;)
Egy „preschpurgi háziúr” okoskodásai
2021 08 25.
Talán kiegyezhetünk abban, hogy a 19. század közepén, egész pontosan az 1848-as évvel, vagyis a Charivari indulásával megjelenő magyar nyelvű élclap – vagy ha úgy tetszik vicclapirodalom – hőskorát mégis inkább a dualizmus korára datáljuk, hiszen ezekben az évtizedekben kerültek ki a nyomdákból azok a klasszikusnak tekinthető lapok, melyek a műfajt ténylegesen meghonosították Magyarországon.
Ilyen volt például Az Üstökös, a Bolond Miska vagy a Deák-párt élclapjának számító és Ágai Adolf nevével fémjelzett Borsszem Jankó. Ez utóbbi hasábjain olyan – idővel fogalommá vált – karakterek öltöttek alakot, melyek bizonyos társadalmi rétegeket, típusokat voltak hivatottak megjeleníteni, illetve karikírozni. Ezek a figurák képesek voltak bizonyos mértékig prezentálni a magyar társadalom sokrétűségét, hiszen a kispolgártól és a dzsentritől kezdve az értelmiségin, a polgáron és a papságon át az arisztokratáig – a parasztság és a munkásság kivételével – szinte mindenki képviselve volt egy-egy a végletekig sztereotip karakter által. Az egyes alakok jellemzően az aktualitásokra, a korabeli kulturális és politikai élet napi szintű történéseire reagáltak, természetesen ki-ki a maga módján, tehát a korabeli sztereotípiák által a karakternek, illetve az általa képviselt osztálynak tulajdonított képességeknek megfelelően. Az illendőség kedvéért egy-két konkrét példát is említsünk meg közülük: ilyen alak volt például Mokány Berci, a magát szabadelvűnek tartó, de menthetetlenül feudális szemléletű vidéki nemes, a zsidó sztereotípiát megtestesítő Seifensteiner Solomon vagy a már akkor is komoly népszerűségnek örvendő rendőrviccek központi alakja, Mihaszna András, és a Borsszem Jankó szerkesztőségében megfogant karakterek sorát gazdagította ennek a cikknek főszereplője, a mindenhez (is) értő és hozzászóló „preschpurgi háziúr”, Kraxelhuber Tóbiás alakja is.
Kraxelhuber Tóbiás szokásos ábrázolása
Ki is volt ez a pocakos, pipázgató „hausherr”, aki a pozsonyi – elsősorban német származású – polgárság képviselőjeként tetszelgett a Borsszem Jankó hasábjain? Cikkemben erre keresem a választ. A Kraxelhuber Tóbiás nevében publikált írásokból, azaz „okoskodásaiból” válogatva teszek kísérletet a karakter, s a karakteren keresztül az élclap szerkesztősége által a pozsonyiakról, illetve a pozsonyi német polgárságról alkotott képzetek, sztereotípiák bemutatására is.
Mindenekelőtt Kraxelhuber Tóbiás olykor igencsak nehezen olvasható, szörnyű német-magyar keveréknyelvéről kell említést tennünk. Buzinkay Géza szerint Jókai Mór honosította meg az élclapokban a tájakra és a származásra utaló nyelvi sajátosságok kifigurázásának módszerét, azonban a Borsszem Jankó fejlesztette tökélyre, ahogy ez a pozsonyi háziúr esetében is tetten érhető. A borzalmas nyelvi katyvasz, melyen közre adta „okoskodásait”, ez a német akcentussal előadott, német szavakkal teletűzdelt, tehát rendkívül hibásan beszélt magyar nyelv volt karakterének egyik központi élcforrása. Az ilyen fajta humor nyomtatásban természetesen kizárólag az akcentussal kiejtett szavak fonetikus leírásával adható át az olvasóközönségnek, mely módszer sok esetben nehezíti, lassítja a „publikációk” tartalmi feldolgozását. Ezért a megértést könnyítendő az idézetek után azok olvasóbarátabb átiratait is közlöm, melyek viszont a nyelvi humort sajnos nem képesek közvetíteni.
Kraxelhuber Tóbiás mint költő. „Sito gomisz, s a matyárok / Nur a Volk! / Nix nadziann, merd puapárog / Lesz és fold. / Kindl csag, nem nemszedek – / Hoty a féno étye mek!”
Kraxelhuber Tóbiás – írásaiban és egyéb helyeken elejtett önidentifikációjára utaló kifejezések alapján – mindenekelőtt „preschpurgi háziúr”, továbbá „nadurál boét” [naturál poét], ugyanis verseket is írt, de említést érdemelnek még a „sidófaló” [zsidófaló] és az „antipuapár” [antibarbár] jelzők is, melyekkel a karaktere által szerkesztett és az 1883. évre kiadott „Czu Tumm! – Hexti antiszemida nopdár” címoldalán illették. Ha idevesszük a személyes adatait közlő „számláló lapot” is – ugyanis az 1881-es népszámláláskor Kraxelhuber Tóbiás személyét is összeírták, legalábbis a Borsszem Jankó szerkesztői – akkor tulajdonképpen körvonalazódni látszanak azok az elemek, melyek a karakter lényegét adták:
Kraxelhuber Tóbiás számláló lapja
Ezen a „számláló lapon” tetten érhető néhány jellegzetesség, mentalitásbeli sajátosság: a német identitásából eredő udvarhűsége és a magyarságról alkotott lenéző véleménye. Kraxelhuber Tóbiás tehát erős német identitással rendelkező pozsonyi háziúr és önjelölt poéta, aki nem igen szívlelheti a magyarságot, de még annál is kevésbé a zsidókat. Megnyilatkozásainak többsége a magyar nemzet – mely szerinte nem más mint „pegyárok, huszárok, bandurok, hajdukok, tsigósok, ganászok es jogászok” [betyárok, huszárok, pandúrok, hajdúk, csikósok, kanászok és jogászok] gyülekezete – civilizálatlanságáról, annak barbárságáról, valamint a németség éltetéséről szól. Jól látszik ez az 1876. évi Magyar Országos Ipar-, Termény-, és Állat-Kiállításon tett látogatása után írt gondolataiból is:
„…dobosztolldam, hoty ez a mótyor geszti leni nevetsékezs. Udanozza a frandzia bordzlén, az englius iveg, (…) az idaliénische magaróni, a spanyol viaksz, a svédische tyufát. Mindend udanoz. Majom! Csag a nimetbul semicse vete áldall.” […tapasztaltam, hogy ez a magyar kezdi lenni nevetséges. Utánozza a francia procelán, az angol üveg, (…) az olasz makaróni, a spanyol viasz, a svéd gyufát. Mindent utánoz. Majom! Csak a németből semmit se’ vett által.]
Vagy éppen az 1879-es tiszai árvízről tett megjegyzéseiben:
„No, eszted a Diszer foljó igozi tiker-kéb a nadzióndull; nem ógorja mekmórodni a dervenyes régi metripe, hanem ógorja jádzani tengert – és epe bölle pukig.” [No, ez a Tisza folyó igazi tükörkép a nációról; nem akarja megmaradni a törvényes régi medrébe, hanem akarja játszani tengert – és ebbe belebukik.]
„Braktikusap föllfogással follna negem ety jó danacs. Mostan uty is elbusztullt a Szegedin. Ha lefolig pelüle a fiz: göllene oda ledellebitteni szuagallmas nimedogat, hoty letyenek bellda a puapár mótyornag; de beasze elep nem, mig piszdosidfa nindzsen asz iberschwemmungdull.” [Praktikusabb fölfogással volna nekem egy jó tanács. Mostan úgy is elpusztul a Szeged. Ha lefolyik belőle a víz: köllene oda letelepíteni szorgalmas németeket, hogy legyenek példa a barbár magyarnak; de persze előbb nem, míg biztosítva nincsen az überschwemmungtól (árvíztől).
A Pozsonyba tervezett magyar egyetem ötlete is heves reakciókat váltott ki belőle:
„Preschpugba ety mótyor étyidem! Mindha falagi ógorna a szent Bédertül a fotografít pelle ógosztani a sidagogába, a júdentemplba! Müdzsinállja a szent Béder az iszraelidoknáll? – müdzsinállja Preschpurgba a mótyor étyidem? (…) Agi ógorja danullni a juriszbrudencz, asz mety fel a Bécsba; agi ógorja danullni a mediczín, asz is felmén a Bécsba; agi betik ógorja danullni mótyor nelf: asz lemen a Tepredzinpa és veszi ety kurzust a Canaszeumba, faty a Bikademiába.” [Pressburgba egy magyar egyetem! Mintha valaki akarna a szent Pétertűl a fotográfit bele akasztani a zsinagógába, a júdentemplomba! Mit csináljon a Szent Péter az izraelitáknál? – mit csináljon Pressburgba a magyar egyetem? (…) Aki akarja tanulni a Jurisprudenz (jogtudomány), az megy fel a Bécsbe; aki akarja tanulni a Medizin, (orvostudomány), az is felmén a Bécsbe; aki pedig akarja tanulni a magyar nyelv: az lemegy a Debrecenbe és vesz egy kurzust a Kanászeumba, vagy a Bikadémiába.]
Az Osztrák-Magyar Monarchiáról, tehát a fennálló dualista államról és Andrássy Gyula politikájáról röviden a következőket gondolta:
„Mink ógorunk megdardani asz Andrasi bolidikot, hanem asz Andrasi nélgil. Ógorunk a régi dzsászári-gürálli szabatzsákot, a gürálli nélgil. Leszung megind Xamdmonarchie. Hahá! És tik mótyorog asztán hijápa fogjátog fárni ety job kua hojnolád, amikua fog repedezni imátzsák szász eszreg ajagán. Ja, majd hallnab udán!” [Mi akarunk megtartani az Andrássy-politikát, hanem az Andrássy nélkül. Akarunk a régi császári-királyi szabadságot, a királyi nélkül. Leszünk megint Gesamtmonarchie (egységes monarchia). Hahá! És ti magyarok aztán hiába fogjátok várni egy jobb kor hajnalát, amikor fog repedezni imádság százezrek ajakán. Ja, majd holnapután!]
Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációját viszont előszeretettel fogadta, annak ellenére, hogy szerinte a magyarok majdnem azt is elbaltázták:
„A generáll gróf Czábáry uty fezete a gattonazsák, hoty gicsipe mulld, hoty gernyulgeritettek ődet. Bersze, muszájn fold hodfezer leni mótyir emperneg! (…) Ety remenségunk fan még, (…) hogy a poszniágok és hiaczigofdzok foknak fris férd ereszdeni a rosdás álabotokba.” [A generál gróf Szapáry (László) úgy vezette a katonaság, hogy kicsibe múlt, hogy körülkerítették őket. Persze, muszáj volt hadvezér lenni magyar embernek! (…) Egy reménységünk van még, (…) hogy a bosnyákok meg a hercegovinaiak fognak friss vért ereszteni a rozsdás állapotokba.]
Ujjongó Kraxelhuber
A német és a magyar kultúrát pedig finoman szólva is összehasonlíthatatlannak tartotta:
„Ha ety mótyor ember fan ety dagács, asztad dzsünállja fászon nemű; de a német, ha fan ety Weber, akkua mekdzsünáll a ’Freischitz’, ami fan ety óberát. A mótyor emper, ha fan ety gocsityárdo, gésziti gocsi, dzsuppa gocsi (…), ellenpen a némed, ha Wagner, hát gombonáll a ’fliegende Lohengrin’, a ’Getterduselei’ (…) és a tebi Wagner oberát mind. A némed, ha fan negi ety madár, asztad mintyár a leknatyop, a Strauss; a mótyornag a fő madár a babrigázs csirge. Czu tumm!” [Ha egy magyar ember van egy takács, az csinál vászonnemű; de a német, ha van egy Weber, akkor megcsinálja a ’Freischitz’, ami van egy opera. A magyar ember, ha van egy kocsigyártó, készít kocsi, csupa kocsi (…), ellenben a német, ha Wagner, komponál a ’fliegende Lohengrin’, a ’Getterduselei’ (…) és a többi Wagner operát mind. A német, ha van egy madár, az mindjárt a legnagyobb, a Strauss (strucc); a magyarnak a fő madár a paprikás csirke. Czu Tumm!]
Továbbá arról, hogy egy német nyelvű lap Munkácsy Mihályt osztrák festőnek titulálta, csupán ennyi volt a véleménye:
„Ha a (…) rémische kaiser Nero gineveszde ety ló gonszul, és a (…) ánglius kíni Georg gineveszde ety mocsgo admiráll – mérd ne léhedne negünk ginefezni ety mótyor hires oszdrák festenek?” [Ha a (…) römische kaiser (római császár) Nero kinevezte egy ló consul, és a (…) ánglius király György kinevezte egy macska admirális – mért ne lehetne nekünk kinevezni egy magyar híres osztrák festőnek?]
Mivel Kraxelhuber Tóbiás a magyarságot barbárnak, civilizálatlannak, műveletlennek, a német kultúrát és mentalitást viszont követendő példának tartotta, nem meglepő, hogy a névmagyarosítás jelenségét is nehezen viselte:
„No jo, mosdant puapár Asiaten ógorja béhoszni mótyir fezedeknéf a nimed Ungar émperre. (…) Micsota? Esz is bádriotiszmusz? A pécsuledes némed névbull elfálldoszdadni ety puapár pédiár dereg-dadár néf! Én, egy czüffilizáld Kraxelhuber, letyeg dán Herr von Ráczhubay? Ingapp mekholni, sőd ingapp mekélni! (…) ingapp aki megfan mótyor néf, asz göllene tyuasan meknémediszállni, hoty nyukadi cziffiliszderr nemszedek is mekérdzseneg itet.” [No jó, mostan a barbár Asiaten (ázsiaiak) akarja behozni magyar vezetéknév a német Ungar (magyar) emberre. (…) Micsoda? Ez is patriotizmus? A becsületes német névből elváltoztatni egy barbár betyár török-tatár név! Én, egy civilizált Kraxelhuber, legyek tán Herr von Ráczhubay? Inkább meghalni, sőt inkább megélni! (…) inkább aki megvan magyar név, az kellene gyorsan megnémetizálni, hogy nyugati zivilisierte (civilizált) nemzetek is megértsenek őtet.]
Mindezek ellenére az 1881-es országgyűlési választásokon a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt jelöltjeként indult el. Választási beszéde és egyben programja, így hangzott:
„Geszenem! Geszenem getves elf-dársaim (mert épen 11-en folldak asz egész faraszammlung), geszenem! Ha már a Herr von Goschut nem tyihed, lekaláp metyeg én! A Diszer Gallmann exlencz meldóztatot elárulni a hasza! Negink muszáin mekmendeni asz álldall, hoty falaszdung olyan férfieh, aginek fexik a szivín a haszádull a surs. Én dillem a brogram refid: Elljen a herr von Ragodzi! Elljen a herr von Gosud! Elljen a herr von Schmerling exlencz! Diszer nem gell, adó nem gell, sito nem gell! Mótyornag szapad pöszéllni némedull! Elljen a Xammdfatterland! Esz asz én brogramm!” [Köszönöm! Köszönöm kedves elf-társaim (mert éppen 11-en voltak az egész gyűlésen), köszönöm! Ha már a Herr von Kossuth nem jöhet, legalább megyek én! A Tisza Kálmán Exzellenz méltóztatott elárulni a haza! Nekünk muszáj megmenteni az által, hogy választunk olyan férfit, akinek fekszik a szívén a hazátul a sors. Én tőlem a program rövid: Éljen a herr von Rákóczi! Éljen a herr von Kossuth! Éljen a herr von Schmerling Exzellenz! Tisza nem kell, adó nem kell, zsidó nem kell! Magyarnak szabad beszélni németül! Éljen a Gesamt Vaterland (egységes szülőföld)! Ez az én program!]
Kraxelhuber Tóbiás választási beszédét tartja
A kampány és a választások idejére természetesen lecserélte szokásos viseletét és díszmagyar ruhát öltött, melyben saját bevallása szerint különbül nézett ki, mint maga Árpád vezér: „az Oapád mótyor fezer hoszám gépesd ety fén sídó!” [az Árpád magyar vezér hozzám képest egy vén zsidó!] – jegyezte meg feleségének.
Kraxelhuber Tóbiás díszmagyarban
Ezen a ponton térjünk át a karakter másik meghatározó jellegzetességére, vagyis Kraxelhuber Tóbiás fentebbi idézeteiben is megjelenő antiszemitizmusára. Nem túlzás azt állítani, hogy a pozsonyi háziúr figurája a civilizáltság mérőfokát az antiszemitizmusban látta, és természetesen Kraxelhuber úr szerint a magyarok barbársága ebben a kérdésben is jól érzékelhető:
„Hád otan a Berlinpa asz ündöllingencz medrobolpa, mi dintedi gi lexedpen a hollodás? – itneg a sidó! Hoty Bédzs nem lehed negi elmaratni hádull: (…) Muszáin negig is hollodni. Midzsinálljág? Itneg a sidó! És mék asz a sedet Óroszuaszák izs, hoty Eiróba diszteletet mokánag gififjon, mid dzsöllexi? – otand izs itneg a sito! Tehád snemi snem piszonyid ereseppen a mótyor puarparsák, mind hoty ittend a herr von Istottzy erellgedései mint, mint hijápo!” [Hát ottan a Berlinbe az Intelligenz metropolisbaa, mi tünteti ki legszebben a haladás? – ütnek a zsidó! Hogy Bécs nem lehet neki elmaradni hátul: (…) Muszáj nekik is haladni. Mit csinálnak? Ütnek a zsidó! És még az a sötét Oroszország is, hogy Európa tiszteletét magának kivívjon, mit cselekszi? – ottan is ütnek a zsidó! Tehát semmi sem bizonyít erősebben a magyar barbárság, mint hogy itten a herr von Istóczy (Győző) erőlködései mind, mind hiábavalók!]
Kraxelhuber tót és oláh cimborája társaságában zsidót bántalmaz
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Kraxelhuber karaktere a tiszaeszlári vérvád körül kialakult vitákhoz is hozzászólt:
„A lexep, a lektyonyorup módon mekindull a hetz a Diszo Eszlárpa – és mék mostanáik is nindzsen semi sito kikergetés, jortán ógoszdás, iszraelit fel sbégelés. Hádráp fan esz e mótyor még a lekpupárab muszka dzsedzselékdull is!” [A legszebb, a leggyönyörűbb módon megindul a Hetz (móka) Tiszaeszlárba – és még mostanáig is nincsen semmi zsidó kikergetés, jordán akasztás, izraelit felképelés. Hátrább van ez a magyar még a legbarbárabb muszka csőcseléktől is!]
A bíróság ítéletére, tehát a vádlottak felmentésére való reakciójának lényegét kitűnően összefoglalja alábbi mondata: „Hoty meri lenni ádatlan ety sito? Hád akkua mérd sító?” [Hogy meri lenni ártatlan egy zsidó? Hát akkor mért zsidó?]
Kraxelhuber Tóbiás személyisége azonban – a Borsszem Jankó legtöbb karakteréhez hasonlóan – nem volt kerek egész, ahogy ez a bemutatott idézetekből is kiolvasható. Önálló élettörténete hiányzott, tehát a pozsonyi háziúr, aki erőteljes és állandóan hangoztatott német öntudata ellenére kizárólag magyarul nyilvánult meg (megalkotói talán ezzel a kettősséggel akarták megjeleníteni a pozsonyiságot), csupán az aktualitásokra adott reakciók egyfajta sajátos, humoros vagy éppenséggel gúnyos szócsöve volt. Hogy a Borsszem Jankó szerkesztői Kraxelhuber Tóbiás alakjával valóban a korabeli pozsonyi német polgárságnak tulajdonított sztereotíp vonásokat akarták láttatni, az kérdéses, ám a karakter pozsonyisága mindenképpen nagy hangsúlyt kapott. Ezért zárásként álljon itt Fadrusz Jánosról alkotott véleménye, illetve a kolozsvári Mátyás király-emlékmű felavatása kapcsán tett megjegyzései:
„Eremdull poszog ósz ényim gepli, hogy ety preschpuagi szülött ósz ó Fádrusz Hánzl, ómi nekung piszkeseg ézs ticseseg. Már mikua kifórogdo ó Mária Dráziádull ó mánáment: dzsudálldom engemet, hoty honon gopto ósz ó tyereg ósztod ó hexdi insbirácziánn ó mótyor hószofiságdull? O Preschpuagbó, o Bózsonypo? Hád lepegi iten mégizs ety gicsi mótyor lefege? Mi? Hán? Wos? Lepegi piszon, o dremtesedet mék etszer pelle! [Örömtől buzog az enyém kebel, hogy egy pressburgi szülött az a Fadrusz János, ami nekünk büszkeség és dicsőség. Már mikor kifaragta a Mária Teréziáról a Monument (szobor, emlékmű): csodáltam engemet, hogy honnan kapta az a gyerek azt a echte Inspiration (igazi ihlet) a magyar hazafiságról? A Pressburgból, a Pozsonyból? Hát lebegi itten mégis egy kicsi magyar levegő? Mi? Hán? Wos? Lebegi bizony, a teremtését még egyszer bele!]
Tóth Kelemen
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!