A „Nagy Baťa”, Pozsony első áruházainak egyike

GENIUS LOCI
2022 03 28.

Október utolsó napján volt kereken kilencvenéves a „Nagy Baťa”, Pozsony első áruházainak egyike, a város két háború közötti funkcionalista építészeti metamorfózisának szimbóluma.

A „Nagy Baťa” áruház 1931 körül.

 

Október utolsó napján volt kereken kilencvenéves a „Nagy Baťa”, Pozsony első áruházainak egyike, a város két háború közötti funkcionalista építészeti metamorfózisának szimbóluma.

A zlíni kereskedőmágus udvari építésze, Vladimír Karfík által tervezett áruház felépítése azonban korántsem volt egyszerű dolog. Baťának a lakosság nagy része, valamint a műemlékvédelmi hivatal tiltakozásával is szembe kellett néznie. Számukra ugyanis elfogadhatatlan volt a népszerű Schmidt Hansl borozó lebontása, amely hosszú évek óta állt a Mihály utca (Michalská) és a mai Hurban tér (Hurbanovo námestie, az egykori Nagy Lajos tér) sarkán…

Ezen a helyen eredetileg a Mihály-toronyig és -kapuig futó városfal húzódott. Miután ezt a 18. század hetvenes éveiben lebontották, a város körüli sávban értékes építési telkek szabadultak fel. A nemesség és a tehetős polgárok nem sokat haboztak, hamarosan paloták és mutatós lakóházak nőttek ki a földből a fal helyén. Így épült meg 1782-ben az a barokk épület is, amelyben 1829. szeptember 29-én a pozsonyi születésű (1778) Johann Schmidt megnyitotta az egyébként 1800-ban alapított borozóját. Az energikus kereskedő Schmidt különös vendéglátó volt – egészen a negyvenes évek végéig tiltotta borozójában a dohányzást, megdöbbentve ezzel vendégeit. A dohányzás ugyanis abban az időben a pozsonyiak legnépszerűbb időtöltései közé tartozott. Dohányoztak, ahol csak tehették, még a fából épült Aréna színházban is pöfékeltek a pipájukkal, folyamatos tűzveszélyt okozva. A borozó e hiányossága ellenére is a legnépszerűbbek közé tartozott a városban, Schmidtnek ugyanis sikerült családias hangulatot varázsolnia. Ezt nagyra értékelték a magyar országgyűlés tagjai is (köztük állítólag Kossuth Lajos is), akik az ülések között ide jártak felfrissülni. A vendégek nem meglepő módon a tulajdonos keresztnevének becézett alakját használva Schmidt Hansl (illetve Schmidt Hansel) néven kezdték emlegetni a borozót, és ez a név a hely működésének végéig fenn is maradt. Nem érdektelen adalék, hogy Schmidt magánélete sem volt igazán szokványos. Felesége, Spitzer Katalin harminc évvel volt fiatalabb nála, ő pedig már jóval túl járt az ötvenen, amikor megszülettek gyermekei, Karl (1835) és Anna (1837). Miután felesége harmincévesen meghalt tüdőbajban (1839), Schmidt nem esett kétségbe, újranősült – az ugyancsak harminc évvel fiatalabb Semela Annát vette el, akitől két fia született: Josef (1846) és ifj. Johann (1853). A termékeny Hansl ekkor már 68, illetve 75 éves volt! Ennek voltak bizonyos hátrányai is: amikor 1859. december 17-én, 81 évesen meghalt (a halál oka korabeli felfogás szerint „szenilitás” volt), az anyakönyvvezető felkiáltójellel jegyezte be a halotti anyakönyvbe, hogy az elhalt két kiskorú fiúgyermeket hagyott maga után… Schmidt Hansl sírja ma is megtalálható a Szent András-temetőben; mellette nyugszik második felesége, aki 26 évvel élte túl.

 Schmidt-Hansl borozó 1870 körül. Forrás: fortepan.hu

 

1855-ben már az alig 20 éves Karl is segített atyjának a borozó vezetésében, két évvel később – nyilván Hansl betegsége tüneteinek megjelenése után – pedig ő lett az egyedüli tulajdonos. Nagy költséggel felújította és éttermi résszel bővítette a borozót, és az Ország nádorához (Zum Reichspalatin) nevet adta neki. Az 1857 októberében újra megnyitott hely kiváló konyhájának köszönhetően a korábbinál is szélesebb vendégkört vonzott. Az új név azonban nem igazán honosodott meg, a vendéglőt továbbra is inkább Schmidt Hansl néven emlegették, az alapító által teremtett kellemes, családias légkörre utalva. Ennek hagyományát a közvetlen és keresetlen, olykor már-már nyers modorú Karl Schmidt is folytatta, aki maga gondoskodott vendégei jó hangulatáról.  (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a szakirodalomban nemegyszer az az adat fordul elő, hogy a borozó (vagy vendéglő) már 1829-es megnyitásától kezdve az Ország nádorához nevet viselte. Valószínűleg egy másik vendéglővel tévesztik össze, amelyet ugyanezen a néven alapított 1811-ben Georg Wellschitz a Rózsa (a mai Jesenský) utcában. Ez a vendéglő a 19. század negyvenes éveiben szűnt meg.) Nap mint nap zengett a borozó a hangjától… A hatvanas évektől kezdve Karl a korabeli sajtóban is szisztematikusan hirdetett, a családi vállalkozás szép hagyományaira épülő helyként mutatva be az 1800-ban alapított borozót, amely „valószínűleg a város legrégebbi borháza”, és „1829 óta ugyanazon a helyen működik”. A nyolcvanas években még bővíteni is tudta az épületet. Az eredeti házhoz az egykori városárok felől pavilon épült; a magas, nyitott oszlopcsarnok a harmadik emelet (a tér felőli földszint) magasságában üvegezett verandát tartott, aminek a tetejére nyitott terasz került. Az építészeti terv valószínűleg a Kittler és Gratzl cég műhelyében készült.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a szakirodalomban nemegyszer az az adat fordul elő, hogy a borozó (vagy vendéglő) már 1829-es megnyitásától kezdve az Ország nádorához nevet viselte. Valószínűleg egy másik vendéglővel tévesztik össze, amelyet ugyanezen a néven alapított 1811-ben Georg Wellschitz a Rózsa (a mai Jesenský) utcában. Ez a vendéglő a 19. század negyvenes éveiben szűnt meg.

 

Schmidt-Hans borozó1925 körül. Forrás: J. Cmorej

 

A kilencvenes években Karl megbetegedett, nem tudott tovább foglalkozni a borozóval. Bár fiát, ifj. Karlt felkészítette a feladatra, ő ebben az időben többéves külföldi tapasztalatszerzésen járt. Id. Karl ezért átmenetileg bérbe adta borházát, így az a 19. és a 20. század fordulóján – egyetlen alkalommal történetében – idegen kézbe került. Ifj. Karl azonban hamarosan hazatért Pozsonyba, átvette és felújíttatta, majd 1903. augusztus 29-én nagy ünnepség keretében megnyitotta a borozót. Őseit tisztelő emberként folytatta a családi hagyományt, minden évben megünnepelte a borozó megalapításának évfordulóját (szeptember 29.). 1904-ben a 75. évfordulóra a korabeli sajtó is felfigyelt, kiemelve a borozó stabil jelenlétét, és további sikereket kívánva Schmidtéknek. Id. Karl Schmidt 70 évesen, 1905-ben belehalt hosszú betegségébe, de elégedetten távozhatott – akkor már nem volt kérdéses, hogy megbízható és méltó utódra lelt fiában. Akinek ugyancsak bele volt kódolva a génjeibe a Schmidt-féle sajátos viselkedésmód – közvetlen ember, borai hírnevére és minőségére gondosan ügyelő vendéglős volt, amire évekkel később így emlékezett Emo Bohúň író: „Ahol ma a Baťa áruház áll a Hlinka téren, ott néhány évvel ezelőtt még Schmidthansl úr borháza működött. És micsoda bort adtak ott – az hét nyelven beszélt! Nem az a lőre volt, amit manapság tukmálnak az emberre a borkimérésekben. A kiváló minőségnek tudatában volt az idős, kedélyes Schmidthansl vendéglős uram is, aki a borát ócsárolni merészelő vendéget abban a minutumban saját kezűleg dobta ki a kocsmájából. A kidobott vendégnek nem is kellett kifizetnie a már elfogyasztott italt.” A vendéglős úr azonban a szigorúsága mellett humorérzékéről is híres volt, még az ő rovására elsütött vicceket is jól fogadta. Még az első világháború előtt keringett róla egy anekdota, miszerint egyszer azzal a kérdéssel lépett be borozójába egy vendég, hogy ebédelhet-e a pénzéért. „Minden további nélkül, csak szíveskedjék közölni a kívánságát” – hangzott a válasz. Hamarosan a legízletesebb fogások sorakoztak az asztalán. Azonban amikor a fizetésre került a sor, a vendég négy krajcárt húzott elő a következő szavakkal: „Tessék az ebédért.” Schmidt kérdőre vonta a vendéget, mégis hogy képzeli ezt, hiszen az ebéd ára ennél jóval magasabb. A vendég azonban magabiztosan úgy felelt, hogy abban állapodtak meg, ebédelhet a pénzéért, neki pedig mindössze négy krajcár a pénze. Schmidtnek elszállt a haragja, és nevetve kijelentette, hogy elfogadja ezt az összeget, azzal a feltétellel, hogy a vendég ugyanezt a konkurens Ivanicsnál is eljátssza. Mire a vendég azt válaszolta, hogy onnan jön, ide már Ivanics küldte.

Nem csoda hát, hogy a borozó töretlenül tartotta színvonalát, és neves vendégei is voltak – Emo Bohúň szerint „arról a borról ódákat tudna zengeni Ferdiš Juriga képviselő úr és a fordulat előtti pozsonyi szlovák társaság, amely mindennapi vendége volt a borozónak.” Megkedvelte a helyet a világhírű karmester, Hans Richter is, aki élete alkonyán elég gyakran látogatott Pozsonyba (1913-ban járt a borozóban, majd 1915-ben négyszer is), ahol számos barátja volt, köztük Batka János levéltáros és Kumlik Tivadar polgármester. „Rendkívül inspiratív beszélgetéssel” töltötte velük az időt a „kiváló, barátságos Schmidt Hansl vendéglőben”, sőt egy alkalommal a családját (feleségét, lányát és fiát) is elvitte ebédelni „kedvenc vendéglőjébe”.

 

 Schmidt-Hansl borozó 1915 körül.  Forrás: J. Cmorej

 

Az első világháború és Csehszlovákia megalakulása után sorra nyitották fiókjaikat Pozsonyban az ország nyugati részében székelő cégek. Ilyen volt a Baťa áruház is, amely kezdetben az egykori Jaklitsch vendéglő helyiségeit bérelte a Mihály utca 5. szám alatt Mivel ez a hely egy idő után már nem felelt meg az áruház igényeinek, Baťa a Mihály-kapu előtt szemelt ki magának egy kereskedelmi szempontból előnyös telket. A Schmidt Hansl borozó megvásárlásának, az épület lebontásának és a helyén egy funkcionalista palota mielőbbi felépítésének terve azonban a lakosság és a műemlékvédelem váratlanul erős ellenállásába ütközött. Baťa ezért az eredetei tervet átdolgoztatta az építész Karfíkkal, az 1930-ban benyújtott új tervben pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy megőrzi a kilátást a térről a Mihály-toronyra, sőt az új épületet szűkebbre méretezve, legalább három méterrel kiszélesíti a Mihály utca torkolatát a Hurban térre. Az is eltartott egy ideig, amíg megállapodtak az adásvételi szerződés feltételeiről Karl Schmidttel, aki végül 2,5 millió koronát kért az épületért (+ egymilliós lelépési díjat és kártérítést). Nehéznek bizonyultak az épületben boltot (például Jacques Mayer kalapüzletet) működtető két kereskedővel folytatott tárgyalások is, akik összesen egymillió korona lelépési díjat kértek. A huzavona miatt türelmetlen Tomáš Baťa 1930. április 3-án maga is Pozsonyba látogatott. Hogy ez ne kerüljön sok idejébe, saját repülőgépén érkezett Zlínből, közérdeklődést keltve. A pozsonyszőlősi (Vajnory) repülőtérről gépkocsival folytatta útját a Hurban térre, ahol megtekintette a Schmidt Hansl vendéglőt, melynek helyére saját áruházat kívánt építeni. Hangsúlyozta, hogy az építkezésnek már rég el kellett volna kezdődnie, hogy az építési telek aránytalanul drága, és kifejezte azon szándékát, hogy a lehető legnagyobb mértékben megkönnyíti a közlekedést a Mihály utcában. A sok hercehurca után végül sikerült az utolsó bérlőt is kiköltöztetni és megszerezni a bontási engedélyt. 1930 júniusának végén megkezdődött a Schmidt Hansl bontása, előtte azonban eltávolították és múzeumba szállították a homlokzat művészi értékkel bíró domborműveit és oromzatát.

 

A Mihály-kapu és környéke a lebontott épület után 1930 körül. Forrás:  www.pammap.sk, 

Pozsonyi Városi Levéltár. 

 

A bontás során az épület alatt nagy, mélyen a Hurban téri forgalmi sáv alá nyúló borospincét találtak, amelyet fel kellett tölteni, és ez jelentősen késleltette a munkálatokat. A borozó lebontása után új kilátás nyílt a Mihály-toronyra és a mellette álló, az egykori vizesárok helyére épült házakra. Faust Ovidius ezért élt a lehetőséggel, és még az áruház építésének megkezdése előtt fényképeket készíttetett erről a részről. A pozsonyiak végül a vártnál tovább gyönyörködhettek a látványban, mivel az épület lebontása után Baťa és a műemlékvédők még hónapokig vitatkoztak az áruház végleges formájáról. Baťa megígérte ugyan, hogy megőrzi a kilátást a Mihály-toronyra, mégis két emeletet akart építeni a sarokra, míg a műemlékvédők ragaszkodtak az eredeti terv szerinti egy emelethez. Az építtető azzal érvelt, hogy a második emelet sem érne magasabbra a lebontott épület tetőgerincénél, így a torony látványa változatlan marad. A műemlékvédők viszont azon a véleményen voltak, hogy még ha a torony láthatósága valóban nem csökkenne is, az új épület a nagyobb léptéke miatt – az eredeti épület nyolc, egyenként hat-hat apró üvegtáblás szárnyból álló barokk ablakait az új épület egész homlokzatra kiterjedő hatalmas, osztatlan üveggel ellátott ablakai váltanák fel – az eredeti látvány megőrzése ellenére is háttérbe szorítaná a Mihály-tornyot. Végül a következő évben megszületett a kompromisszum: Baťa megkezdhette az építkezést azzal, hogy a sarki egy vagy két emelet kérdésben később születik döntés. A vasbeton épületszerkezet 1931. július elejére, alig 14 hét alatt elkészült, a korabeli sajtó szerint pedig „épp most jelölték ki a második emelet kontúrjait annak megítélésére, hogy ez a szint nem takarja-e el túlzott mértékben a Mihály-tornyot.” A megőrzött képeslapok és fényképek tanúsága szerint Baťának végül engednie kellett, az épület sarki része csupán egyemeletes lett.

 

 A „Nagy Baťa” áruház, 1935 körül.

 

Az áruházat 1931. október 31-én nyitották meg, katonazenei koncerttel a teraszon. A kirakatba egy olyan termék került, amely még ennek a cégnek a kínálatában is atipikus volt: egy pár drágakövekkel ékesített női cipő, amelyet 12 029 koronáért kínáltak. Bár a novemberre tervezett megnyitót sebtében hozták előre, ez az üzletnek nem ártott meg, éppen ellenkezőleg: „A Baťa-féle új »Szolgáltatások háza« a tervek szerint csak november 1. után nyílt volna meg, az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy a minden szombaton és elsején várható nagy vásárlóözönt már az új, még ha nem is teljesen kész áruházba irányítják. Péntekről szombatra virradó éjjel a Mihály utcai régi boltból átszállították a berendezés és az árukészlet egy részét az új épületbe, szombat reggel 8 órától pedig annak teraszán már katonazenekar hirdette az új áruház megnyitását. Erre a hirdetésre azonban nem is volt szükség. Az érdeklődő és vásárló nagyközönség egész napra megtöltötte az épület előtti járdát és magát az áruházat is.”

 

Éjszakai felvétel 1931-ből.

Ezzel végleg lezárult a jellegzetes pozsonyi borozónak számító Schmidt Hansl korszaka, és kezdetét vette a Nagy Baťa áruházé.

Ján Vyhnánek

Az anyakönyvi bejegyzések megfejtéséhez nyújtott segítségért köszönet illeti Juraj Šedivý professzort és Magdaléna Vyhnánkovát.

Fordította: Böszörményi Péter

Támogatóink