;)
Tára mögötti emlékek (második rész) A pozsonyi Hofrichter Máriával unokája, Peter Janoviček beszélget
2021 03 15.
Folytatjuk a beszélgetést Hofrichter, született Altdorffer Máriával (*1931). A második világháború vége utáni időszaknál tartottunk…
Az Altdorffer család 1947-ben vagy 1948-ban. Balról jobbra: Alfréd, a báty; Lipót, az apa; Alojzia (Lujzi), az anya; Elza néni (az apa unokatestvére) és Mária (Hofrichter Mária családi fényképalbumából)
A család a háború után magyar nemzetisége miatt „fehérlapos” lett, bizonytalanná vált a sorsa. Édesapádnak azonban segítettek a kollégái, így elkerültétek a kényszeráttelepítést Magyarországra. Az életetek lassan visszatért a megszokott kerékvágásába…
Igen, lassan visszatért. Emlékszem például, hogy 1946-ban és 1947-ben zongorára jártam Albrecht Sándorhoz, a Szent Márton-dóm mellett működő Egyházzenei Egylet karnagyához. Mivel a családja német származású volt, a háború után ki kellett költözniük a házukból. Utána az egyház biztosította a lakhatását a Káptalan utca (Kapitulská) 18. szám alatti házban. Oda jártam hozzá zongoraórára. Sanyi bácsinak szólítottam, és csodáltam a türelmét. Nem játszottam jól, zenében nem is vittem semmire. Végül feladtam, nem jártam tovább, amitől anyám teljesen kikészült. Hosszan kellett győzködnöm, hogy én magam sem bírom hallgatni a klimpírozásomat (nevet). Viszont Sanyi bácsi egyszer egy ünnepi misén felvitt a dóm karzatára. Az nagy élmény volt!
Ezt az aranyos képet a családi albumban találtuk. Szerettél biciklizni?
Fiatalon nagyon szerettem. Gyakran végigtekertem a Stefánia úton (Štefánikova) vagy átkerekeztem az alagúton. Általában véve, sokat bicikliztünk, és bár azok a kerékpárok messze elmaradtak a maiaktól, szép hosszú távokat tettünk meg. Ezen a képen 19 éves vagyok, valahol a Dévényi úton (Devínska cesta) készült a felvétel, a Dunánál. Alfréd bátyám a Nagyszombat (Trnava) melletti Szárazpatakra (Suchá nad Parnou) járt biciklivel a barátaihoz, de elkerekezett egészen Pöstyénbe (Piešťany) és a morvaországi Lednicébe is.
Említetted valamikor, hogy részt vettél a Trať mládeže, az „Ifjúság vasútja” építésében. Mesélnél erről az olvasóknak?
1950-ben érettségiztem, és az előző évben az volt a fáma, hogy aki érettségi vizsgát akar tenni, annak részt kell vennie ennek a Felsőbesenyő (Hronská Dúbrava) és Selmecbánya (Banská Štiavnica) közötti vasútvonalnak az építésében. Így hát 1949 júliusában én is munkába álltam. Szörnyen nehéz volt, borzasztó körülmények között dolgoztunk. Az elején beoltottak kolera ellen. Szükség is volt rá, egyetlen patak mellé épült a kilenc tábor. Én a negyedikbe kerültem. Abban az egy patakban mostunk mindent – a lábunkat, a kanalakat, a csajkákat, a főzőüstöket. A barakkjainkban egerek szaladgáltak, és csak egyszer zuhanyozhattunk hetente. Félkatonai rendszerben éltünk, mozgalmi dalokat énekeltünk, politikai nevelést kaptunk. Egyszer ez az oktatás éjfélig tartott, másnap kora reggel meg szólt az ébresztő. Nagyon dühösek voltunk a barátnőmmel. Napok óta csákányoztunk, és akkor reggel már annyira kimerültek voltunk, hogy nem bírtunk munkába állni. Fogtuk a pokrócunkat, behúzódtunk az erdőbe, és jól kialudtuk magunkat. Az esti sorakozón aztán nyilvánosan letoltak, hogy „így aztán nem fogjuk felépíteni a szocializmust…” (nevet). Egy hónapon át gürcöltem ott. A következő évben sikeresen letettem az érettségit, mint ahogy az az osztálytársam is, aki nem épített vasutat. Vagyis alaptalannak bizonyult a híresztelés, hogy ez kötelező.
Mária és bátyja, Alfréd 1950 körül a Szlovák Nemzeti Színház előtt (Hofrichter Mária családi fényképalbumából)
Így indult a gyógyszertári karriered…
Igen (mosolyog). Az első munkahelyem a Štúr utcai (Štúrova) patika volt, ami már megszűnt. Négy évig dolgoztam ott. Aztán két évet a régi Ligetfaluban (Petržalka), a Sztálin utcában (Stalinova). Ez a gyógyszertár egy közönséges családi házban működött, a vécé az udvaron volt. Utána dolgoztam a Kecskés utcában (Kozia), 16 évet a Manderla-házban működő patikában, és 8 évet a Kórház utcában (Špitálska), ahol éjszakai ügyeleteim is voltak. A pozsonyi Nemzeti Egészségügyi Intézet alkalmazottjaként mindig oda helyeztek, ahol éppen létszámhiány volt. Összesen 15 pozsonyi gyógyszertárban dolgoztam. Az utolsó munkahelyem Ligetfaluban volt, ahol már nyugdíjasként segítettem be, egészen 2005-ig.
Az akkori gyógyszertári munka nyilván különbözött a maitól.
Valóban más volt. Nemcsak a tára mögött (ez a gyógyszertári pult neve) kellett kiszolgálnunk a pácienseket, hanem a vényezőben el is kellett készítenünk a gyógyszereiket. Akkor még nem volt gyógyszerimport, és eleve kevés gyógyszert gyártottak. A legtöbbet magunk készítettük a patikában a megkapott alapanyagokból. Az orvos megírta a receptet, a beteg behozta a gyógyszertárba, és mi az alapján elkészítettük a szert. Vagyis nem tudtuk rögtön kiadni, a megadott idő után vissza kellett jönni érte. Készítettünk kenőcsöket, kúpokat, oldatokat, tablettákat stb. Ezek voltak az úgynevezett magisztrális gyógyszerek. Egy darabig minőség-ellenőr is voltam, a magisztrális szerekhez szállított alapanyagokat ellenőriztem.
Most ugorjunk az időben, beszéljünk az életed, illetve az egész családunk életének egy fontos eseményéről. Nevezetesen a fiad és az én nagybátyám, Róbert emigrálásáról Ausztriába…
A házasságunkból két gyermek született, Renáta (*1956) és Róbert (*1957). Róbert a főiskolai évei alatt olyan értelmiségiek körébe került, akik „földalatti” tevékenységet folytattak. Ennek számos következménye lett, kirúgták a főiskoláról, és felkeltette az állambiztonságiak, az ŠtB figyelmét. Megnősült, és a feleségével, Maruškával gyereket vártak, közben pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ŠtB be akarja szervezni. Az emigráció tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Az ifjú pár befizetett egy drága nászútra, egy körutazásra a Benelux államokban, azzal, hogy kint maradnak. El kellett tőlük búcsúznunk. A társasutazás utolsó állomása Salzburgban volt, az útiterv szerint ott éjszakáztak volna, és másnap visszaérnek Csehszlovákiába. A férjem húga, aki ’68-ban emigrált, pont Salzburgban lakott. A közös vacsorán a fiam és a felesége felállt az asztaltól, fogták a bőröndjüket, és kisétáltak a panzióból, ahol a szállásuk volt. A sógornőm férje már várt rájuk, és elhajtott velük…
Ezután nehéz időszak várt rátok Hofival, hiszen emigrált a fiatok. Láthattátok egyáltalán?
Hofinak rendes igazgatója volt, aki többször is lehetővé tette neki, hogy meglátogassa Ausztriában a fiunkat. Nekem nem volt ilyen szerencsém a főnökömmel, csak egyszer tudtam kiutazni. Viszont találkoztunk néhányszor Budapesten, oda mi is, ők is nyugodtan elutazhattak, nem kellett attól tartaniuk, hogy valami gond lesz. Csehszlovákiába viszont nem jöhettek, mert lecsukták volna őket. Utoljára 1987-ben volt együtt az egész család Budapesten. Sajnos Hofi nem sokra rá váratlanul, idő előtt meghalt.
A bársonyos forradalom után végre én is szabadon utazhattam. Azóta sokszor jártam Salzburgban. A fiamból tengerbiológus lett, búvár és utazó, több könyve is megjelent. Számos útjára engem is elvitt. Neki köszönhetem, hogy nyugdíjasként eljuthattam olyan helyekre, mint Törökország, Egyiptom, Izrael, Madeira, az Azori-szigetek, Olaszországba és Horvátországba pedig többször is.
A mai napig nagyon aktív vagy. Mi mindennel foglalkozol?
A Nyugdíjasok Egyetemére járok, immár kilenc éve. Pszichológiát tanultam, most pedig már harmadik éve a Vallástudományi Kar hallgatója vagyok. Néhány évvel ezelőtt számítógépes tanfolyamra is jártam, ahol megtanultam az e-mailezést és az alapvető számítógép-használatot. Számítógépem azonban nincs, nem is szoktam használni, csak mobiltelefont.
Apámtól megtanultam kertészkedni. Neki ez volt a hobbija, és édesanyám halála után, amikor egyedül maradt, én voltam a társasága a kerti munkák során. Hosszú éveken át kapcsolatban volt minden jelentős csehországi kertésszel. Sokat járt Prágába szolgálati útra, a cége adott neki pénzt hálókocsira, ő viszont mindig a legolcsóbb jeggyel utazott, és ülve aludt (nevet). Amit így megtakarított, abból ritka növénymagokat vásárolt az úton. Gyönyörű kertet alakított ki a házunk körül, rengeteg különleges fával és bokorral. Ezek közül sok nem él már, de például a páfrányfenyő és a cédrus, amiket még apám ültetett, ma is megvan. Neki köszönhetően lettem a Sziklakert Klub tagja, és a legutóbbi időkig rendszeresen jártam is az összejövetelekre.
Kulturális rendezvényeket is szívesen látogatok, például az Egyetemi Könyvtárban tartott előadásokat vagy a Pozsonyi Kifli eseményeit, és a színházat is szeretem.
A 20 éves Mária az édesapja által kialakított családi kertben bátyja, Alfréd felvételén (1950. szeptember 30.) (Hofrichter Mária családi fényképalbumából)
Kedves Nagyi, köszönöm az érdekes beszélgetést, amelyet valószínűleg az olvasók és a Pozsonyi Kifli barátai is élvezetesnek találnak majd. Jó egészséget és még sok örömet kívánok!
Peter Janoviček
Tára mögötti emlékek (első rész). A pozsonyi Hofrichter Máriával unokája, Peter Janoviček beszélget
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!