KRV – vegyes véres variációk a Szlovák Nemzeti Galériában

Kultúra
2. április 2019 - vibration
Csupa-csupa vér: évszázados relikviák és kortárs pozíciók, a Szlovák Nemzeti Galéria tárlatán márciusig minden az emberi vér körül forog. Vér mint attribútum, vér mint médium (mint valuta), kultusztárgy, alapanyag, mint téma, mint jogalkotási referenciapont, mint konceptuális fogódzó, mint kultútrörténeti adalék és folklórtartalom, mint mediális toposz vagy csak szimpla inspiráció. Van itt minden: a krisztusi szenvedés képi anaforáitól kezdve középkori kódexeken és címeres-pecsétes szerződéseken át egészen a legújabb korok performansz- és plakátművészetéig.

Az emeleti kiállítóhelyiségek felé tartva a krv szót ízlelgetem (és közben arra gondolok, milyen szép, hogy a szlovák nyelvben női nemet kaphat a vér). Majd rögtön az első teremben valahogy hiányérzetem támad: a fehéren tátongó falon egy csorgadozó tipográfiába gyúrt „krv“ feliratot látok, alatta ugyanaz a szó angolul. Felvezető sorok, nyitó invitálás, egy-két bekezdésbe foglalt koncepció, sehol.

Bár művészettörténész-kurátor szemmel nézve sok minden sántít és hiányzik (azt is mondhatnánk, hogy több sebből vérzik ez az egész), a tárlat kimondottan élvezhető és informatív. Egy sor tanulságos szemszöget és fogódzópontot kínálva végigvezet a vér cezúrákkal, strukturális váltópontokkal teli, kalandos szellemtörténetén. Igazán látogatóbarátnak viszont nem nevezném: nincs például megmagyarázva a castrum doloris kifejezés (bár talán csak én becsülöm alul a közönséget). Sehol sem jelenik meg a Galenos által kidolgozott négynedv-elmélet, amely ugye hosszú évszázadokon át meghatározta az európai ember (és nemcsak az orvosember) testről alkotott gondolkodását. Talán az áldozati kelyheknél sem ártott volna jobban kihangsúlyozni, hogy azok afféle mediális konverterek voltak, a liturgikus rend szó szoros értelemben vett hardware-jei. Aztán van úgy, hogy a megfogalmazások is kissé slamposak – egy helyütt pl. azt olvasom, hogy „a vér nagyon összefügg testiségünkkel („krv veľmi súvisí s našou telesnosťou“). Nahát!

1-ilona_nemeth_zmensene

A termeket járva megidéződnek a klasszikus konnotációk: forradalom, agresszivitás, pezsgés, érosz, szexualitás. A tárlat ezeket követve szépen kidomborítja, hogy a vér az évszázadok eszmetörténeti mozgásában más-más elméleti szinten, ilyen-olyan teorémákkal párosítva, mennyiféle ideológia, rítus, gyakrolat és projekció tárgya lehetett. És hogy ezek a kontextuális szintek – a maguk episztéméjébe betagozódva – a „ma“ társadalmában is mennyire megférnek egymás mellett. No meg, hogy mást jelent a vérről beszélni a humángenetika és a neural engineering korában, mint a középkori gondolkozás diskurzív kereteihez igazodva.

A legérdekesebb tárgyak a kortárs művészet közelítései, például Matúš Lányi cinizmustól sem mentes hiperrealista vásznai. A hatalmas, monoton szürke felületeken ószövetségi szövegeket látunk, csakhogy a szent tartalom Windows-táblák és menüpontok formájában rajzolódik ki (szemtévesztúen élethűen, pixelről pixelre, az OK gombtól kezdve a kurzor alakjáig minden festve van). Hiába, ma már tényleg minden formalizálható – a ráció, az empíria és a kvantitatív elemzésekbe menekült egydimenzionális embernek a bor vérré változása is digitális kódolásban jelenik meg: a liturgikus csoda nem más, mint egy többszörösen megdolgozott mém, egy univerzális, letöltésre kínált és ellenőrizhető algoritmus.

A tömegmédia torzító mechanizmusaival játszogat Marek Kvetan is, aki hírügynökségi képeket, véres tűzharcok és halálos kimenetelű balesetek fotóit manipulálja mindaddig, míg a látványból csak homogén fény-és színsávok maradnak (végeredményben, ha csak az optikát nézzük, afféle Nádler István-variációk). Érdekes munkák is lennének, ha nem ismernénk mondjuk a német Thomas Ruff korábbi alkotásait, aki pixelesített pornóképein ugyanezt a transzformációt viszi végig formailag kimunkáltabban, következetesebben. Kvetan kísérleteihez remekül illeszkedik Peter Kalmus bizarr adathalmozása: bélyegalbumba gyűjtött, kivágott szalagcímek, szlovák bulvárlapok harsány kövér betűs sorai. Véres hívószavak állnak egymás hegyén-hátán, pedáns rendbe szedve: kínhalálról, darabolásokról, koncolásokról, orgiasztikus kivégzésekrúl és leszámolásokról hírt adva – mintha minden egyes betű csakis a mi figyelmünkért rikoltozna.

Ebben a csoportban kapott helyet Pinczehelyi Sándor ismert alkotása is, a Sarló és kalapács (miért is ne, ha piros?). A sugárzó erejű szimbólumokkal szinte egybenőtt férfialak egy vörös színréteg „mögül“ néz velünk farkasszemet. A vér itt csak evokációként van jelen, a forradalom, a kommunizmus nyitva hagyott jelentésfóliájaként. Valamivel arrébb szamizdat-iratok, a vérző Csehszlovákia, no meg egy enyhén szólva is harsány kommunista propagandarajz (egy hiénatetem, a kivéreztetett fasizmus metaforája, amint az a berlini Reichstag épületén dögledezik. Testébe a Szovjetunió, Anglia és az USA bajonettjei szúródnak).

Radovan Čerevka számítógéppel megdolgozott fotómontázsain hűvös esztétikájú tévéstúdiók belterei bontakoznak ki. A naprakész hírcsatornák látványra éhes kamerái előtt, egyenesen a kulisszák közé gyógyulva hullahalmokat, csonkolt arcokat és akasztott embereket látunk. A többszörösen is elidegenítve ránk ömlesztett tartalmak, látvány-trajektóriumok egy talajvesztett és fogódzópontok nélküli, bizarr textúrát alkotnak. A végén már nem világos, hogy az illúziók, mediális konstrukciók és hallucinációk terében mi az, hogy reális, mi az, hogy obszcén, sőt az fejthető meg a legkevésbé, hogy akkor mégis, ki kit figyel, a borzalmak közt merre hajlik, kire irányul a tekintet.

4-raneny-obraz-1976

T. D. monogramista (akit egyesek lehet, hogy továbbra is Dezider Tóthként ismernek) fásliba bugyolált táblaképei Malevics híres, nagy karriert befutott vörös négyzetének iróniától csöpögő parafrázisai. A vegytiszta szuprematista alakzatot különféle vérzési-sebzettségi stádiumokban, mintegy testté téve, gyolcsba kötve látjuk. Akadnak aztán egészen ügyes párosítások is. A vitrinbe zárt 17. századi Luther-biblia annál az evangéliumi történetnél lett fellapozva, amelyben Jézus a vérfolyós asszonyt gyógyítja. A vaskos, fametszetekkel illusztrált kötet mellett egy finom kis kockás notesz foglal helyet, az apró négyzetek telis-tele pöttyözve a kortárs művésznő, Vessna Perunovich filigrán vérpacáival. Persze ez még nem igazi body art: ezt a vonulatot Petr Štembera tetteinek dokumentációi képviselik. Tablóin a tudatos önsebzés jelenik meg, a művész testének bevonása, a hasogató fájdalom szerepe, a szubjektum kitolt és elmosni készült határai, a véletlen játéktere. Az önkínzó metamorfózisok (Štembera afféle mítikus alakként egy helyütt egy növénnyel próbál egybegyógyulni, mégpedig úgy, hogy intravénásan alkarjába „olt“ egy virágszárat).

A bővebb merítésnek köszönhetően a dizájn és az alkalmazott grafika is beverekedhette magát a kortárs „magasművészet“ és a középkori kultusztárgyak közé (bár az itt kiállított remek darabok pont azt bizonyítják, hogy a két szférát sokszor tényleg nem éri meg erőszakosan szétcincálni). A legcsinosabb darabok Kristýna Španihelová vérből gyártott ékszerei: a művésznő egy bonyolult, saját maga által kikísérletezett eljárással szárított vérből készít nyakláncokat és gyöngysorokat – afféle skalpszerű, reciklált fétistárgyakat. Az organikus testdíszek szomszédságában Patrik Illo vörösvérsejtre emlékeztető üvegtálja fogad (amely tényleg olyan, mint egy gigászira nőtt, gömbölyded, fánkszerű eritrocita). Talán még egy fokkal szubtilisebbek és több gondolati variációt kínálnak a tavaly tragikusan elhunyt Bety K. Majerníková apró ékszertartó-edénykéi: a vékonyka tűlábakra állított kapszulák egyszerre hasonlítanak a régi idők kameráira és az emberi szívre. Ezáltal a zsebméretű szívkamrákba (sötétkamrákba) rejtett privát ékszerek elhelyezése egy metaforikus pluszolvasatot kap. A billentyűkkel zárható biomorf ékszeres dobozkából, csakúgy, mint a szimbólumként kezelt szívből, a női intimitás tere válik.

bety_k_majern%C3%ADkov%C3%A1_heartcams

Az iparművészeti felhozatalt véradásra felszólító plakátok, a véradásra mint közhasznú aktusra ösztönző reklámanyagok egészítik ki. A jól kiválasztott exponátumok ügyesen szemléltetik: a deszakralizált, áruba bocsátható vér, amint disztribuálható entitássá válik, máris egy sor új értelmezési horizontot, megközelítési stratégiát és kiaknázási lehetőséget – végső soron pedig képalkotási játékteret – épít ki maga köré.

Picit hiányoltam a filmet és a szigorúbb értelemben vett fotót is (egyébként a kurátor helyében semmiképpen sem hagytam volna ki Bódy Gábor Nárcisz és Psychéjét). Németh Ilona két ceruzarajzzal és két festménnyel van jelen a válogatáson. Az biztos, hogy nem pont ezekért a munkákért szeretjük és tiszteljük őt, a korai művek alig domborítanak ki valamit Németh munkásságának relevanciájából. Persze a kurátor szemszögéből príma kis ürügyek – hiszen a vak is látja, hogy ott van rajtuk a vér (vagy legalább is valami vérszerű expresszionista empâtement) – végső soron pedig a kortárs alkotók listája is nőhetett eggyel.

9

Miközben egy sor megkérdőjelezhetetlenül erős munkát látok, alattomban zavar a nyitva hagyott lehetőségek és elvarratlan szálak sokasága. Persze azt én sem várom el, hogy akkor most a nemzetköziség ürügyén mindenféle híres, nagy kaliberű, megfizethetetlen külföldit illesszünk be (Jana Sterbak, Theresa Margolles, Ana Mendieta, Valie Export, Günter Brus, Marina Abramović, Marc Quinn, Paul McCarthy, Berlinde de Bruyckere, Thomas Hirschhorn, Dinos és Jake Chapman, Félix González-Torres stb.) De azért, ha már egy ilyen nagy témába bocsátkozik a kurátor, talán egy Arnulf Rainert vagy egy kisebb fajta Hermann Nitschet igazán ide lehetett volna csempészni. Ha már egyszer Bécs ikervárosaként definiáljuk magunkat, és valóban naprakész, kortárs szomszédoknak akarunk tűnni.

Szóval amit kapunk, az se nem hazai válogatás, se nem egy igazi, korrekt, arányaiban is nemzetközi tárlat: egy magyar, egy szerb, egy-két német és néhány cseh vendégmunkával feltuningolt szlovák seregszemléről van szó. Picit kilóg a sorból és a szervezőerő hiányát, no meg az esetlegesség gyanúját erősíti Otto Dix népművészeti reliktumok közé biggyesztett két kisformátumú litográfiája (a sokszorosított grafikákat a zittaui városi múzeumtól kaptuk kölcsön). A SNG tárlatát nézve az a gyanúm, hogy néha mi magunk erősítünk rá provincialitásunkra, pont azzal, hogy ilyen vegyes, ingatag, esetlegességekből táplálkozó koncepciókkal állunk elő az ország első számú kiállítóhelyén. Alighanem elég lett volna a kevesebb: pár kortárs hazai pozíció elegáns, kontrasztos szembeállítása (vagy épp produktív egybemosása) a dizájn-szekcióval, és konyec. Vagy az is lehet, hogy csupán a vérben, mint kényszerítő erejű gyűjtőfogalomban rejlik a buktató. Nem hagy nyugton a gondolat, hogy talán mindenki jobban járt volna, ha a vér helyett a „Vörös“ vagy az „Éltető testnedvek“ (vagy valami hasonló referenciális kiindulópont) adta meg volna a tárlat rendezőelvét.

krv

Mégis, mindezzel együtt is egy tanulságos, színes, informatív, és végső soron élvezhető kiállításról van szó. Néhány unalmas festménytől és zavaró üresjárattól eltekintve egy sereg izgalmas és revelatív munkával, dokumentummal és artefaktummal találkozhatunk. Egy háromnegyed órás szemrevételezést, főleg ha nincsenek komolyabb elvárásaink, mindenképpen megér a kiállítás. Ha pedig végeztünk, ne feledjük, a második emeleten Jana Želibská retrospektív kiállítása kínál további – véres és vérbő – élményeket. Igaz, ott már a konstruált nőkép, a „női“ szerepek és sztereotípiák, a férfitekintet hatalmi pozíciója, no meg a posztfeminizmus diskurzusai játsszák a főszerepet.

Csanda Máté

Fotó: © SNG

KRV. Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony; látogatható 2013. március 31-éig. Kurátor: Dušan Buran.

 

Támogatóink