió. Nem emlékszem, hogy bármikor is szólt volna belőle bármi. Húsvétkor megdobálták a részeg suhancok az összelocsolt tojásokkal. Végül is mihez kezdtek volna velük? A Beseda melletti teremben egy egyszerű vetítőgéppel az akkori idők népszerű filmjeit vetítették. Chaplint, Buster Keatont. De mindig a régi szovjet filmek szóltak a legnagyobbat. Csapajev! Ő akkor a fiúk számára egy Jánošíkkal felérő legenda volt. Egy apró, zsúfolásig megtelt moziteremben. A vásznon a rosszak megtámadják bátyuska századát. De bátyuska visszatámad! Egyik kezében ostorral, a másikban géppuskával hadakozik a gonosz gazemberekkel. Illetve ha jobban megnézzük, voltaképpen hátrafelé lő, vagyis nem támad, hanem visszavonul! De ez mindegy. A lényeg az, hogy bátyuska él, és lelövöldözi a fehéreket. Vált a kép, szablyával hadonászó lovasok sokasága jelenik meg a vásznon, akik váratlanul oldalba támadják a fehéreket. A mieink! A mieink! Általános megkönnyebbülés és eufória lesz úrrá a mozitermen. Bátyuska megmenekült. A fehéreket, azaz a fehér gárdistákat mindenki gyűlölte a teremben, akár az apacsok a komancsokat. Amikor a film legizgalmasabb pillanatában a vászon hirtelen kifehéredett, a nézők serege felbőszült. „Mi van?” – bosszankodott a lövöldöző Csapajevvel azonosuló közönség. Bátyuska egyszeriben nem volt sehol. „Tekercset cserélek” – közölte a mozigépész. Pont most!!!
A moziterem mögött is volt egy terem, ahol időnként bábelőadásokon mutatták be a népszerű Gašparik kalandjait. Később könyvtárat nyitottak ott, amit nagyon szerettem. Feljebb, az Ursíny utcában egy messzire illatozó pékség is működött a háztömbben. Az ablakokon át látszott, hogy mi az, ami ezt az ellenállhatatlan illatot árasztja. Jókora, tüneményes fonott kalácsok. Ilyet ma már nem látni. Sok osztálytársam lakott a legionáriusházak számtalan lákásának valamelyikében, üdvözlöm őket, ha olvassák ezeket a sorokat.
Meky Žbirka emlékpadja a Récsei vámi parkban. (Fotó: Braňo Bibel)
Meky
Meky Žbirkával együtt nőttünk fel, rengeteg közös gyerekkori kalandunk volt. Mindig arra vártam, hogy sok év után együtt felidézzük ezeket. Ez sajnos elmaradt. Csak egyszer, futólag találkoztunk a Štúdio L+S előtt. Meky a sztárok kimerítő életét élte, jórészt Prágában. Emlékeimben az maradt meg róla, hogy milyen jól hokizott labdával az udvaron (időnként a profi Golonka is beszállt, aki szintén ott lakott), hogy milyen ügyesen focizott és asztali focizott – bár ez utóbbit a szőnyegen játszottuk –, mindenkit elsöpörve az ellentámadásaival. Emlékszem arra is, hogy Pionier kerékpárjainkon eltekertünk Szencre (Senec) és vissza, anélkül hogy bármi bajunk esett volna. A kergetőzésekre a pincékben, a gondtalan ücsörgésekre a falakon. Jó móka volt, mind sokat nevettünk. Sosem unatkoztunk. Meky tudta, mi a teendő, ha nem talált az udvaron. Az ablakunk alól felkiabált anyámnak, hogy engedjen ki. Anyám erre felinvitálta sütizni, mert az nálunk mindig akadt. Aztán meg kimentünk. Anyám Mirkónak szólította. A saját anyja pedig jellegzetes akcentusával Mirruónak. Chipsszel is megkínáltak, amit akkoriban Meky angol anyján kívül senki sem készített.
Az udvarunk, ahol padok voltak. Itt kezdett el gitározni Meky. (Fotó: Braňo Bibel)
A Belügyminisztérium Regionális Igazgatósága
Édesanyám a szomszédban, a Belügyminisztérium Regionális Igazgatóságának nagy épületében dolgozott, először konyhai kisegítőként, egy idő után azonban lényegében ő irányított a konyha működését. Naponta több mint 400-an étkeztek ott. Én szinte bennfentesként jártam-keltem a portán át. A portások és a bejáratnál szolgálatot teljesítő rendőrök ismerték anyámat, elég volt bemondanom a nevét, és gyorsan át is vittek az ajtón, nehogy valaki meglásson.
Anyám cserébe bőségesebben mérte a porciójukat. Nem a nagy étkezdén, hanem az udvaron át mentem tovább, a konyhába vezető hátsó ajtóhoz. Ott leültettek az öltözőben, ahol már várt az anyám által félretett étel. A jókora épületben a nagy tornatermen kívül egy igazi mozi is található, karzattal. A 60-as években ott vetítették le a forgalmazni kívánt filmeket. Valószínűleg egy bizottságnak kellett jóváhagynia őket. Ide csak a belügyminisztérium szolgálati igazolvánnyal rendelkező dolgozói léphettek be. Meg a szakácsnő fia. Elég volt kimondanom anyám nevét, az ajtónállók már intettek is, hogy mehetek. Rengeteg filmet láttam ott. Mellesleg börtön is van az épületkomplexumban. Ott azonban inkább nem próbáltam szerencsét.
1968
1968. augusztus 21. Csehszlovákia történetének egyik legrosszabb, leggyalázatosabb napja volt. Elsős iparista voltam. Hajnalban felébresztettek a szüleim. A távolból már hallották a tankok moraját, amit ismertek a világháborúból. A moraj hamarosan robajjá változott, a konyhában remegtek a bögrék. Kimentünk a gangra. A tankok épp a Šuňavec utcán vonultak, egyik a másik után, az udvarunk felé fordított löveggel. Apám bekapcsolta a rádiót. „A Varsói Szerződés csapatai ma reggel…” Az első tank megállt a szomszédos rendőrségi épület sarkánál. A tankok a Belügyminisztérium egész épületét körülvették. Senki sem szállt ki, a harckocsik optikáján keresztül figyelték a környéket. Ki tudja, meg voltak-e töltve az ágyúik. Mint később kiderült, az orosz katonák azt sem tudták, hol vannak. Hogy melyik országban járnak. Azt viszont tudták, hogy nálunk ellenforradalom van. Napokig álltak ott. A környékbeliek letettek nekik a tankokra némi élelmet. Akinek volt mersze kimászni, a helyiek kérdéseivel kellett szembenéznie. Aki ezt egyszer átélte, álmában sem szeretné még egyszer.
1969. március 28-án jégkorongmeccset vívott egymással Csehszlovákia és a Szovjetunió, és 4-3-ra a mieink győztek. A mérkőzés után egész Csehszlovákiában viharos ünneplés tört ki az utcákon. Mivel a győzelemhez jelentős mértékben hozzájáruló Jozef Golonka a szomszédban, az akkor még a februári győzelemről elnevezett utca 39. száma alatti házában lakott, olyan felvonulás kerekedett az utcánkban, amilyet ritkán lát az ember. A központ felé haladó tömeg megállt a szomszéd ház előtt, ahol Golonka felesége az erkélyen állt, és az emberek azt skandálták, hogy „éljen Golonka!!!”, kezükben pedig szenzációs győzelem góljainak megfelelően a 4-es és 3-as villamosok tábláit tartották. Mind az ablakban voltunk, és velük együtt örültünk. Valami kis elégtételt éreztünk a megszállás miatt.
Ezene helyen jégkorongoztunk, akkor még parkoló kocsik nélkül. (Foto: Braňo Bibel)
Középiskolásként aztán már egyre inkább a lányok felé terelődött a figyelmem, a fiúk az udvarról háttérbe szorultak. Korzóztunk. A korábban kopár udvaron pedig kezdtek lombot ereszteni a kiültetett csemeték, amelyekből mára terebélyes fák lettek. A fiúkból meg férfiak, apák, nagyapák. Az udvar ma parkoló autókkal van tele. A genius locija odalett. Örülök, hogy ez az udvar része lehetett a gyerekkoromnak. Szép gyerekkorom volt.
Fiúk, lányok az egykori udvarunkról, üdvözöllek titeket!
Dušan Pagáč
A szerző a Védcölöp Utcai (Palisády) Gépipari Szakközépiskolában végzett. Jórészt autószerelőként dolgozott. Feleségével együtt Pozsonyban él, érdekli a történelem, az irodalom és a zene.
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!