Pozsony, a kutyák Eldorádója

Régi pozsonyi történetek
2021 03 9.

„A kutya nemcsak egy állat a sok közül, sokkal inkább az ember teremtménye, egy mesterséges állat, amely viselkedésében, formájában az ember kívánsága szerint alakult. Még az is elképzelhető (…), hogy a kutya és az ember párhuzamos evolúciója nemcsak a kutyát változtatta meg. Figyelemre méltó, hogy a kutya háziasításának kezdete és a Homo sapiens megjelenése nagyjából azonos időre esik. Egy biológusnak nem nehéz elképzelni, hogy a háziasítás kezdetén a farkasokat befogadó embercsoportok jelentős előnyökhöz jutottak más csoportokkal szemben, és ha ez így volt, akkor a háziasítás során az ember genetikai természetének is meg kellett változnia. Lehet, hogy valóságos együttfejlődésről, koevolúcióról van szó (…). Lehet, hogy kifejezetten kutyakedvelő, a kutyákkal érzelmi kapcsolatokat tartó ősök ivadékai vagyunk (a neander-völgyiek nem tartottak kutyát, ez bizonyos), és viselkedési rendszerük a közös evolúciós periódusban úgy változott meg, hogy veleszületett módon igényeljük a kutyákkal való kapcsolatot. Ilyen változások magyaráznák mai kutyatartó szenvedélyünket, amelynek nyomán a kutyát igazi társnak, érzelmi partnernek, sokszor gyermekhelyettesítőnek tekintjük.“

 

 

A mottóul választott idézet, amely izgalmas, új megvilágításba helyezi az ember és a legjobb barátja több évezredes közös történetének kezdeteit, az egyik leghíresebb magyar etológus, Csányi Vilmos A kutyák szőrös gyerekek című könyvéből származik.

Tény, hogy nincs még egy olyan állat, amely ennyire kötődne az emberhez, és ennyiféleképpen segítené kétlábú gazdáját. Már a legkorábbi időktől fogva jelen van az ember mellett a vadászkutya és a házőrző eb, később megjelennek a juhászkutyák és egyéb munkakutyák, például a szán-es teherhúzó ebek is. A Pozsony területén folytatott kutyatartást bizonyító egyik legkorábbi lelet egy a Kr. e. 50-re datálható csontváz, amely a keltákhoz kötődik. A gazdagabb társadalmi rétegek körében már a római korban megjelentek a kedvtelésből tartott ölebek is. A luxus- és szobakutyák tartása évszázadokon keresztül az uralkodócsaládok, az arisztokrácia és később a gazdagabb polgárság kiváltsága volt. Egy 1490 körül íródott corvinában szereplő miniatúra például bizonyítja, hogy Mátyás király és Beatrix királyné is tartott házi kedvencet, egy közepes méretű, világos színű ölebet, aki a képi forrás tanúsága szerint a trónteremben előkelő helyet foglalt el egy piros bársonypárnán. Fennmaradt II. Rákóczi Ferenc nagy becsben tartott, kiemelkedően intelligens és hűséges, Roland nevű kutyájának emléke is. Andrássy Dénes szintén megörökítette a család kedvenc tacskójának emlékét: szobrot emeltetett neki, amely a krasznahorkaváraljai Andrássy-mauzóleum parkjában tekinthető meg. Az emlékmű Stróbl Alajos munkája, a talapzaton a következő felirat szerepel: TREUE UM TREUE 1890-1910 (Hűségért hűséget).

A kedvtelésből, de leginkább családtagként tartott kutyák tömeges elterjedése a 19. század végének, 20. század elejének időszakára tehető, ezért a pozsonyi polgári kutyatartás kezdeteivel foglalkozó cikksorozatunk is ezt a korszakot öleli fel. Pozsonyon kívül Budapesten és más városokban is ekkortól datálható a modern kutyatartás. A tacskók, selyempincsik, foxterrierek mind több középosztálybeli háztartásba, lakásba költöznek be, leggyakrabban a kisgyermekek játszótársaként, vagy idős asszonyságok magányűző partnereként. A kutyák „urbanizálódása“ azonban nem egy problémát is szül. A korabeli sajtótermékek állandó témájául szolgáló „mizériák“ egy része – az utcákat elcsúfító kutyapiszok, a szomszédokat megőrjítő kutyaugatás, a kávéházakban „basáskodó“ neveletlen ebek – a 21. században is ismerős lehet.  A városi kutyatartást ellenzők körében azonban ekkor még egy rendkívül veszedelmes, kutyák által (is) terjesztett kór, a veszettség volt a legfőbb ütőkártya. Bár a veszettség elleni védőoltást Louis Pasteur francia mikrobiológus és kémikus már 1885-ben kifejlesztette, a kutyák kötelező, rendszeres, megelőző jellegű oltását Magyarországon csak a két világháború közötti időszakban vezetik be. Mivel a századfordulón a városi kutyák elterjedésével egyenes arányosságban nő a veszettségi esetek száma, különféle intézkedésekkel próbálják korlátozni a kutyatartást. A 19. század hetvenes, nyolcvanas éveiben vezetik be a legtöbb magyarországi városban az ebadót, a hatóságok több helyen elrendelik a kötelező állatorvosi vizsgálatot, illetve a szájkosár- és pórázkényszert.

Nem szabad azonban elhallgatni a kutyák „urbanizálódásának“ pozitív hozadékait sem. A városi lakosság számának növekedésével, a gyárak, ipartelepek környékén létesülő szegénynegyedek megjelenésével gyakoribbá válnak a különféle bűnesetek. A rendőrség ekkoriban kezdi felismerni, mekkora kincs a kopók szimata, és mekkora segítséget jelent egy jó rendőrkutya a bűnügyek felderítésénél. Megkezdődik tehát a rendőrkutyák intézményesített kiképzése. Az első magyarországi rendőrkutya-bemutatót és vizsgát Pozsonyban rendezik meg 1911. június 11-én.

A városi kutyatartás új divatjára reagálva a négylábú családtagok egyre gyakrabban kapnak szerepet a legkülönfélébb szórakoztató műfajokban, produkciókban – legyen az egy humoros hírlapi tárca, egy cirkuszi előadás, vagy a korszak nagy újdonsága, a mozifilm. A pozitívumok között azt is érdemes megemlíteni, hogy a századfordulón kibontakozó állatvédelmi mozgalmat a házi kedvencet tartó urak és úrhölgyek valószínűleg bőkezűbben támogatták, mint a kutyákkal szemben közömbös, vagy azokat egyenesen megvető társaik.

Az első világháborúban az ebek fontos szerephez jutnak a harctéren is, elsősorban mint felderítők, üzenetközvetítők, és – ami a legfontosabb – a vöröskeresztes alakulatok segédjei. A vöröskeresztes kutyák sebesültek tízezreit kutatták fel és mentették meg a biztos haláltól a harcok szüneteiben. A háború végén, a gáztámadások következtében megvakult katonák igényeire reagálva kezdődik meg Európában az intézményesített vakvezetőkutya-képzés.

Négy részesre tervezett cikksorozatunk első két részében a pozsonyi városi kutyatartás kezdeteit mutatjuk be. Külön figyelmet szentelünk annak, milyen szerepet töltöttek be az ebek a módosabb pozsonyiak mindennapi életében, kikapcsolódásában és szórakozásában. A harmadik rész a veszettség és az ezzel kapcsolatos szabályozások témakörét fogja tárgyalni, kitérve az állatvédők és a „kutyafóbok” korabeli összetűzéseire is. Bemutatjuk azt is,milyen szerencsétlen sors jutott osztályrészül az ebeknek a város szegényebb negyedeiben. A befejező részben az első pozsonyi rendőrkutyákról emlékezünk meg, kitérve az első magyarországi rendőrkutya-bemutatóra. Szó lesz továbbá a harctéren szolgálatot teljesítő, és az első világháború idején Pozsonyban maradt kutyákról is.

 

I. rész: A modern városi kutyatartás kezdetei Pozsonyban

 

„No azt már meg kell adni hogy ebül vagyunk Pozsonyban. Sehol a világon annyi kutya nincs egy rakáson mint nálunk. Még Konstantinápoly is megirigyelhet minket ezért a gazdagságért. Van itt nálunk mindenféle species. Kicsi, nagy, fehér, fekete, tarka: mindenkinek az izlése szerint. A nagyságra nézve is kedve telhetik bennük a kutyavilág barátjainak. Aki borjúnagyságúakat akar látni, az hamarosan kielégítheti a kiváncsiságát a vásártéren. A mészárszék előtt vicsorogva fenik ránk fogukat ezek a bestiák. Pozsony Nimródjainak agarait és vizsláit ugyan ki tudná számon tartani. Az ölebecskéknek se szeri, se száma, mert hát ki tudna magának elképzelni egy jól nevelt penzionistát, akinek legalább egy s megélemedett vén kisasszonyt, akinek legalább két kis kutyája ne volna. No de még ez mind csak hagyján! Hanem hát mit szóljunk azokról az ausztráliai vérebekről, meg egyéb fenevadakról, a melyek ugyancsak szabadon szaladgálnak a mi rendőrségünk jóvoltából.“ Az idézet az 1901. szeptember 13-án megjelent Nyugatmagyaroszági Hiradó (NYMH) címlapjáról, a Kutya-mizéria című vezércikkből származik. Az 1890 és 1918 között kiadott, egyedüli magyar nyelvű pozsonyi napilap meglepően sokat foglalkozott a városi kutyák ügyével. A cikkírók sosem mulasztották el kiemelni, hogy Pozsonyban a város nagyságához képest rendkívül sok kutya van, akik ráadásul paradicsomi körülmények között élhetnek itt. Az egykori koronázó városra a sajtó rá is aggatta a „kutyák Eldorádója” címet. Valóban így volt? Nézzük, mit mutatnak a számok.

Egy 1898-as összeírás szerint Pozsonyban 907 kutya élt, a be nem jelentett állatokkal együtt a számuk ezerre volt tehető. 1900-ban 1117 kutya, 1901-ben 1140 kutya, 1916-ban pedig 1408 eb után fizettek be adót. Emellett több százra, legfeljebb ezerre volt tehető a kóbor kutyák száma a városban. A népszámlálási adatokat figyelembe véve a kutyák számaránya a következőképpen alakult: 1900-ban nagyjából 59, 1916-ban pedig nagyjából 57 pozsonyi lakosra jutott egy hivatalosan bejelentett kutya. Összehasonlításképpen: Bécsben 1910-ben nagyjából 52, Párizsban 1907-ben pedig 39 lakosra jutott egy megadóztatott eb. Korabeli beszámolókból tudjuk, hogy a 20. század elején a sintérek Párizsban akár tízezer kóbor kutyát is befoghattak egy év alatt, vagyis a pozsonyi kóbor ebeknek nagyjából a tízszeresét. A bejelentett kutyák száma a francia fővárosban meghaladta a 70 ezret, Bécsben 40 ezer körül alakult. (A kutyák számára vonatkozó adatok forrása a korabeli sajtó, a NYMH mellett az Országos Állatvédő Egyesület Állatvédelem című közlönye). Mindezek fényében a pozsonyi újságíró idézett megállapítása, miszerint „sehol a világon annyi kutya nincs egy rakáson mint nálunk”, erős túlzásnak tűnik.

„Eb és női szemérem érzés. Lehet-e nagyobb két ellentét?”

A kisebb termetű szobakutyák (pincsik, tacskók, foxterrierek, uszkárok, mopszlik stb.) tartása a 19/20. század fordulóján leginkább a polgári középosztály körében terjedt el. „A legalább háromszobás lakás, a cselédtartás, és a munkát házon-családon kívül kivételképpen sem vállaló úrinő eszménye jól megfér az arisztokráciától átvett kutyatartás polgári gyakorlatával” – írja Gyáni Gábor A főváros és a kutyák. A városi úri életforma és a szobaeb című dolgozatában. Gyáni becslése szerint a 20. század elején Budapesten minden második vagy harmadik középosztályi háztartásra jutott egy kutya, „ami széles körű társadalmi szokásra utal”.

A korabeli pozsonyi sajtó cikkeiből, tárcáiból az tűnik ki, hogy ölebet leginkább idős, gyermektelen házaspárok, unatkozó, jómódú fiatalasszonyok, vagy „megélemedett vén kisasszonyok“ tartottak. Ezeket a kis kedvenceket rendszerint persze tejben-vajban fürösztették, és a cselédnél is többre tartották. A NYMH 1891-ben közölt egy tárcát Gaál Mózestől, amely egy Pici nevű kis városi ebről és az ő jólelkű gazdájáról, a szobakiadásából élő házinéniről szól. Pici életszínvonala valóban Eldorádót juttathatja eszünkbe, bár a történet nem Pozsonyban, hanem a fővárosban játszódik. „A néni sokszor bizonyítgatta egy-egy csésze fekete kávé előleges felajánlása mellett, hogy Fány, az ő cselédleánya okos teremtés, ha kell, reméli is, hogy 38 éves tisztes kora dacára férjhez mehet még, de azt nem merné állítani, hogy a Fány szemei több értelmet fejeznének ki, mint a Picié. (…) Pici langyos tejet reggelizett, melybe a néni saját kezűleg mártogatta az ujját, hogy hőmérsékletét kikémlelje; a bácsi (ez a néni hitestársa) személyesen aprítgatta a vizes zsemlét. Picinek volt külön szobája: a kályha melletti szöglet, minden reggel megkefélték és fényes fekete hátán szőrmentében végig fésülték. Nyáron szakértő borbély jött és formált belőle egy miniatür fekete oroszlánt, és ilyenkor jól esett neki, ha tarlós hátát mi hárman: a néni, bácsi meg én bizonyos időközökben megvakargattuk.“

A NYMH rendszeresen közölt kutyaellenes filippikákat, ezek többsége a veszettség és egyéb betegségek terjesztése miatt támadta az ebeket és az ebtartókat. Az 1898-ban megjelent, „Csakszi és Zsipszi“ című iromány szerzője ennél is tovább megy, és egy mai szemmel nézve igencsak abszurd érvet hoz fel a kutyatartás ellen. Célpontjai elsősorban a fent említett, ölebeket tartó, jómódú asszonyságok, a „kutyamamák“, akiket az ismeretlen szerző nem kevesebbel vádol, mint hogy a házi kedvenc agyonkényeztetése által kielégít(het)etlen szexuális vágyaikat élik ki. Vagyis konkrétan vétenek a hatodik parancsolat ellen, ami egy Szűz Mária kegyeibe ajánlott országban nyilván tűrhetetlen. „Eb és női szemérem érzés. Lehet-e nagyobb két ellentét. Ahol az ebből kultuszt űznek, lehet-e ott szó szeméremről. Vagy talán az ebkultusz elterjedése jelezni látszik, hogy a női lélek e jeles parfume-je már sok helyen veszendőben van? Csakszi és Zsipszi olyan helyeken találnak meleg tanyát, hol a ki nem elégitett vagy kielégithetetlen nemi inger beteges elfajulása azokat dédelgeti, őt jutalmul felpiperézve még az utcán sétáltatni, kocsiztatni se átallja. Csakszi és Zsipszi a szemérem virágaival csak úgy bánnak el mint az útszél virágokkal.“

Hogy a dolgokat a helyes mederbe tereljük, ide kívánkozik még az Országos Állatvédő Egyesület több mint száz évvel ezelőtt megfogalmazott, de ma is aktuális álláspontja, mely szerint „az állatvédelem érdekei ellen vétenek azok, kik kedvenc állatjaik, ölebeik és macskáik túlságos becézgetésével és erre való szertelen költekezésükkel provokálják azoknak kedvezőtlen birálatait és az állatvédelem ellen irányuló támadásait, akik amúgy is vagy semmibe sem veszik, vagy éppen helytelenítik az állatvédők mozgalmát.”

A négylábú szörnyekről, meg a rakoncátlan krampuszról

Az Állatvédelem című folyóirat 1909-ben indított egy cikksorozatot a helyes ebtartás és -gondozás témájában. Ebben szó van a megfelelő táplálékról is, a szerző megemlíti például a Fattinger-féle „ebpogácsát“ – ezt a NYMH-ban is rendszeresen reklámoztak –, de amelyet túl magas ára miatt „közönséges ebek“ számára nem ajánl. (Az összetételét elnézve – húsrost, liszt, murokrépa – nehéz elképzelni, mi kerülhetett rajta olyan sokba.)

Kutyalepény-reklám a Nyugatmagyarországi Hiradóból

 

Mint a cikkek tartalmából kitűnik, a kutyakabát, a kutyák felruházása távolról sem 21. századi „találmány“. „A legdíszesebb öltözék is csak csúfítja az ebet, legjobb volna hát az öltöztetési szokással felhagyni s azt csak igazi szükség esetén venni fel a gondozás teendői közé“ – figyelmeztet a korabeli Cesar Millan. Hozzáteszi még, hogy a gondozás keretében különösen nagy hangsúlyt kell fektetni a kutyák rendszeres mozgására, amely a legjobb ellenszer az „elkényesedés, elhájasodás“ és a betegségek ellen. „A szoba- és láncos-ebet naponta egyszer-kétszer bocsássuk szabadon, hogy valami biztos helyen jól kifutkoshassa, kihancurozhassa vagy legalább is pórázon vezetve, jól kijárhassa magát. Étvágya, vérkeringése, lélegzése, egész kedélye csak javul ezáltal. Még az ölebre se elég, ha ölben, karon, kocsin kivisszük, arra is előnyösen hat a lábain való szabad mozgás.“ Eddig a jótanács.

 

A korabeli leírásokból ítélve Pozsonyban a korzó (a Mihály-kapu és a Séta tér, ma Hviezdoslav tér közötti utcácskák), a Városi díszliget (ma Sad Janka Kráľa), valamint a Hegyi díszkert (ma Horský park) voltak a fő kutyasétáltató helyek.

A sétáltatás általában a cselédek dolga volt, de előfordult, hogy a gazdák vitték ki megfuttatni, „kutyálkodni“  a kedvenceiket. Úgy tűnik, a kutyaürülék felszedése nemcsak nekik, a cselédeknek is derogált. A NYMH hasábjain többen is panaszkodtak az „ebek által undorítóan elpiszkított gyalogjárókra“. További gondokat okozott a városi parkok, virágágyások feldúlása („reggelenkint egészen cirkuszszerű versenyfutásokat, ugrabugrát végez a kutyahad parkjainkban“, olvasható egy 1908-as cikkben), ami miatt a Városszépítő Egyesület indítványozta, hogy rendőrök felügyeljék a városi zöldterületeket, nem sok sikerrel.

Nem mindenki bajlódott a kutyája megsétáltatásával, volt olyan háztulajdonos, aki egyszerűen kiengedte a házőrzőt az utcára, hadd csavarogjon egyet. Ezek aztán azzal ütötték el az időt, hogy reggeltől estig az arra haladó kocsikat ugatták, vagy éppen az utcába tévedő idegen ebeknek estek neki. A sajtóban megjelenő panaszos levelekből kitűnik, hogy a legtöbb ilyen „grasszáló“ eb az András temető környékén, a Grössling, Temető és Széchenyi utcákban (ma Lazaretská) „boldogította“ a csendre és nyugalomra vágyó szomszédokat. Ilyen csavargó kutyák akár az iskolából hazafelé tartó diákokkal is összetűzésbe keveredhettek. „Az iskolák előtt hányszor látunk halálra ijedt gyermekeket, amint egy-egy ilyen négylábú szörny üldözőbe veszi őket. Szájkosárnak, póráznak hiába keressük nyomát“ – panaszolja fel a helyi lap 1901-ben. Az Állatvédelem korabeli beszámolóiból ugyanakkor megtudhatjuk, hogy rakoncátlan kölykök előszeretettel hajigálták kővel, vagy ingerelték más módon az útjukba akadó, kóbor vagy csavargó kutyákat.

Ez a fekete humor kategóriájába sorolható vicc is mutatja, hogy a pozsonyi kutyások és „nem kutyások” viszonya sosem volt felhőtlen. Nyugatmagyarországi Hiradó, 1897. 9. 12. 

 

Az eb póráz nélküli sétáltatása vagy felügyelet nélküli „grasszálása“ sajnos nem egyszer tragédiába torkollott.

1896-ban közölte a NYMH egy (a stílusból ítélve) felső körökhöz tartozó olvasója panaszát, mely szerint az akkor még újdonságnak számító villamos a színház és a Halpiac közötti szakaszon elsodorta az illető borzkutyáját (tacskóját), „fajának értékes és ritka szépségű“ példányát. A szerencsétlen állat a villamos kocsi védőhálójába akadt. A kocsivezető a kutya keserves vonítása, az utasok figyelmeztetése és a „felingerült“ járókelők folytonos kiabálása és integetése dacára sem állt meg. „Az iszonyuan szétmarcangolt állatot csak a közelebbi megállóhelynél lehetett a hálótól eloldani, mire, hogy kínjaitól megszabaduljon, azonnal méreggel kellett elpusztítani“ – írja a felháborodott kutyatulajdonos, aki vagyonrongálás ügyében tett feljelentést a villamosvezető ellen. Sajnos többször is előfordult, hogy a villamos, illetve a kor másik nagy újdonságának számító „villamos autóbusz“ (troli) kutyát gázolt el. Egy 1910-es hír szerint a vödricvölgyi „villamos automobil-kocsi“ vezetője ki akart kerülni egy útjában lévő kutyát, ennek következtében nekiment egy fának. A baleset következtében könnyebben megsérült a kocsiban utazó Austely Sándor dr. kir. törvényszéki bíró, és sajnos a kutya is elpusztult.

A legbizarrabb, részben kutya által okozott balesetről a NYMH 1900. december 7-i száma adott hírt „Rakoncátlan Mikulás“ címmel. Eszerint december 5-én Unger György pincér Mikulásnak, Smiscsik Károly irodaszolga pedig krampusznak öltözve jelentek meg a főpályaudvar előcsarnokában. A fűtőház főnökének kutyája megijedt a szokatlan látványtól, és jól megugatta a két delikvenst. A krampusz erre a kezében tartott vasvillával ingerelni kezdte a csaholó ebet, mire az a kijárathoz szaladt, ahol egy kétfogatú bérkocsi állt. „A lovak a kutya ugatásától megbokrosodtak s a kocsit magukkal ragadva, az állomástól a Stefánia út (a mai Štefánik utca – a szerző megj.) felé vágtattak s a Wendler-féle sütőüzlet közelében neki rontottak az állomás felé haladó 13-as villamos kocsinak, amelynek vezetője a veszedelem láttára a kocsit azonnal megállította. Az összeütközés következtében a kocsi darabokra törött, a villamos kocsi előpárkányzata kissé behorpadt s az egyik ló a lábán könnyen megsérült.“ A rendőrség nyomozást indított az ügyben, az egyik fő felelősként a kutyát felingerlő Smiscsik Károlyt, a „rakoncátlan krampuszt” jelölték meg.

Láthatjuk, hogy az a disszonancia, amely a városi kutyatartás elterjedése és a megfelelő szabályozás (például az utcai pórázkényszer) hiánya, következetlensége vagy ignorálása miatt alakult ki, sok kellemetlen helyzetet, sőt néha tragédiát eredményezett.

 

A pozsonyi sajtó állandó vesszőparipája volt a kutyákat a kávéházakból kitiltó rendelet folyamatos megszegése.

Egy 1912-es cikk szerzője arra panaszkodik, hogy „majd minden kávéházban, sőt éppen azokban, ahova a legúribb közönség jár, nyavalyás kis pincsi kutyákat, fekete fejű foxikat látunk elterpeszkedve egy-egy vendég lába mellett, vagy éppen a bársonydiványon. A kávés, a pincérek maguk a legdühösebbek ezért, ha szólnak a vendégnek, az nem respektálja a tilalmat, így van ez évek óta és eltekintve attól, hogy a legszalonképesebb kutya sem való a kávéházba, a többi vendég bosszuságára, akárhányszor csinos kis kutyaheccek esnek meg ezeken a helyeken.“ Azt is nem egyszer felpanaszolta a helyi lap, hogy a Koronázási domb tér (ma Námestie Ľ. Štúra) és a Városi Díszliget között közlekedő csavargőzösre is felengedik a kutyákat. „Multkor magunk voltunk tanui, midőn a propelleren két borju nagyságú állat foglalt kényelmesen helyet az összezsúfolt közönség közt és minden közeledőt morgással fogadott“ – olvasható a NYMH hasábjain.

 

Ami talán még ennél is jobban kiverte a biztosítékot a nem kutyások (és valószínűleg a felelősebb kutyatartók) körében, az a kutyáknak a Vásár téri (ma Námestie Nežnej revolúcie) piacon való garázdálkodása volt.

Előfordult ugyanis, hogy egy-egy felelőtlen gazda a piacon is szabadon engedte a kedvencét. A kedvükre csatangoló „kutya úrfik“ egyszer tejfölös köcsögöket borítottak fel, máskor a kofák portékáját jelölték meg. A NYMH egy 1902-es cikke szerint „a vásártéren és kenyérpiacon, ahol a pozsonyi háziasszonyok az asztalra kerülő élelmi cikkek túlnyomó részét szokták beszerezni, csapatjával korzóznak a külömböző fajokhoz és nemekhez tartozó ebek, kutyák, komondorok. Ezek a derék állatok csupa kedvtelésből sorra szagolgatják a kofák és elárusítók tárlatait, ha pedig sportszenvedélyük vesz erőt rajtuk, tojások, gyümölcs és zöldség felett próbálgatják a három lábon való állás művészetét, amely a puszta testgyakorlaton kivül egyéb, legkevésbé sem szalonképes műveletekkel van egybekapcsolva. S a kényesebb természetű járó-kelő, aki az ilyen eseményeknek sokszor akaratlan szemtanujává válik – egye étvággyal ebédjét, ha tudja“. A cikk szerzője a rendőrfőkapitány úr figyelmébe ajánlja a kutyák piaci garázdálkodását, és arra kéri, hogy „ha már nem is állíttat fel kutyasorompókat a piacok körül, rendelje el legalább, hogy csak zsinóron vezetve szabadjon a kutyákat délelőtt idején ezekre a területekre bocsájtani. Meglássa, hogy még ebéd közben is áldani fogja nevét a pozsonyi lakosság.“

Egy ide kívánkozó vicc  a korabeli sajtóból

 

A felelőtlen kutyatartás sajnos nem csak százegynéhány évvel ezelőtt, és nem csupán Pozsonyban generált feszültséget a városi lakosság bizonyos csoportjai között. A rosszul, vagy egyáltalán nem szocializált kutyák kellemetlen, sőt nem egy esetben veszélyes viselkedésükkel, felelőtlen gazdáik pedig a minden előírásra fittyet hányó magatartásukkal nem csupán polgártársaik rosszallását váltották ki. A szabályok radikális, ésszerűtlen szigorítása, rosszabb esetben a kutyák elleni valóságos lincshangulat kialakulása is elsősorban az ő számlájukra volt írható (ezt legtisztábban a veszettség kapcsán fogjuk látni). Az ostor pedig végső soron mindig a felelős kutyatartókon és négylábú családtagjaikon csattant, és csattan ma is.

Kacsinecz Krisztián

Támogatóink