Tára mögötti emlékek (első rész). A pozsonyi Hofrichter Máriával unokája, Peter Janoviček beszélget

Családi fotóalbumok
2020 01 4.

Könnyen lehet, hogy az olvasó is találkozott vele a gyógyszertári ablak mögött. Csaknem fél évszázadon át dolgozott nem kevesebb, mint 14 pozsonyi patikában. Utazott a bécsi villamossal, emlékszik zsidó szomszédai elhurcolására és a politikai rendszerek változására városunkban. Meg kellett élnie fia ausztriai kényszeremigrációját, de boldog pillanatokban is bővelkedett az élete.

Ma a régi Pozsonyt idézzük meg Hofrichter, született Altdorffer Mária (*1931) gyermekkorán keresztül.

Hofrichter Mária. Mi, az unokái Nagyinak szólítjuk, pedig nem tudunk magyarul. Szomorú és paradox helyzet egy régi magyar pozsonyi családban. De változtak az idők, Nagyi gyermekei már nem magyar családba házasodtak, az unokák szlovák és német nyelvi környezetben nőttek fel. Fotó: Peter Janoviček.  

Az óvárosi villában beszélgetünk, amely csaknem száz éve van a család tulajdonában. Nagyi itt született, és itt élte le egész életét… Fotó: Altdorffer Alfréd

Kezdjük azzal, hogy mi is az a tára, mert valószínűleg nem mindenki ismeri ezt a szót.

A tára a gyógyszertári pult vagy munkaasztal a szakzsargonban.

A pozsonyi gyógyszertárakban végzett munkádhoz a következő részben kanyarodunk vissza. Most kezdjük a születéseddel és a gyerekkoroddal. Milyen emlékeid vannak ebből az időből?

A ház, ahol születtem, 1925 óta a családunké. A 19. század végén épült, édesapám a nagyapámmal együtt vásárolta meg. Gyermekkoromban szüleimmel, bátyámmal és nagyszüleimmel laktunk itt, és én azóta is itt élek. Szüleimmel a halálukig egy házban laktam. 1946-ig vagy ’47-ig mindig volt cselédünk is, aki szintén nálunk lakott. De változtak az idők, más lett a „módi”.

Apám, dr. Altdorffer Lipót (1898–1985) jogászként dolgozott a nyitrabányai (Handlová) szénbánya igazgatóságán. Anyám, Kövér Alojzia (Lujzi) (1899–1980) háztartásbeli volt. Az 1918–19-es fordulat során írt naplóját irodalmilag is feldolgozták. Belekerült a könyvetekbe, azaz a fiam és az unokám „Z Prešporku do Soľnohradu” (Pozsonyból Salzburgba) című könyvébe. Bátyám, Alfréd (*1926) villamosmérnök, egész életében a Tesla cégnél dolgozott.

Az Altdorffer család a kertben 1936-1937 körül. Balról jobbra: Alfréd, a báty; Alojzia (Lujzi), az anya; Mária; Lipót, az apa. Hofrichter Mária családi fényképalbumából.

Milyen nemzetiségű volt a család, és milyen nyelven beszéltetek?

Magyarok voltunk. Otthon magyarul beszéltünk, de a szülők egymással néha németül is, ha nem akarták, hogy a gyerekek értsék őket. Gyerekkoromban Pozsonyban magyarul, németül, szlovákul vagy csehül, valamint jiddisül is beszéltek. Édesapám franciául is tudott.

Emlékszel, hova járt a család sétálni, kávéházba, vagy éppen vásárolni?

A városi korzón sétáltunk. Mayernál és Stürzernél vásároltuk a süteményt, szüleim a Štefánkában kávéztak. Vásárolni például a piacra jártunk a mai Szlovák nemzeti felkelés terére, az egykori Vásártérre. Emlékszem, hogy párban árulták a csirkét, lejjebb, a Régi Vásárcsarnok előtt meg déligyümölcsöt, például narancsot lehetett venni.

A bécsi villamos ma már a Monarchia, a „régi szép idők” egyik szimbóluma, te emlékszel rá?

Hogyne, magam is utaztam rajta Bécsbe! 1936-ban a szüleimmel és a bátyámmal Kaprunban nyaraltunk, és végigmentünk a Großglockner alatti, Großglockner Hochalpenstraße nevű hegyi panorámaúton, amit az előző évben nyitottak meg. Bécsbe a Pressburger Bahnnal mentünk, ahogy Ausztriában hívták, és ott átszálltunk egy másik vonatra. A „villamos” 1938-ig járt, akkor a németek elfoglalták az addig Csehszlovákiához tartozó Ligetfalut (Petržalka), és megszűnt a közvetlen összeköttetés.

A Bécsi Villamos 1915.  Július Cmorej gyüjteménye

Hogyan viszonyultak Csehszlovákiához a nagyszüleid és a szüleid?

Eleinte nagyon negatívan. A Monarchia széthullásával elvesztették a szülőhazájukat, és a Csehszlovákia létrejötte utáni években abban reménykedtek, hogy Pozsony még visszakerülhet Magyarországhoz. Később aztán fokozatosan hozzászoktak az új hazájukhoz.

Melyik az első történelmi esemény, amelyre emlékszel?

Emlékszem egy terrorista merényletre, ami példa nélküli volt a városban. A második világháború előtt zavargások törtek ki Pozsonyban, és 1938-ban egy nap pokolgép robbant a városban. Egy autóban volt elrejtve, amely a jezsuita templom mellett parkolt. Emlékszem, hogy elindultunk iskolába, mert a szüleim nem tudtak semmiről. Az iskola közel volt a robbantás helyszínéhez, és miután híre ment a merényletnek, nem engedtek ki bennünket az osztályból, ott kellett várnunk, amíg értünk nem jöttek a szüleink.

A Templom utca (Kostolná, a hajdani Városház utca) az 1938. március 12-i pokolgépes merénylet után. Pavel Dvořák szerint ez volt az első terrorcselekmény a város modern kori történetében. Peter Janoviček archívumából. 

Ha már az iskolát említed – hova jártál?

Az Orsolyákhoz, 1937-től. Eleinte nem nagyon fűlött hozzá a fogam. Anyám kint ült a padon, és a Manderla-házból kellett zsemlét és prágai sonkát hoznia nekem. Csak így voltam hajlandó iskolába járni (nevet).

Az Orsolyáknál két olyan emberrel ismerkedtem meg, akik fontosak lettek az életemben. Az egyik a legjobb barátnőm, Šimek, szül. Sandtner Ilona (*1931), akit a mai napig mindenki Babának hív. A barátság töretlenül tart, heti rendszerességgel együtt ebédelünk, felváltva nála vagy nálam. És hát osztálytársam volt egy bizonyos Hofi is, azaz Hofrichter Alajos (1928–1987), aki a férjem és a te nagyapád lett. Mindenki Hofinak hívta, még a saját unokái is (nevet).

Az 1937–38-as tanév az orsolyitáknál: a bal szélen ülő fiú Hofi, Mária leendő férje. Mária a második sor bal oldali végén ül. Ugyanabban a sorban a harmadik lány (kissé takarásban) Mária életre szóló barátnője, Baba (Hofrichter Mária családi fényképalbumából). 

A négy elemi után a magyar gimnáziumba jártam, aminek nem volt saját épülete, több épületbe voltak szétszórva az osztályok. Én két évig a Duna utcába (Dunajská) jártam (a fiúk közben máshová), harmadikba az Apácapályára (Panenská) (együtt a fiúkkal), utána meg a Grössling (Grösslingová) utcába, de csak délután, miután a szlovákok végeztek, és felszabadultak az osztályok. Aztán még a Pálffy-palotába is jártam iskolába, a Ventur utcába (Ventúrska). A tanároknak nem volt könnyű dolguk, a szünetekben rohangálniuk kellett az épületek között, ha a következő órájuk máshol volt. 1945-ben, amikor közeledett a front, akkor már nem jártunk iskolába. A fiúknak ráadásul kötelezően részt kellett venniük az árokásásban a város körül.

Mi történt Pozsonyban a háború kitörése előtt?

Emlékszem, hogy a Német Birodalom elfoglalta Ligetfalut és Dévényt (Devín). Azt beszélték, hogy Hitler személyesen jön Pozsonyba. Egyesek várták is a városban. Végül megállt az Öreg hídon, a határon, nem jött be a városba. A mai napig emlékszem Hitler beszédére a rádióból, ahogy borzalmas hangon ordított és fenyegetőzött. Özönlöttek a városba a menekültek Ligetfaluból a hídon át. Nekünk is útlevél kellett, hogy átmehessünk a sárgabarackfás kertünkbe.

Hogy élt a család a háború alatt?

Kezdetben szerencsére nem voltak nehézségeink. A szlovák állam a gazdaságilag fejlett Csehszlovákia romjain alakult meg, és valami megmaradt ebből a jólétből. Persze mindenütt érzékelhető volt, hogy háború van. Nekem tizenhárom évesen polgári légvédelmi gyakorlatra kellett járnom. Megtanítottak rá, hogyan kell elbújni légitámadás esetén, hogyan kell elsősegélyt nyújtani, milyen a helyes elsötétítés és egyebek.

A zsidó szomszédaitoknak már nem volt ilyen egyszerű dolguk…

Bizony. Zsidók szomszédaink voltak, az egyik oldalon a Fleischmannék, a másikon a népes Freund család, akiknek tejüzemük volt. Jól emlékszem rájuk és egy tragikus eseményre, amit a házunk ablakából láttam. SS-katonák jöttek Freund Pistáért. A bokrok közé bújt a kertben, de megtalálták és elvitték. Én az ablakban álltam, és nagyon féltem. Az egész család odaveszett a lágerben, senki sem tért vissza. Mielőtt elhurcolták volna őket, apámnál rejtették el az értékeiket, például aranyat és betétkönyveket. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem jönnek vissza, apám azt mondta, hogy ez az arany nem maradhat nálunk, és minden értéket leadott a zsidó hitközségen.

Mária körülbelül 11 évesen a családi villa kertjében, valószínűleg bátyja, Alfréd fotóján Hofrichter Mária családi fényképalbumából.

Mi volt az első háborús élményed?

Az Apollo gyár bombázása 1944. június 16-án. Az amerikai bombák a gyár nagy részét elpusztították. Korábban csak átrepültek felettünk a nehézbombázók Bécsújhely (Wiener Neustadt) felé. Valószínűleg ezért nem volt légiriadó azon a végzetes június 16-án sem. Aztán jött a pusztítás. Az Apollo gyár három napig égett, rengetegen meghaltak. Apánk is a városban volt akkor, a Gorkij utcában (Gorkého, az egykori Andrássy Gyula utca) dolgozott, és amikor végre megszólaltak a szirénák, gyorsan elindult haza. Óriási szerencséje volt, mert nem sokkal később bombatalálatot kapott az épület, ahol dolgozott.

Amikor Pozsony felé amerikai repülők közeledtek, a rádió mindig szüneteltette az adását. Csak rövid jelentések hangzottak el arról, hogy milyen irányból jönnek a bombázók, és hol van légiriadó. Emlékszem, hogy amikor harmadikos vagy negyedikes gimnazista voltam, a pedellusnál mindig be volt kapcsolva a rádió. Ha bombázókat jelentettek délről (az amerikai repülők Olaszország felől érkeztek), Bácska-Sopron irányból, akkor világos volt, hogy Pozsony felé tartanak, és minket gyorsan hazaküldtek az iskolából.

Az amerikaiak nappal bombáztak, az oroszok meg éjjel. Nekik kisebb bombáik voltak, de először világítóbombákat, úgynevezett Sztálin-gyertyákat dobtak le. Ezek szinte nappali fényt biztosítottak, így aztán könnyebb volt eltalálni a célt. Otthon mindent teljesen el kellett sötétítenünk, a legkisebb fénycsíknak sem volt szabad látszania. Azóta sem láttam ilyen sötétséget.

És hogy éltétek meg a front átvonulását?

Borzalmas volt. A mai napig hallom a katyusák hangját, a fejünk felett zúgtak el a lövedékek. A házunk feletti dombon állt valahol egy ágyú, amiből vég nélkül lőttek. A németek a házunk közelében vonultak vissza: a Šulek utcában (Šulekova, az egykori Jeszenák János út) és a Holuby utcában (Holubyho, az egykori Rázgha Pál utca); nem messze tőlünk harcok folytak. Az egész család levonult a pincébe, még a nagybeteg nagymamámat is levittük ágyastul. Egy bomba eltalálta és megrongálta a tetőnket. 1945. április 4-én őrült lövöldözésre ébredtünk, aztán minden elcsendesedett. Utána megjelentek a szovjet katonák. Betörték a pinceajtót, berontottak, és azt kiabálták, hogy „germani, germani”. Németeket kerestek. Apám azt mondta, hogy „germani nyet”, erre fogták, és magukkal vitték valahova az utcára. Borzasztóan aggódtunk érte, de egyszer csak visszajött. Kiderült, hogy csak óra, „csaszi” kellett nekik. Utána két szovjet tiszt szállt meg nálunk, de szerencsére nagyon rendes emberek voltak. Amikor a részeg közkatonák nők után kutattak, a két tiszt rendet csinált közöttük. Hofinak, a férjemnek már rosszabbak voltak a tapasztalatai. Ő a családjával a redemptorista kolostorban vészelte át a frontot a Puskin utcában (Puškinova, az egykori Katona József utca), az apácákkal együtt. A szovjet katonák betörtek a kolostorba, és többen megerőszakoltak egy fiatal apácát. A többi apáca gyertyákkal imádkozott körülöttük. Horrorfilmbe illő jelenet volt.

Mi megúsztuk ugyan, de a városban mindennapos volt a nemi erőszak és a fosztogatás.

A pozsonyi magyarok és németek viszont a háború után sem lélegezhettek fel. Újabb üldöztetés kezdődött…

A háború alatt a zsidókat üldözték és hurcolták el, a háború után meg a magyarokat és a németeket üldözték el. A mi családunknak megint csak szerencséje volt. Apám ekkor is a nyitrabányai szénbánya igazgatóságán dolgozott, és az egyik munkatársa részt vett a szlovák nemzeti felkelésben. Apám segített neki: amikor a kolléga visszatért a munkába, apám szabadságpapírt írt neki, amellyel el tudta titkolni a részvételét a felkelésben. Ez a kolléga a háború után meghálálta a szívességet.

A családunk „fehérlapos” volt, vagyis szerepeltünk a Magyarországra telepítendő magyarok listáján. Fogalmunk sem volt, hogy hová küldenek. A Magyarországról ide települő szlovákok választhattak, de mi nem. 1945-től 1948-ig nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. Apám kollégája közbenjárásának köszönhetően végül nem telepítettek ki, és a kommunista hatalomátvétel után ez a veszély megszűnt.

Határozat a Hofrichter család Pozsonyból való kiköltöztetéséről és Ligetfaluba telepítéséről Hofrichter Mária családi archívumából.

A beszélgetést folytatjuk…

Peter Janoviček

Fordította: Böszörményi Péter

Támogatóink