Pozsony, a koronavírusos város

GENIUS LOCI
2021 02 22.

Micsoda furcsa fintora a sorsnak, hogy a koronázó városban egy olyan korona lett a főszereplő, amelyik fényévnyire van azoktól a koronázási ünnepségektől, amelyek során tömegek lelkesedése közepette felhelyezték a királyi koronát az uralkodó fejére, s az államjogi aktus megtörténte után a népnek is jutott némi élvezet itt-ott elhulló aprópénz, nyilvános ökörsütés vagy kitáruló ajtójú csapszékek formájában. Ki-ki társadalmi szerepének megfelelően szórakozhatott lovagi tornában, lóversenyben, tűzijátékban gyönyörködve vagy táncmulatságban töltve az idejét. A vásári komédiások, csepűrágók, mutatványosok és énekmondók sem maradtak közönség nélkül, hisz a város utcáit megtöltötte a kíváncsiskodó tömeg.

Nem úgy manapság, amikor Pozsony ódon utcáin, pompás terein alig látni műemlékekben gyönyörködő, vendéglőkben éhséget és szomjat oltó vagy csak egyszerűen céltalanul bolyongó embereket. Idegen most nem igen látogat ide, a turisták helyét a hazaik sem vették át, az utcán siető kevés számú ember rendszerint valamilyen konkrét célt követ és nem időz el a paloták, a templomok, a régmúlt gondosan vagy kontár módon, de mégiscsak megőrzött emlékei előtt.  A tömeg most máshol gyűlik össze, koronavírus-tesztelésre várva sorakoznak az emberek. S közben megfordulhat a fejükben az is, vajon mi szépre, lélekemelőre gondolhatnának, ami a szemüket gyönyörködtetné, hisz rosszkedvükben, téli szürkeségben, szél és eső ellen sálat a nyakukban összehúzva és kapucnit a fejükre húzva virtuálisan legalább ehhez menekülhetnének.

Nekem is eszembe jut mostanában, nemcsak valahol sorban állva, hanem az óváros utcáit róva, hogy milyen különlegességek is vannak ebben a városban. Nyilván nagyon szubjektív, hogy ki mit talál különlegesnek, mások figyelmére is érdemesnek. Nekem három műalkotás jutott eszembe, amelyikről azt gondolom, megérdemlik a figyelmet – legalább úgy, hogy egy rövid írásban megemlékezzek róluk, s ezzel másokat is arra biztassak, ha tehetik, keressék meg és gyönyörködjenek bennük.

Mindhárom alkotás a 19. századhoz kötődik, s alkotóik a maguk korában a legelismertebbek közé tartoztak. Pozsony akkori polgárai, illetve a műalkotások megrendelői igényesek voltak, s tudták, az eredményt az garantálhatja leginkább, ha befutott művészt kérnek fel a kivitelezésre.

Időrendben először egy síremlékről essék szó. Alkotója Alexy Károly szobrász, aki a vértanúhalált halt báró Jeszenák János márványba faragott arcmásával iratkozott fel a Pozsonyban állított szobrok alkotóinak hosszú listájára.

Jeszenák János síremléke. A Jeszenák család sírboltja. Fotó: Görföl Jenő

 

Királyfiai báró Jeszenák János a családjában a IV. volt ezen a néven. A szabadságharc későbbi vértanúja 1800. január 22-én született Pozsonyban, ahol két palotájuk is volt. Egyik a Mihály utcában, másik a Főtéren. A szülővárosában jogi tanulmányokat folytató, majd birtokain gazdálkodó főnemesnek az utazásain szerzett tapasztalatai és a modern Magyarország megteremtésében elévülhetetlen szerepet játszó gróf Széchenyi Istvánnal való levelezése is hozzájárult eszmevilága kialakulásához, s a Nyitra vármegyei közgyűléseken, illetve a pozsonyi reformországgyűléseken nőtte ki magát ellenzéki politikussá. A később szintén szomorú sorsú gróf Batthyány Lajos miniszterelnökkel, az 1839-40-es országgyűlésen a főrendiházi ellenzék vezetőjével ápolt jó kapcsolata és elkötelezett ellenzékisége révén lett 1848 áprilisában Nyitra vármegye főispánja, majd szeptemberben teljhatalmú kormánybiztos. A szabadságharcot vívó ország törvényes kormányának képviselőjeként a rábízott területen mindaddig sikeresen szervezte a külső erők támadásainak visszaverését, míg az ellenség túlereje nem vált megsemmisítővé. A világosi fegyverletétel után előbb fogságba esett, majd hadbíróság elé került, amely kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1849. október 10-én végrehajtották.  Tetemét a pesti Kálvin téri református templom sírboltjában helyezték el, csak a családi címerrel jelezve, hogy kinek a földi maradványai nyugszanak ott. Özvegye, Forgách Alojzia grófnő az önkényuralom szigorának enyhülését követő kiegyezéskor, az amnesztia adta lehetőséget kihasználva, Jeszenák János holttestét 1867-ben Pozsonyba szállíttatta, hogy a Kecskekapu utcai evangélikus temetőben levő családi sírboltban helyezhessék végső nyugalomra. Sok idő telt el, míg az özvegy méltó emléket állíthatott elhunyt férjének. Erre 1869. október 10-án, a halálának 20. évfordulóján került sor. A síremlék alkotója az az 1816. február 8-án Poprádon született Alexy Károly, aki késmárki tanulmányait félbehagyva, serdülő fiúként Bécsbe ment, ahol rámosolygott a szerencse, és az akadémián mások mellett Josef Klieber keze alatt elsajátíthatta a szobrászművészet csínját-bínját. Bécsben sikerrel mutatta be Viktória királynőről készült kisméretű lovasszobrát, és álló bronzfigurákat készített a birodalom hadvezéreiről. 1844-ben megmintázta Mátyás királyt azzal a szándékkal, hogy emlékmű lehet belőle. Ennek gipsz változatát hozta el Pozsonyba,

ahol az országgyűlésen az elnöki emelvényt borító vörös drapéria előtti bemutatásától remélte, hogy felkarolják ötletét. Ebből aztán csak annyi lett, hogy a kismintából bronz példányokat öntöttek. Alexy az 1847. évi országgyűlés alkalmával is megfordult Pozsonyban, ekkor készítette Lonovics József érsek mellszobrát.  Jeszenák özvegyének felkérésekor Alexy Károly már befutott szobrász volt, és a megrendelést legjobb tudása szerint készítette el.

Jeszenák János síremléke. A Jeszenák család sírboltja. Fotó: Görföl Jenő

 

A megbízás nyilvánvalóan Alexy kedvére való volt, hisz maga is részt vett a szabadságharcban, amiért várfogságot szenvedett. A königgrätzi fogolytáborból kiszabadulva a mártír Batthyány Lajosnak, a forradalmi kormány miniszterelnökének büsztjét kezdte megformázni. Ez azonban szintén bűnnek számított, és a szobrot lefoglalták, őt pedig újból többhónapos börtönbüntetésre ítélték. Ezután sem változtak meg azonban az érzései, és kiszabadulása után elkészítette Petőfi Sándor mellszobrát. Mellesleg ez volt a Petőfiről készült első szobor. Ekkor készítette el Széchenyi István mellszobrát is. A zaklatás elől végül emigrált, és Londonban talált új hazát majd egy évtizedre. Ott is sikeres volt, műveivel kiállításokon szerepelt. A Kristálypalotában kiállított Raphael és Fornarina szoborcsoportja keltett feltűnést, és komoly megrendeléseknek is eleget tett, egyebek mellett márvány síremlékeket készített.  Hazatérte után a romantika szellemében született kisplasztikáival is a háta mögött sikeresen megpályázta az épülőben levő pesti Vigadó külső szobordíszei egy részéneknek az elkészítését. Alexy sodró lendületű kompozíciójának életnagyságú, görögruhás táncoló női alakjai közül is kiemelkedik egy kanászsipkás, parasztruhás magyar leány. Bőséges tapasztalattal és elismeréssel a tarsolyában tehát avatott kézzel láthatott hozzá Jeszenák János síremlékének elkészítéséhez. Az oltár alakú, carrarai márványból faragott fő lapon a mártír mellszobra látható, amely egy címerrel díszített oltárkövön nyugszik. Az 1849-es állapotokat jellemzően a címert részben egy lepel takarja el, s nem látni, rajta van-e a korona. A mellszobor mellett a hazafiság géniusza áll, mellére szorítva egyik kezét, miközben a másikkal a mártíromság töviskoszorúját helyezi a vértanú homlokára. A fehér dombormű csiszolt trieszti szürkemárvány keretbe illeszkedik, amely a családi sírbolt rácsozott csarnokának falához tapad. A keret felső részén egy sziklacsoportozaton  egyszerű kereszt áll, a hit örök jelképe. A posztamensen Gyulai Pál sorai olvashatók: „Szerette hazáját szívvel, szóval, tettel; Védte szabadságát híven, becsülettel. Áldozott, szenvedett, jutalmát nem kérte, s nem küzdhetve többé, vérpadon halt érte”.

A Jeszenák család sírboltja. Fotó: Görföl Jenő

 

Alexy Károly műalkotásánál nem kevésbé jelentős a Jeszenák család sírboltja, amely a pozsonyi Kecskekapu utcai evangélikus temető egyik legmonumentálisabb építménye.  Tervezője és kivitelezője az az ifj. Feigler Ignác, aki a pozsonyi Feigler építészdinasztia egyik kiemelkedő alakja volt a 19. század második felében.  A neoklasszicista sírbolt romantizáló árkádokkal kiegészített oldalszárnyainak falán helyezték a Jeszenák család elhunyt tagjainak sírköveit.

 

*

 

A következő műalkotás, amelyik számomra különösen kedves és nem kevésbé érdekes, az Rómer Flóris mellszobra. A jelenleg az óvárosháza udvarának sarkában álló műalkotás Stróbl Alajos szobrászművész munkája. A tudós tanár, régész, művészettörténész, festő és nagyváradi apátkanonok Rómer Flóris Pozsonyban született 1815. április 12-én. Német ajkú szülei papi pályára szánták, és tanulmányait úgy irányították, hogy a pozsonyi gimnáziumi évei alatt cserediákként a magyar és szlovák nyelvet is elsajátítsa Trencsénben, illetve Tatán. Ezirányú tanulmányai után a bakonybéli bencés kolostorba, majd Pannonhalmára és Tihanyba került, és 1838-ban pappá szentelték.  Egy évvel később már a győri bencés gimnázium filológia, majd természetrajz tanára, mígnem 1845-ben kinevezték a pozsonyi királyi akadémia nyilvános rendes tanárává, ahol fizikát és természetrajzot tanított egészen a szabadságharc évéig. Közben József nádor fiának, József Károly főhercegnek a nevelője is volt, majd 1848-ban a forradalomtól lelkesedve „elhagyta a kolostort és a fényes udvari szolgálatot”, beállt katonának. Előbb utász közlegényként, végül honvédtisztként a századosi rangig jutva szolgálta hazáját. A császáriak ezért hét év várfogsággal jutalmazták.

Rómer Flóris mint felkelő. Forrás: Pozsonyi Városi Galéria

Amnesztiával szabadult 1854-ben. Egy ideig még rendőri felügyelet alatt állt, majd főúri családoknál nevelősködött, mígnem 1857-től Győrött taníthatott a bencés rend gimnáziumában. 1859-ben múzeumot alapított a városban, és szerteágazó tudományos tevékenységet fejtett ki. 1860-ban itt jelent meg híres műve, A Bakony, melynek köszönhetően levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Később az intézmény levéltárosa lett már pesti lakosként, közben természetrajzot tanított és igazgatta a pesti katolikus főgimnáziumot, majd az egyetemen magántanárként, rendkívüli egyetemi tanárként, 1868-tól pedig rendes egyetemi tanárként a régészetet adta elő. Tanári munkája mellett a régmúltat kutatta könyvtárakban, levéltárakban és ásatások során. Kutatásainak eredményét cikkekben, könyvekben adta közre, és így nyerte el a magyar régészet atyja megtisztelő címet. Régészeti és természettudományi kongresszusokon vett rész itthon és külföldön, és további múzeumok alapításában segédkezett. Pozsonyban neki is múlhatatlan érdemei voltak a városi múzeum 1868-as létrehozásában, amikor „csak” közvetve ugyan, de tudományos körökben annál nagyobb lelkesedéssel támogatta a pozsonyiak (Könyöki, Justi, Rakovszky és mások) igyekezetét.

Rómer Flóris fényképe: Forrás: Pozsonyi Városi Múzeum

 

Rómer Flóris rendkívül gazdag és értékes életművet hagyott maga után. Ezt már kortársai is felismerték, és nem sokkal halála után elhatározták, hogy emlékét tárgyiasult formában is megőrzik. Érthető módon Pozsony, a szülőváros járt ebben az élen, hisz a város közgyűlésén már 1891-ben javaslat hangzott el, hogy nevezzék el azt az utcát Rómerről, amelyikben a szülőháza áll, és „márványtáblára vésett felirattal” örökítsék meg az emlékét. Pozsony ebbéli igyekezetében méltó partner volt az országos régészeti és embertani társulat is, amely gyűjtést indított egy szobor felállításának költségeire. Az adományokból azonban nehezen jött össze a megfelelő összeg, és bizony évek teltek el, mire sikerült leleplezni Rómer Flóris pozsonyi emlékművét. Ehhez ugyanis több szereplő hathatós segítségére volt szükség. Magánszemélyek mellett Pozsony városa is felajánlott ezer forintot, de még így is hiányzott egy tekintélyes összeg, amelynek előteremtése végül a város díszpolgárának, gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszternek volt köszönhető. A minisztériumi támogatásnak és nem utolsó sorban a szobor elkészítését díjmentesen vállaló Strobl Alajosnak köszönhetően 1907 nyarán sikerült a Ferenciek terén piedesztálra állítani a bronzból öntött büsztöt, melyet a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének a prímási palotában tartott megnyitója után tartott koszorúzással avatták fel ünnepélyesen.

Rómer Flóris emlékműve a Ferenciek terén. Forrás: Pozsonyi Városi Múzeum

 

A homokkő talapzaton álló bronz mellszobor úgynevezett kismintája évekig a polgármester dolgozószobáját díszítette.  Strobl Alajos az emlékmű elkészítésére vonatkozó felkérés idején már elismert és sokat foglalkoztatott szobrász volt. Operaházi Liszt- és Erkel szobra, a múzeumkerti Arany-szobor, valamint számos portrészobra már elkészült ekkor, de még előtte volt egy sor kisebb alkotása és köztéri szobra, síremléke, hogy csak egynéhányat említsünk: a budai várnegyedben levő Mátyás-kút, a Halászbástyán levő Szent István lovasszobor, a pesti Semmelweis-emlékmű és Jókai-szobor, a szegedi Széchenyi-emlékmű vagy a párizsi világkiállítás nagydíjával jutalmazott Anyánk c. szobra.  Alkotói korszakának öt évtizedén át Magyarország legtöbbet foglalkoztatott szobrászai közé tartozott. Lyka Károly művészettörténész szerint „portrészobrai számának tekintetében szobrásztársai nyomába sem értek. Hosszú élete folyamán legalább 250-re nőtt a számuk… Ez a gazdag termés csak úgy érthető és magyarázható meg, ha tudjuk, hogy Strobl életének minden napja, órája a művészeté volt. Szakadatlanul dolgozott…. Így lettek modelljei családjának összes tagjai…, a társadalom magas hierarchiájának nevezetességei, egyházi és politikai korifeusok, …az élet sokféle képviselője… Ezek a képmások nagyon változatos okokból és ötletekből készültek. Ilyenkor mintázott barátságból, tiszteletből, pénzért, cserébe, kedvtelésből…“ A különféle emlékmű-pályázatokon való szerepléséért és a nagy értékű megbízások elnyeréséért, valamint a képzőművészeti főiskola szobrászati mesteriskolai tanári állásáért járó fizetség mellett megengedhette magának azt is, hogy kisebb alkotásait térítésmentesen készítse el. Így volt a Rómer-emlékkel is, amelynek bronzból készült mellszoborrésze Pozsonynak nem került pénzébe. A város és a művész közti egyezség részeként a homokkő talapzatot viszont a megadott minta alapján helyi mesteremberek faragták ki. Tekintettel voltak Rómer életének különböző szakaszaira, melyek közül a legjellemzőbbekre egyszerű reliefek utalnak. A babérkoszorú és a szablya az 1848/49-es szabadságharcban betöltött szerepválallását, a nagyszentmiklósi aranykincs egyik jellegzetes darabja, a bikafejes ivócsanak és a hasáb négy sarkát díszítő lókoponyák a régészeti munkásságát szimbolizálják.

Noha Strobl a város vezetőivel, valamint báró Forster Gyulával, a Műemlékek Országos Bizottságának elnökével, illetve az Országos Régészeti és Embertani Társulat másodelnökével, valamint Ortvay Tivadarral, a tudós pappal közösen a Ferenciek terét jelölte ki az emlékműnek, az csak 1998-ig állt az eredeti helyén. Akkor ugyanis felelős városvezetők okos tanácsadóik javaslatára úgy döntöttek, hogy már nem kell köztéren állnia, s beszorították az Óvárosháza udvarának egyik sarkába. Sic transit gloria mundi.

A Rómer-emlék az Óvárosháza udvarán

 

Ami Stroblt illeti, az emlékműállítás apropóján megfordult Pozsonyban is, de a mai Szlovákia területéhez elsősorban születése okán kötődik, hisz a Liptó vármegyei Királylehota Frischfeuer településrészén született 1856-ban, ahová sziléziai gyökerű szülei 1854-ben Krakkóból költöztek, miután apját munkaadója, Habsburg Albert főherceg egy újonnan nyíló vashámor tisztviselői állásának betöltésével bízta meg. A felcseperedő Strobl később a hámorban állandóan lobogó tűz emlékére Őrtűz-tanyának nevezte el a szülőháza környékét, s amikor tehetős emberré vált, megvásárolta azt az államtól. Régi-új otthonát jelentősen átalakította, kibővítette egy vajdahunyadi stílusú toronnyal is, az épületet reliefekkel díszítette, és felváltva használta a Budapesten levő epreskerti otthonával. A család 1942-ig birtokolta Őrtüztet.  Míg ide jutott, a lehotai elemi iskola és négy lőcsei gimnáziumi év, a trzynietzi vasgyár mintázó műhelyében töltött egy éves gyakornokoskodás, majd a bécsi iparművészeti iskola és az Akadémia következett, ahol Kaspar von Zumbusch tanítványa volt. A siker innentől kezdve egész élete végéig elkísérte. Sok száz alkotása közül néhány Szlovákia mai területén is fellelhető: a Rómer-portrén kívül a liptószentmiklósi galéria előtt áll az Anyánk c. szobrának bronz másolata, a kistapolcsányi kastély parkjában is megcsodálható sok állatszobra közül három, és a krasznahorkai Andrássy-mauzóleumban mögötti parkban szintén megtekinthető egy műve, mely Andrássy Dénes és Franciska kedvenc tacskóját ábrázolja. Több itteni település is (Eperjes, Poltár, Komját) azzal büszkélkedik, hogy birtokában van egy-egy Sissit ábrázoló Strobl-mellszobor.

 

*

 

Harmadjára egy másfajta képzőművészeti alkotásról essék szó. Áll Pozsonynak egy kies pontján, a Mély út aljánál levő magaslaton, egy szemet gyönyörködtető épület, amelyről látszik, hogy szebb időkben és kifinomultabb ízléssel tervezték, mint korunk modernnek mondott, de mindeképpen más ízlést tükröző, csupa üveg és csupa acél építményeit. Noha ma már a környezete erősen megváltozott, amikor 1900-ban elkészült, az átadása idején szintén modernnek számító Mária Oltalma Árvaház impozáns épülete már messziről látható volt, s a pozsonyiak kedvelt kirándulóhelyéhez, a Hegyi ligethez közeledve egy neoromán, neogótikus és északi reneszánsz stílusjegyeket ötvöző, historizáló háromemeletes épület tárult az érkező szeme elé. Az első emelettől felfelé vörösesbarna klinkertégla borítású homlokzat mögött 120 gyermek befogadására alkalmas lakóhelyiségek, osztálytermek és egy kápolna kapott helyet. Ez az épület a Brunswick Teréz grófnő által kezdeményezett kisdedóvó egyesületben 1830-ban indítványozott árvaház második otthona volt. Az elsőt a kolerajárványban árván maradt gyermekek számára az egykori, ma már nem létező Vallon utcában építette fel Feigler Ignác építőmester a járvány idején királyi biztosként működő  gróf Zichy Ferenc  hathatós támogatásával. Az intézményt 1885-től kezdték Stefánia árvaháznak nevezni az akkori patrónusáról, Stefánia belga királyi hercegnő, Habsburg–Lotaringiai Rudolf osztrák–magyar trónörökös hitveséről. A katolikus és evangélikus árvákat egyaránt befogadó intézmény jellege a század végére megváltozott, és miután a 90-es években a Paulai Szent Vince-rendi irgalmas nővérek kezelésébe került, az 1900-ban átadott, már Mária Oltalma Árvaház és Nevelőintézet néven működő intézmény katolikus jelleget nyert. A második világháború  végéig működött mint árvaház és iskola, 1945-től azonban már csak iskola volt benne, eleinte hatosztályos népiskola, majd ahogy változott az iskolarendszer, 8 osztályos középiskola, 9 éves alapiskola, manapság pedig teljes szervezettségű alapiskola.

A Mária Oltalma Árvaház régi képeslapon

 

A 1945 utáni arculatváltás jelentős átalakításokkal járt. Az épület külső homlokzata szerencsére megőrizte az eredeti formáját, s mai napig dicséri az építész, Melczer Zsigmond keze munkáját. A belsejét azonban az iskola szükségleteihez alakították. A ledurvább beavatkozást mindenképpen a kápolna felszámolása jelentette, amely egészen 1959-ig ellenállt a külső hatásoknak, ennek az évnek augusztusában azonban a kommunista párt szlovákiai központi bizottsága utasítást adott a teljes likvidálására. Feljegyezték, hogy amikor a likvidálás folyt, mindvégig jelen volt egy pap, aki csitította a síró asszonyokat. A kápolna berendezését vagy megsemmisítették, vagy átvitték a Kálvárián álló, hányatott sorsú Havas Boldogasszony kegytemplomba. Így került ide a 19. századi faragott keresztút és egy La Salette-i Miasszonyunk-szobor.

 Az egykori árvaház ma alapiskolaként működik

 

A szakrális jelleget szimbolizálta az épület főbejárata feletti mozaik, amely a kor egyik legjelesebb festőművésze, Lotz Károly kartonja alapján készült. A német apától és magyar anyától származó, 1833-ban Bad Homburgban született, de alkotó éveit Budapesten töltő Lotz a 19. század utolsó harmadánk egyik legfoglalkoztatottabb freskófestője volt. Az ő faliképei díszítik a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Vigadót, a Magyar Tudományos Akadémiát, az Magyar Állami Operaházat, a Szent István Bazilikát és a Parlamentet.  “Se szeri, se száma fal-, olaj-, vízfestményeinek, tanulmányrajzainak” – írja monográfusa, Ybl Ervin. Pozsony számára külön megtiszteltetés lehetett, hogy a mester elvállalta annak a kartonnak a megfestését, amely alapján felkerült az árvaház főbejárata fölé az Oltalmazó Szűz Máriát ábrázoló mozaikképe.

A főbejárat a mozaikképpel

 

A Köpenyes Mária v. Madonna della Misericordia egy ikonográfiai megnevezése a Szűzanyának, aki kitárt karjával köpenye oltalma alá vonja a hozzá folyamodókat. Itáliában már a XIII. században, majd az egész nyugati keresztény művészetben népszerű volt a téma. Máriának ez az ábrázolása később is folytatódott, főként a barokk korban, de mint Lotz példája is mutatja, a képzőművészek később is visszatértek hozzá. A pozsonyi mozaikképen ábrázolt Mária a romanizáló bélletes főbejárat timpanonjában, aranyozott háttér előtt tárja szét oltalmazóan a karjait és köpenyegét, fejét korong alakú dicsfény övezi, piros ruhát visel, melyet kék palást takar, mint az a 16. század óta pápai utasítás alapján minden Mária-ábrázolásra jellemző. Két oldalán három-három térdeplő-görnyedő, könyörületért esdeklő, szép arcú gyermek, illetve fiatal felnőtt alakja tölti a teret. A kép alján keresztbe futó szalagon egy latin felirat olvasható:  SUB TUUM PRAESIDUUM CONFULIMUS – Oltalmad alá futunk, az egyik legrégebbi ismert Mária-ének, ill. imádság kezdő szavai.

 A mozaikkép közelről

 

A timpanon háromszögét teljesen elfoglaló kompozíció kiegyensúlyozott, és a főalak, valamint a mellékalakok szimmetrikus elhelyezése a vallásos tematikának megfelelően bizonyos kötöttséget mutat. Lotz ugyanakkor „ragyogó tehetségű éltetője volt az örök szépség kultuszának” (Ybl), s ez sugárzik erről a vallási tematikájú alkotásáról is. Itt is tetten érhető az a festői attitüdje, amely élete alkonyán a női test, a szép arc megörökítése felé fordítta őt, s ebben különös szerepet kapott nevelt lányához, Jakobey Kornéliához fűződő bensőséges viszonya. Több mint száz képet festett róla, megörökítve őt Madonnaként, antik istennőként, meztelenül csábító bachánsnőként. Számos falfestményéről nemcsak allegorikus világi szereplőként, hanem szentként is az ő arca tekint le ránk, s ez alól nem kivétel a Mária Oltalma árvaház mozaikképe sem. Mária kissé ferdén tartott feje, réveteg tekintete és enyhén fitos orra a Kornélia-képmásokkal mutat egyértelmű hasonlatosságot. Mint fentebb idéztem monográfusát, Lotz nagyon termékeny alkotó volt, s munkásságát alaposan feldolgozták, a pozsonyi mozaikkép azonban nem tartozik az ismertebb művei közé. Mi viszont méltán lehetünk büszkék arra, hogy egy ilyen nagynevű művész alkotása díszíti a város egyik pompás műemléképületét.

Kedvcsinálónak ennyit akartam elmondani három különleges műalkotásról és alkotóikról. Járvány idején egyedül is nekivághatnak a város múltja iránt érdeklődők, és felkereshetik azokat, hogy a valóságban is megcsodálhassák a régi mesterek keze munkáját, elhessentve a leselkedő vírus okozta hétköznapi gondokat.

Hornyák István

Fotó: Braňo Bibel

Támogatóink