;)
Pozsonyi őrjárat, 1954–2019. Beszélgetés Tőzsér Árpáddal Pozsony-élményeiről
2019 06 18.
Mennyire nőtt össze a magyar irodalom Pozsonnyal? „Magukévá írták-e” az itt élő magyar írók a várost? Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költővel, irodalomtörténésszel, műfordítóval annak a Martinček utcának a szomszédságában teáztunk, ahol tíz évig élt, és amely egy versét is ihlette. Interjúsorozatunk első része következik.
Milyenek voltak az első benyomásai Pozsonyról, amikor az ötvenes évek közepe táján, egyetemi tanulmányait végezni, a városba érkezett?
Az első benyomásom az volt, hogy egy háború sújtotta várost látok. Pozsony még 1954-ben is úgy nézett ki, mintha csak tegnap bombázták volna le. Később aztán megtudtam, hogy nemcsak a bombázás nyomait láttam. Bár azok is megvoltak még, sőt némelyek a mai napig megvannak. A mai autóbuszpályaudvartól (a Mlynské nivytől, azaz a Malomligettől) a Duna-partig még nemrég is nagy, üres, elvadult tér ásítozott. 1944-ig az Apollo nevű olajfinomító állt itt, s az említett pusztaság a háborús bombázások után maradt. Amit viszont én 1954-ben szintén háborús romoknak láttam, főleg a vár alján, azt már a szocializmus művelte: a kommunisták „a múltat végképp eltörölni” jelszó jegyében a régi Pozsonyt teljesen meg akarták semmisíteni.
Ez az „eltörlés” már az ötvenes évek közepén elkezdődött?
Sőt már az ötvenes évek elején is bontottak le patinás épületeket. A Váralját – ahol most az Új híd (régi-új nevén SNP híd – a szerk. megj.) északi pillérei állnak – teljesen ledózerolták. Én, valamivel később, a hatvanas évek elején sokáig ott laktam, a Vydrica utca 5-ben (ezt egyik akkori versemben meg is örökítettem). Jól emlékszem arra a romvárosrészre, amely az ötvenes években elkezdődött pusztítások nyomán ott kialakult. Akkor, a hatvanas évek közepe táján robbantották fel aztán például a zsinagógát is, amely ott volt a közvetlen közelünkben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a háború 1945-ben Pozsonyban nem fejeződött be, hanem a kommunizmus pusztításaival folytatódott. Az egész Váralját, a Zsidó utcát, a Zuckermandelt és az Óváros még sok más utcáját egyszerűen likvidálták.
A Vydrica 5. című verse szerint akkoriban még élt valami a környék félvilági jellegéből.
Nem „még élt”, hanem éppen akkor alakult ki. (A vers 1963-ban vagy 64-ben íródott.) Az őslakosságot mindjárt a háború után kitelepítették onnan: a zsidókat koncentrációs táborokba hurcolták, a német és a magyar polgárságot deportálták, a megüresedett vagy félig lebontott épületekbe pedig többnyire cigányok és lumpen elemek költöztek, a mutatósabb lakásokat meg az új hatalom, a proletariátus funkcionáriusai, kegyeltjei foglalták el. A Vydrica 5. című versem épp arról szól, hogyan kapott teljesen új, vadnyugati arculatot az a Váralja, amely régebben az óváros közepe és reprezentáns része volt. – Az első találkozásom Pozsonnyal tehát a csalódásé volt. Ráadásul az egyetemen sem mentek jól a dolgaim. Gyenge szlovák tudásom és izgága természetem miatt gyakran voltak nézeteltéréseim a tanáraimmal. – Én akkoriban még teljesen más ember, hogy úgy mondjam, hamisítatlan „népfi” voltam: mivel nálunk, otthon, a szülőfalum nyers világában egy-egy rossz megjegyzésért hamar repült a pofon, sőt akár a bicska is előkerült, én sem igen tettem lakatot a számra meg a kezemre. Itt, a nagy városban, főleg a jól nevelt polgári körökben pedig egyenesen élveztem, hogy szabadon, azonnali reváns nélkül provokálhattam bárkit, a civilizáció nem engedte a spontán és tettleges megtorlást. A pünkösdi királyságom viszont nem tartott sokáig. Ha egy szemeszter után nem hagyjuk ott az egyetemet (a későbbi költő Zs. Nagy Lajos barátommal egyetemben), akkor kidobnak bennünket. A kidobást megelőzve tehát hazamentem, és egy évig néptanítóskodtam a falumban, Gömörpéterfalán és a szomszéd faluban, Gesztetén. Egy év múlva aztán visszatértem Pozsonyba, és folytattam, ahol abbahagytam. És azt a népfit, aki addig voltam, a város végül lassan megszelídítette. Sokat köszönhetek Pozsonynak, ez a város tett, alakított polgárrá.
Milyen volt akkoriban, az ötvenes évek közepén a magyar vagy akár a szlovák kulturális és irodalmi élet Pozsonyban?
Az akkori irodalom, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, tulajdonképpen nem irodalom volt, hanem a szocializmus propagandaanyaga. Még a legjobbak is tézisirodalmat gyártottak. Én viszont ezzel az irodalommal nem tudtam összeegyeztetni a korábbi olvasmányaimat. Komáromban érettségiztem, előtte Magyarországon jártam iskolába, kitűnő tanáraimnak köszönhetően korán megismerkedtem a klasszikus magyar és világirodalommal. Következésképp elég pökhendi alaknak láthattak engem akkor Pozsonyban, mert lépten-nyomon kifejezésre juttattam, mi a véleményem a szlovákiai magyar irodalomról. Elég gyakoriak voltak a konfliktusok köztem és a környezetem között. És a szlovák irodalom semmivel sem volt különb. A két irodalom együttélése viszont sokkal zavartalanabb volt, mint ma. Az Irodalmi Szemle például az Írószövetség egykori épületében székelt, a Stefánia úton (egykorú szlovák nevén Obrancov mieru – Békevédők utcája – a szerk. megj.), következésképpen akik a Szlovák Írószövetségbe jöttek, akár külföldiek is, nagyon gyakran hozzánk, az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe nyitottak be. Mi arról, ami a szlovák irodalomban történt, mindig első kézből értesültünk. A két irodalom szervezetileg egyébként is alig különült el egymástól, és, sajnos, kifejező eszközeiben és tartalmában sem igen. De ennek az „együttélésnek” azért előnyei is voltak, nemcsak hátrányai. Szlovák íróbarátaimmal való ismeretségeim, kapcsolataim nagyrészt ma is azokból az időkből valók.
1958-ban hozott valamilyen változást az Irodalmi Szemle megjelenése az otthonra való találás tekintetébent?
Én inkább azt a minőségi változását tartom fontosnak az irodalmunknak, amely nagyrészt valóban 1958-hoz, az Irodalmi Szemléhez, pontosabban a magyar forradalmat követő időkhöz s irodalmi eseményekhez köthető. S itt most akarva-akaratlan szerénytelennek kell lennem, mert magunkról kell beszélnem. A minőségi változás ugyanis az én szerénytelen megítélésem szerint a mi nemzedékünk, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Simkó Tibor és jómagam jelentkezésével következett be. Fiatal szlovákiai magyar költők címmel szintén 1958-ban jelent meg közös antológiánk, amely új hangokat, új színeket is hozott irodalmunkba. (A prózában Duba Gyula jelentkezése jelentett hasonló határkövet.) Ezeket a változásokat azonban ma már szélesebb összefüggésekben kell szemlélnünk. A magyar ötvenhat nagy hatással volt a szlovákiai magyarságra is. Bár nem következtek utána olyan retorziók, mint mondjuk Erdélyben (a magyarországiakról már nem is beszélve), de a hatása nyilvánvaló volt. Az ötvenhat utáni években, 1958 körül Nyugatról elkezdett Magyarországra áramlani az az irodalom, amely számunkra új volt és a politikai után szellemi forradalmat is jelentett. Hatásuk alatt Magyarországon felerősödött a szürrealizmus sajátos magyar formája, az ún. népi szürrealizmus (lásd Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István költészetét), de 58 körül kezdtek már megjelenni a korábban betiltott újholdasok (Nemes Nagy, Pilinszky, Weöres) is, és aki egy kicsit adott magára, az már nálunk is ezeket a szerzőket olvasta. Mi, a „nyolcak” néhány fiatalja, már nagyrészt ennek a folyamatnak a hatása alatt indultunk.
Ezek a szerzők és a friss műveik eljutottak akkoriban a fiatal pozsonyi írókhoz?
Nehezen, mert a határok légmentesen le voltak zárva, de kézen-közön mégiscsak eljutottak. Weöres Sándor kötete, A hallgatás tornya például még 1956-ban megjelent, s ezt a kádári „konszolidáció” már nem tudta visszacsinálni, hozzánk is elkerült. S hasonlóképpen ismertük már az 1959-es, Harmadnapon című, korszakos jelentőségű Pilinszky-kötetet is. Én korábban ugyan egy ideig Illyésnél és Szabó Lőrincnél időztem, de ezekben az években én is a hatásosabb modernek felé fordultam. Nagyon jól emlékszem a Mai francia költők antológiájára, amelyet Dobossy László szerkesztett, egy nagyalakú piros könyv volt, amelyet szintén 1958 táján kaptam kézbe, és állítom, hogy ez a kötet a magyar költészet egészében is határkő volt. Olyan szerzők voltak benne, mint René Char, Henri Michaux, de én például André Bretont, a szürrealizmus legfontosabb személyiségét is innen ismertem meg. S ezek a hatások, közvetve, már a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiánk néhány darabjában is kitapinthatók.
A következő időszakban, a hatvanas évek környékén mely helyeken összpontosult a magyar irodalom a városban? Létezett itt akkoriban például ún. kávéházi irodalom?
Sőt, gyakorlatilag csak akkor létezett, később, a hetvenes-nyolcvanas években már alig. Ennek a kávéházi irodalomnak épp az ötvenes-hatvanas évek volt a fénykora. De nem csak a kávéházakban formálódtak a mi köreink, hanem akár magánlakásokban is. A Leško utcában lakott, közel az Írószövetség egykori épületéhez, Nagy János szobrász, aki akkoriban az egyetlen családos ember volt köztünk, saját lakással. Az Írószövetség épületének alagsorában volt az írószövetségi klub, ott volt a lefontosabb találkozóhelyünk, oda jártak az idősebb magyar és szlovák írók is, de ott folytak a gyűléseink is. A szlovákiai magyar íróknak akkor nem volt külön szervezetük, csak egy szakosztályuk, a Szlovák Írószövetségen belül. A szlovák írókkal így szinte napi kapcsolatban voltunk az Írószövetségben. A hivatalos összejövetelek után pedig mi, fiatalok, írók és más egyetemisták vegyesen, rendszerint még beugrottunk Nagy Jancsihoz. Nála született például az a tervünk is, 1956-ban, hogy át kell mennünk Budapestre, megsegíteni a harcoló egyetemistákat. Egy tíz-tizenkét tagú csoport már készen is állt, de végül, hálistennek, mégsem mentünk el. Ugyanis ha elmentünk volna, akkor most, 2019-ben nemigen adnék interjút a Pozsonyi Kiflinek.
A kávéházak közül melyek voltak a legfontosabbak?
Legtöbbször a Grand kávéházban találkoztunk, a Manderla épületének az első emeletén, a város közepén. A Közhelyek című versemben írtam is róla.
A Grandban a WC ülőkéje
olyan nagy, hogy két far is ráférne.
Persze, csak olyan soványabb fajta,
mint az enyém. Míg csücsültem rajta,
fogalmaztam ezt az ajtajára:
„Csakis polgárfenekek számára!”
Sok Tőzsér-vers íródott a Grand kávéházban?
Nem éppen. Én nem voltam tipikus kávéházi író. De ezt a sort például, hogy „csak polgárfenekek számára”, egyenesen a Grand vécéjének az ajtajára írtam rá, s ebből született aztán az egész vers. De voltak más törzshelyeink is, például a Luxor kávéház.
A Krym kávéházról is szólnak legendák.
Igen, a Krym akkor lett törzshelyünk, amikor az Irodalmi Szemle szerkesztőségét áthelyezték a Štúr utca (egykor Baross Gábor út) 14-be, a hatvanas évek végén. Ott volt a Kultúrny život c. irodalmi hetilap (jelentős szlovák kulturális lap a második világháború után, 1968-ig jelent meg, majd rövid ideig az 1990-es évek elején – a szerk. megj.) szerkesztősége is, ma emléktábla jelzi a tényt. De már egyetemistákként is bejártunk a Krymbe, mert közel volt az egyetemhez. Nietzsche írja valahol, hogy a Szent Márk téren egy időben olyannyira otthon volt, hogy már dolgozni is ott dolgozott. A tér volt az íróasztalom – mondja. Nekem Pozsonyban sokáig a Šafárik tér (korábban András király tér) volt az íróasztalom, a tér közepén lévő kis parkban, a kacsás szökőkútnál sokat üldögéltem és sok versem is született ott.
A hetvenes évek végén egy Tóth László készítette – és a Genezis című kötetben megjelent – interjújában mondja Ön, hogy Pozsony nem él a magyar irodalomban. Ma is így látja?
Sajnos, igen. A régi Pozsony még úgy-ahogy él, a klasszikusok (Krúdy, Jókai) révén, a szlovákiai magyar irodalom viszont nemigen írta magáévá a várost, legalábbis maradandóan nem. Duba Gyulának van egy regénye, A macska fél az üvegtől, ez kimondottan pozsonyi regény, de ezt leszámítva nem tudnék olyan másik prózai művet mondani a szlovákiai magyar irodalomból, amely cselekményének Pozsony volna a színhelye. Bár például Dobos László egyik regénye, az Egy szál ingben is Pozsonyban (illetve Pozsonyban is) játszódik, de annak csak egy eléggé jellegtelen, új lakónegyedében, s így játszódhatna akárhol másutt. S nekem is van néhány versem persze, amelyek szorosan kötődnek Pozsonyhoz, de azt már nem én vagyok hivatva megítélni, hogy ezek mennyire kifejezők. Például a Csúcson című opusom a Martinček utca 30-ban íródott vagy a már említett Vydrica 5 a Váralja egyik romházát és környékét örökítette meg. A régi magyar irodalomból több mindent lehetne említeni, kezdve akár Petőfivel, aki itt írta a Távolból című versét, 1843-ban, amikor országgyűlési tudósításokat másolgatott itt. Vagy Jókaival, aki cseregyerekként lakott Pozsonyban néhány évig, és itt tanult meg németül. S ha már a német nyelvnél tartunk: talán Pozsony németsége is az egyik oka lehetett annak, hogy a város a régi magyar irodalomban szórványosan és nem túl bensőségesen megrajzolva szerepel. Jókai, akit 1836 körül küldenek ide német szóra, a Mire megvénülünk című regényében írja, mennyire elkeseredett volt itt gyerekként, mert sehol nem hallott magyar szót. Még a magyarok is németül beszéltek, így például Zsigmondy tanár úrék is, a Szél utcában, ahol Jókai lakott. Sokan írtak itt magyarul, hosszabb-rövidebb ideig gyakran laktak itt magyar írók, de nem tudtak összenőni a német Pozsonnyal, következésképpen az irodalmunkban megszólaltatott Pozsony sem egészen hiteles. Az első egyébként, aki Pozsonyban írt, és nem is egy verset, az Csokonai Vitéz Mihály, aki szintén az országgyűlés miatt jött fel Komáromból, és itt adta ki az egyszemélyes lapját, a Diétai Magyar Múzsát, amely csak verseket tartalmazott. (Apropó: a diéták idején a város rendszerint a felismerhetetlenségig megváltozott: magyar város lett, akkor, rövid időre még magyar színházak is költöztek a városba.) Mehetnénk persze visszább is az időben, akár a Halotti beszédig, amely, mielőtt felfedezték, ötszáz évig a pozsonyi káptalan levéltárában porosodott, vagy Balassi Bálintig, aki a Bécsi Zsuzsannáról s Annamáriáról szerzette című verse utolsó versszakában azt írja, hogy Bécsből hazatérőben, Pozsonyban írta a versét. Azt hiszem, ez az első vers a magyar irodalomban, ahol Pozsonyt említik. Pozsonyról írnak tehát többen, arra viszont már nem nagyon találunk példát, amikor az író élete, egzisztenciája és műve szervesen összeépül a várossal.
Önnek volt olyan kifejezett célja, hogy Pozsonyt „beleírja” a magyar irodalomba?
A Vydrica 5. című versem befejező sorai úgy szólnak, hogy „Tán nem is eggyé – / különválni / a lehetetlen”. Akkoriban határozottan éreztem olyan késztetést, hogy Pozsonyt meg kellene szólaltatni hitelesen az újabb magyar irodalomban is. Ez a vers is ilyen „művészi terv”, ilyen elképzelés alapján született. S akkor íródott, mikor úgy éreztem, már ezer szállal kötődöm a városhoz, s hogy már magam is „pozsonyi polgár” vagyok.
Melyek voltak még emlékezetes lakhelyei Pozsonyban?
A legemlékezetesebbek az egyetemi kollégiumok voltak. A kezdet kezdetén a mai földművelésügyi minisztérium melletti kollégiumban laktam (akkor a mai Dobrovič utca még Szuvorov utca volt), később a Hegyi liget-i diáktanya volt az otthonom. Ezekhez a helyekhez sok szép diákkori emlékem fűződik. A későbbi lakhelyeim közül éppen a Vydrica 5 volt az egyik legemlékezetesebb. Ekkor már nem voltam diák, az egyetem után, a hatvanas évek elején költöztem ide, korábbi diáktársaimmal. Hárman laktunk ott, és az albérletünk találkozóhelyül szolgált sok fiatal író számára. Sokáig laktam a Február utca 82-ben, a rendőrség mellett. Récsén egy családi házban béreltünk szobát Zs. Nagy Lajossal. Tíz évig laktam a Martinček utca 30-ban, egy garzonban, amely már a sajátom volt, ezután, miután megcsaládosodtam, költöztünk a családommal a Dolné hony nevű lakónegyedbe, ahol máig élek. Azon a tájon valaha szántóföldek voltak, a hetvenes évek közepén építették a lakótelepet. Már sokszor faggattam a régi püspökieket, hogy hogyan hívták azt a dűlőt korábban. Alsóvadászi volt a neve, s ennek a fordításából alakult volna ki állítólag a szlovák Dolné hony – a „hony” hajtóvadászatot is jelent.
Melyik a legkedvesebb pozsonyi épülete?
Csak „legkedvesebbek” vannak. Első helyen talán éppen a Manderlát, illetve a Grand kávéházat kellene megneveznem, ahol régen annyit tanyáztunk. Mutatós épület még ma is. A hatvanas években a maga tizenkét emeletével Pozsony legmagasabb épülete volt, ráadásul velem egyidős, ugyanis 1935-ben épült. Sokat jártunk a Stefánia úti Štefánka kávéházba is, ha szlovák írókkal akartunk találkozni, oda mentünk. Emil Boleslav Lukáčnak, a magyarokat is tolmácsoló kitűnő műfordítónak volt ez a törzshelye, de ide járt Ján Smrek vagy Laco Novomeský is. Emlékezetes „épület” volt a régi Madách-ház is, egy faház a Duna-parton, körülbelül a mai Eurovea üvegpalotája helyén. Az ötvenes-hatvanas években működött itt a magyar könyvkiadó, akkor még nem is Madáchnak hívták, a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó egyik szerkesztősége volt csupán. Ott dolgozott a későbbi feleségem, és én, aki akkoriban az Irodalmi Szemle szerkesztője voltam, oda jártam udvarolni. Közvetlenül a Duna-parton állt a házikó, az ablakai a folyóra nyíltak, nem kellett messze menni, ha fürödni akartunk. Érdekes és párját ritkító még a rádió fordított piramisa, ahova szintén gyakran jártam szerzőként is, de a feleségemhez is, aki ott is dolgozott vagy tíz évig. Mindig is a legérdekesebbek voltak számomra persze (s ma is azok) a régi óvárosi épületek. Ha egy kicsit fel akarok üdülni, és van egy szabad órám, ma is az Óvárosban sétálgatok legszívesebben. Itt voltak hosszú ideig a munkahelyem is. A Mihálykapu utcában a Madách Kiadó székelt nagyon sokáig, a Lőrinckapu utcában viszont az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként dolgoztam. De korábban, főiskolásként is szorosan kötődtem az Óvároshoz, vizsgáimra rendszerint az Egyetemi Könyvtár olvasótermében (azaz az egykori pozsonyi diéták alsótábljának üléstermében) készültem, és tanulás közben sokszor elképzeltem, hogy a reformországgyűlések valamelyikén esetleg Kölcsey, Kossuth vagy Széchenyi épp azon a helyen szónokolt, ahol én az ószláv nyelv rejtelmeit studíroztam. Az egykori magyar országház roppant épülete előtt „madáchos” koromban napjában többször is eljártam, kedvenc szórakozásom volt, hogy a Mihálykapu utcára néző számtalan ablakát próbáltam megszámolni. Sohasem sikerült megnyugtatóan. Ma is csak annyit tudok, hogy jóval hatvanon fölül van a számuk. A másik kedves nézelődőhelyem a mai napig a Fő tér, ott is a régi városháza épülete, amiről órákig tudnék beszélni. Amikor a szintén közeli egyetemen régi magyar irodalmat tanítottam, tízegynéhány éven át, az elsőéveseket mindig én vezettem be a pozsonyi életbe. Rendszerint azzal indítottam a stúdiumainkat, hogy elvittem a hallgatóimat a Főtérre, megálltunk a városháza előtt, és meséltem nekik. Ez az épület eredetileg az egykori Jakab bíró háza volt, tőle vette meg a város. A kapuboltozat falán a mai napig is ott van egy aranyliliom, amely az Anjouk címere volt. Jakab bíró ugyanis azt állította magáról, hogy rokonságban áll az Anjou házzal. Az utókor aztán kiderítette, ez a rokonság abban állt, hogy Károly Róbert hozzáadta az egyik maîtresse-ét, akit a király korábban már teherbe ejtett. A kapu felső boltozatában elhelyezett három dombormű állítólag Jakab bíró feleségét és két gyerekét ábrázolja, akik közül az egyik Károly Róbert zabigyereke volt. Jakab bíró és Károly Róbert tehát, ahogy a népnyelv mondja, afféle „lyuksógorok” voltak.
Ha összehasonlítja a mai Pozsonyt azzal a várossal, amelyet akkor ismert meg, amikor ide költözött, milyen fő különbségeket lát?
Ha madártávlatból nézi az ember a várost, a várból vagy a Mihály-kapu tornyából, úgy tűnik, a mai Pozsony még mindig félkész állapotban van. Nagyváros akar lenni, de még mindig nem az. A területét illetően talán már igen, de az infrastruktúráját és épületeit illetően még nem. Még mindig az a régi Pozsony a valódi város, amellyel a gyermek Jókai ismerkedett annak idején. Ma már körülbelül tíz olyan felhőkarcoló van itt, amelyek száz méternél magasabbak, és ezek messzire kinyúlnak a környezetükből, azt mutatva, milyen akar lenni a város. S alattuk ott kuporognak azok a régi épületek, amelyek azt mutatják, hogy milyen valójában: összességében végletesen disszonáns, diszharmonikus „kis nagyváros”. Az a Pozsony, amelybe én 1954-ben beköltöztem, még romosságában is sokkal harmonikusabb volt. Viszont a nagy világvárosokkal összevetve a mai Pozsony még legalább élhető metropolis. Emberméretű nagy város, viszonyai még megfelelnek az élet biológiai ritmusának. Hogyha felkínálnák, mint ahogy nem kínálják, hogy holnap Bécsben, Budapesten, Párizsban vagy Varsóban berendezett lakást adnak, azt hiszem, akkor is Pozsonyban maradnék.
Szalay Zoltán
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!