M_P_ BA – avagy a város teste térképesítve

Város
2. április 2019 -

Nyilván nem mai, vadiúj projekt, sőt sejthető, hogy a rátermettebb pozsonyológusok alighanem már mind-mind ismerik (és használják) a szóban forgó cuccot. A lényeg, hogy mi is jó ideje figyeljük és szeretjük, úgyhogy ez az iromány valójában egy bő lére eresztett lájk, egy nagyra nőtt kommentár, amelyben itt és most, kerek perec hangot adunk tetszésünknek, hogy hát efféle remek dolgok is léteznek, ráadásul ennyire finom kiszerelésben, ilyen szép tipográfiával. Meg aztán ki tudja: hátha akadnak még elszánt Pozsonyt járók, magányos és kevésbé magányos városlakók, akik mindeddig nem találkoztak a dologgal.

Merthogy egy alternatív, ropogós, hajtogatható, kabátzsebben is könnyen elférő térképről van szó, no és annak internetes, bárki számára bármikor elérhető változatáról – íme, az M_P_ BA polgári társulás talán legizgalmasabb projektje.

nov%C3%BD%20obr%C3%A1zok%20(36)ok

A térkép afféle alternatív városfelfedezésre invitál. A finom, halványszürke felületek textúrájában a beszélt nyelv lenyomatai jelennek meg, tehát nem az apró betűs utcanevek a meghatározóak, hanem a köznyelv toposzai, a kulturálisan belakott tér orientációs pontjai: a Jakubák, a Gottko, a Račko, a Dulák, a Miletička és társaik. Az is evidens, hogy a menüsor nem a turisták által keresett építészeti, kultúrtörténeti fénypontokra és a Presporáčik útjába eső, könnyen tálalható mazsolákra épít. Sokkal inkább az underground helyek – az itt lakók számára is érdekes, ismeretlen, gyakran rejtőzködő, felfedezésre váró – és néha bizony picit bizarr helyszínek lettek tarka, mozaikszerű élményrezervátummá sűrűsítve. Emlékhelyek, nem helyek, kihalt (és kihűlt), levitézlett, egykori glóriájukat elvesztett vagy egyenesen fosszilis helyek, szívdöglesztő nosztalgiát és bizsergető retróélményeket kínáló éppenhogy csak helyek – mindemellett akad azért jó néhány fiatalos lendületű lokál és pezsgésben levő kulturális hotspot is.

A látni- és megélnivalókat (amelyek sok esetben minden, csak nem látványos, szem előtt levő monumentumok) apró, számozott, piros pontok jelölik – a helyszínek első harmadát kávézók, cukrászdák, bisztrók teszik ki. Rögtön utánuk konzummentes felületek, a szabad sétálgatás, ücsörgés, őgyelgés, kanyargás (még) nem privatizált helyei kerülnek bemutatásra. Hol csak pár percnyi bóklászást igénylő minifelfedezésekről, hol pedig egész napos tippekről van szó: a megadott pontok egyaránt lehetnek terv nélküli, magányos lődőrgések, spontán felfedezőtúrák, páros séták és családi kiruccanások célpontjai is. Ebben a konstellációban, bizony, még a Rohlík névre keresztelt sekély és zavaros vizű ružinovi kacsaúsztató is külön szócikket érdemel, főleg, ha igaz, hogy vizében egy kis szerencsével teknőcöket is láthatunk, akik szép, meleg délelőttökön egyenesen a parton sütkéreznek (az internetes szócikkeket amúgy bárki kiegészítheti, megtoldhatja egy-egy tippel, kommentárral). Az 510-es szám alatt például néhány antikvárium lett egybegyűjtve, egy-két soros kedvcsinálónak az is megteszi, hogy a mennyezetig tornyosuló könyves stószok közt görnyedő tulajdonos egy „kitűnő bácsi”, akivel bármikor remekül el lehet dumálni.

terkep2008a

Kikereshetjük, hogy hol létezik még olyasmi, hogy bolhapiac (mit ér egy város bolhapiac nélkül?), vagy hogy merre induljunk, ha minigolfozni támad kedvünk. Na és megtudhatjuk, hol mindenhol létezik, sőt működik még páternoszter. S ha nincs is olyan szerencsénk, mint mondjuk egy brünninek, aki rögtön a főállomás melletti postahivatalban megcsodálhatja a ráérős, megkapó monotóniával működő, halkan zümmögő szerkezetet, mi is kikereshetünk magunknak egy-két jól őrzött épületbelsőt, melyekben állítólag máig ott szunnyad az elegánsan életveszélyes „jármű”. Persze ilyen felállásban a legapróbb nüanszok is külön hangulati értékkel bírnak, finoman elhintett szeplőfoltokként illeszkednek a város textúrájába: bevallom, én is csak a térképet szemügyre véve döbbentem rá, hogy a főállomás felé vezető gyalogossáv Pozsony-mintás betonreliefjei valójában Juraj Meliš plasztikái.

A nézni- és megtapasztalnivalók közt ott bujkálnak a Sandberg homokdűnéi, no meg a Duna menti ártéri erdők lakóhajókkal övezett morotvatava is. Meg aztán Kulich mester műterme, ahonnan megannyi marcona bronzfigura röppent ki az ország köztereire, vagy a Žižka utca végén tátongó félbehagyott úszómedence, egy valóságos betonkorzetté dermedt kulissza. Sőt, ha hihetünk az útmutatónak, a várdomb gizgazos, burjánzó sűrejében Kempelen Farkas híres vízvezetékének maradványaira is rábukkanhatunk (bár ehhez a felfedezőtúrához a térkép szerint bozótvágó kés ajánlatos). Megtudhatjuk, hol található a soha be nem fejezett (pontosabban soha el nem kezdett) pozsonyi metróvonal egyedüli reliktuma, a majdnem megépített végállomás: a térkép leírása alapján azonnal gusztusunk is támad a mélybe süllyesztett, odvas test felkutatására. Aztán külön kis pontokat kaptak azok az épületek, amelyek falába gyógyulva mind a mai napig ott lapul egy-egy francia ágyúgolyó, megannyi sajátosan pozsonyias emlékezéspírszing, a napóleoni háborúk alig látható sebhelyei és kvázi sebhelyei.

nov%C3%BD%20obr%C3%A1zok%20(37)

Hasonló módon feltünteti a térkép az 1850-es pusztító árvízet jelölő, kőtáblába vésett rovátkákat is (bár azt azért már tényleg csak a legharcedzettebb helytörténészek tudják, hogy nem mindegyiket kell véresen komolyan venni, hiszen olyan is akad köztük, amely egy-két éve ad hoc módon kúszott feljebb jó néhány centivel: a homlokzatot tatarozó kőművesbrigád szemmérték alapján passzintotta arrébb a kőtáblát). De ugyanúgy itt sorakoznak a város területén szétszórt világháborús betonbunkerek is, persze figyelmeztetve, hogy csak óvatosan a felfedezésekkel, nehogy a sötét barlangokban valami gyanús vagy veszélyes instanciába találjunk lépni. A Skanzen címszó alatt pedig olyan valós helyek (étkezdék, kifőzdék, kocsmák, fodrászszalonok és klubhelyiségek) lettek leporolva, majd egy bokrétába gyűjtve, amelyek valóságos időkapszuláként mára már az államszocialista múlt szinte muzeális értékű lenyomataiként hatnak. Ahol mintha megkeményedett volna az idő, és a csempék, műkövek, linóleumok és furnérminták alakzataiban (de még talán a belterekben cirkuláló avas levegőben is) a nyolcvanas évek hangulata köszönne vissza. S ha már skanzenérzés és konzervált múlt: természetesen titkos célpontként itt szerepel az egykori dinamitgyár épületegyüttese is. (Tényleg, vajon akad olyan pozsonyi, aki még nem mászott be a hatalmas vasbeton bálnatest hangárszerű belterébe? Merthogy az valódi élmény: többet ad minden múltidéző dokumentumfilmnél, olyan, mintha hirtelen Tarkovszkij Stalkerében találnánk magunkat, a hátborzongató heterotópia egyszerre kínál múzeumfílinget, libabőrérzést és sci-fi élményt). Ja, és ne felejtsük ki a nosztalgiaszekció alighanem legkoszlottabb, legigénytelenebb helyszínét sem: merthogy igenis itt van a Rajská utcai földszintes vityilló, illetve a benne működő nagyon fapados kiskocsma is, az olcsó borókapálinkák és a nagy ívű beszélgetések helye (bennlakásos bárpultossal), melyet a törzsvendégek következetesen „Büdös” néven emlegetnek. Ha hihetünk a térképnek, a szomszédos tanintézmény diákjai is ide járnak bemelegíteni egy-egy tornaóra előtt.

A papírhardware minden tétele arról győz meg minket, hogy bizony hány és hányféle ösvényen haladva ismerhető meg Pozsony. Hogy mennyiféleképpen lehet keresztül-kasul járni, darabjaira bontani, ízeire szedni (és megízlelni) ugyanazt a várost. Sőt, a térképet szorongatva nekünk is ötleteink támadnak, a beidegződéseket félretéve felvillan egy-egy agyament ötlet, hogy hányféle játékos, komoly és félkomoly szempont mentén lenne térképesíthető ez a bennünket körülvevő, diakrón mozgásban lévő beton-, kő- és élménydzsungel. Annyi biztos: a városhoz hasonlóan egy élő organizmusról van szó, a papírtest az internetes hátország révén elvileg a végtelenségig bővíthető, finomítható és variálható (és valóban, jó néhány szócikkhez bővebb szöveges kommentár vagy blogbejegyzés is illeszkedik).

Egyedüli negatívumként az hozható fel, hogy több ponton nem tudni, hol ér véget a lelkes ajánlásokból építkező valódi tartalom, és hol kezdődik a bújtatott (vagy kevésbé bújtatott) píár. Azt még csak-csak megértenénk, hogy akadnak emberek, akik szeretni tudják az olyan retrográd cukrásztermékeket, mint a képviselőfánk, az viszont már kevésbé világos, hogy mi alapján, milyen kritériumok mentén ajánl a webtérkép (szlogenszerű szentenciákra és reklámízű anonim idézetekre támaszkodva) egy konkrét külvárosi cukrászdát, melyben állítólag a „világ legjobb vetyernyíkjei” várják, hogy elvigyük, hogy aztán útközben hazafelé gyorsan be is habzsolhassuk őket.

borito006a 

Ettől eltekintve a térkép nagy erénye, hogy nem egy termékké tett, márkanévvé szilárdult, instantváros-fílinget tár elénk, sokszor lejátszott, unalomig ismert idegenvezetősdik kötelező köreit kínálva. Ehelyett izgalmas kis mikrokozmosszá szűri és sűríti azt a közeget, amelyben nap mint nap A és B pontok közt közlekedünk, sorban állva ügyintézünk, ügyintézve várakozunk – vagy ha itt-ott jut is némi idő a sétára, akkor is csak valami álmatag megszokás sodor minket az egyik notóriusan ismert helyről a másikra (ill. az egyik márványberakású, mozgólépcsős konzumtemplomból a másikba). A térkép bőven ellát bennünket munícióval – segítségével valóságos grund válik Pozsonyból, egy tágabb értelemben vett játszótér. Ahol a jól ismert látnivalókon és beidegződött helyeken túl a kevésbé csillogó, nem éppen mainstream, sőt egyenesen kallódófélben levő pontok – a város testét át- és átszövő, lokális legendák övezte hézagok, a foghíjak, anyajegyek és horpadások – is izgalmas, beszédes helyekké válhatnak.

Csanda Máté

Támogatóink