„Az olvasók azonnal jelzik a pontatlanságokat”

Város
2. április 2019 -

Štefan Holčík majdnem húsz éve írja a Pozsonyi Újságba népszerű cikksorozatát a város emlékhelyeiről (Pamätníci histórie). A cikkek magyar fordításai mostantól a Pozsonyi Kifli oldalán is megjelennek, sorozatban közöljük őket. A szerzővel ebből az alkalomból beszélgettünk.

holcik_001

Mi volt az a fő impulzus, amely arra késztette, hogy elkezdjen újságcikkeket írni Pozsony múltjáról?

Felhívott egy úr, 1995-ben vagy ʼ96-ban, és megkérdezte, van-e kedvem cikket írni az akkor még Óvárosi Újságként (Staromestské noviny) megjelenő pozsonyi lapba. Valamit küldtem neki, de meg sem fordult a fejemben, hogy a következő húsz évben állandóan írni fogom ezeket a cikkeket. Egy időben ráadásul nem is egyet, hanem kettőt készítettem egy számba: az emlékhelyekről szólón kívül volt olyan rovat is, amely egy régi és egy újabb képet hasonlított össze egy-egy pozsonyi közterületről, majd a két képen található eltéréseket kellett számba venni.

Bratislavské noviny , 01. 1998 by Pozsonyikifli

Mi alapján választja ki a cikktémákat?

Először az volt az egyezség, hogy konkrét objektumokról írok, mint mondjuk a Prímás- palota. Aztán ez kicsit módosult, és egy-egy évforduló kapcsán az adott eseményről emlékeztem meg. Legutóbb Ortvaynak volt évfordulója, a lap az Ortvayval kapcsolatos cikket közölte. Ha pedig nincs ilyen emléknap, valamilyen házról vagy más objektumról írok.

Győzi még az írást?

Ez bizony elég fárasztó, egyszer abba kell majd hagynom. Mert nemcsak arról van szó, hogy kéthetente valamilyen témát ki kell találnom, hanem az adatokra is nagyon kell figyelnem. A hibákat, pontatlanságokat azonnal jelzik az olvasók.

Volt már ilyen?

Persze. 1805-ben volt az austerlitzi (Slavkov) csata, 1806-ban ide is hordták a sebesülteket, itt voltak a kórházban. Én pedig egyszer véletlenül csináltam egy elütést, mert leírtam, hogy 1805 tavaszán, a slavkovi csata után, ami ugye képtelenség. Legalább tízen jelentkeztek, és szóltak a hiba miatt. Vagy előfordult olyan, hogy egy illetőt Erdélyinek hívtak, eredeti neve viszont Ehrenfeld vagy Ehrenwald volt, én pedig a rossz alakot írtam le. 

Mikor jött rá, hogy érdekli a történelem, azon belül is Pozsony története? Három-négy éves lehetett?

Úgy valahogy. Ebben a múzeumban (a régi városháza épülete) ötévesen voltam először egyedül, ugyanis pár lépésre laktunk innen. Apám által is kapcsolatban voltam a történelemmel, anyám pedig egy régi selmecbányai családból való, így tőle is sok mindent megtudtam.

Az ön cikkei népszerűek, de az utóbbi években mintha Pozsony történelme is egyre nagyobb népszerűségnek örvendene.

Szerintem ez korábban is így volt. Egy bizonyos Tkáč úr, aki a Slovnaftban volt levéltáros, az ʼ50-es években a Večerníkbe olyasmiket írt, amiket most én. Még korábban, a századfordulón Štefan Rakovskýnak a Pressburger Zeitungban volt ilyen folytatásos cikksorozata a város múltjáról, majd Emil Portischnak. A problémák akkor kezdődtek, amikor 1919-ben Bratislavára keresztelték a várost, melyet előtte Pressburgnak vagy Pozsonynak hívtak. Korábbi történelmét el akarták tüntetni, ez azonban nem sikerült. Egyebek között azért sem, mert jöttek a csehek, akik írtak néhány nagyon szép könyvet a város történelméről. A gond csak az volt, hogy bizonyos dolgokat nem értettek meg. Amikor például magyarból fordítottak, az egyik érsek nevét, akit Christiannak hívtak, Keresztélyre fordították, ami az egész fordításban úgy hat, mintha ez volna az illető vezetékneve.

holcik_007 

A rendszerváltás szintén hozott változást a történészek számára. Hogy volt ez Pozsony történelmével?

1990 után ismét leírhattuk, amit azelőtt nem. Néhány évvel korábban volt is olyan problémám, hogy 1991-re írnom kellet egy könyvet, mert akkor volt a város legrégebbi privilégiumos oklevelének évfordulója, és a szerkesztőség kihúzatott a szövegből bizonyos dolgokat. Persze akkor nem tudták, hogy 1991-ig már lezajlik a rendszerváltás, és megjelenhet az is, ami korábban nem.

Voltak más, ezzel kapcsolatos problémái is?

A ʼ80-as években elkészült a könyvem a koronázási ünnepségekről, amelyet németre, magyarra és lengyelre is lefordítottak. A Szlovák Történelmi Társaság (Slovenská historická spoločnosť) a munkahelyemre, a Szlovák Nemzeti Múzeumba küldött egy személyt, hogy vagy büntessenek meg, vagy dobjanak ki, mert azt írtam, hogy a várost németül Pressburgnak, magyarul Pozsonynak, szlovákul Prešporoknak nevezték. Én ugyanis ragaszkodom ahhoz, hogy ha 1919 előtti időkről írunk, ne használjuk a Bratislava megnevezést. Nagy botrány lett belőle, de a végén minden tisztázódott, a könyv pedig megjelenhetett úgy, ahogyan én akartam.

Volt már olyan, hogy valaki megtiltotta, hogy valamiről írjon?

Nem, de én ismert vagyok arról, hogy tiltásokkal nem sokra mennek nálam. Az épületeknél például a tulajdonos elhatárolódhat attól, amit írok, de semmi mást nem tehet, meg ami fontosabb, hogy engem inkább a házak egykori tulajdonosai és lakói érdekelnek, nem a mostaniak. Vagy bírálom az építészeket, akik korábban valamelyik épületet átépítették. Például a Nemzeti Galériáét, amiért a vízikaszárnya elé felhúzták azt a blokkot, vagy ott van a Hviezdoslav téren a Carltonnal szemben a régi gyerekcukrászda melletti ház, amelyre üvegkockát építettek. Az ilyenekre szoktam mondani, hogy a városban a legrosszabb építészeti megoldások.

Mit szól a Könyöki-ház átépítéséhez a Lazaret utcában? Nemsokára elkészül.

Az a ház nem volt benne a műemlékek jegyzékében. Egy magánember vette meg, őt pedig nem lehet korlátozni, mert a magántulajdont a törvény védi. Aki viszont most átépítteti, figyelembe veszi a műemlékvédelmi hivatal álláspontját.  Csináltak alatta egy garázst, amely a ház egy részén keresztül vezet a föld alá. Meghagyták a régi ablakokat is, szóval ha elkészül, az alsó rész úgy fog kinézni, mint Könyöki idejében. Lesz, ami más lesz, de ezzel semmit nem lehet csinálni, ez a világon mindenhol így van. És ez még mindig sokkal jobb megoldás, mint a Carltonnal szembeni ház, amit említettem.

A Vödric és a Zuckermandel helyén szinte semmi nem maradt. Mit szól az ottani projektekhez?

Igaz, hogy más lesz, de szerintem jó lesz. Vannak, akik azt mondják, hogy az egykori házak pontos másait, replikáit kellene ismét felépíteni, de az képtelenség. Egyrészt azért, mert a mostani talajszintnél alacsonyabban kellene állniuk, azt ugyanis a Duna miatt megemelték. A Vödric és a Zuckermandel olyasmi volt, mint Budapest mellett Szentendre. Alacsony utcácskákkal, amelyekbe magas vízszint idején befolyik a Duna. A talajszintet a régi negyedek ledózerolása után megemelték, így már az utcák eredeti nyomvonalát sem lehetne rekonstruálni, nincs más megoldás, valami újat kell ott felépíteni. De ez nem egyedi jelenség, Párizsban is volt ilyen, Pestet pedig a tizenkilencedik század hetvenes éveiben az árvíz után szintén lerombolták, megemelték a talajszintet, és új utcákat emeltek. Ezzel persze nem védeni akarom ezeket a rombolásokat. Az Új híd például nem tetszik nekem, helytelen beavatkozás volt, de abban az időben azt nem tudták máshol felépíteni.

holcik_006

Mit gondol az Öreg híd átalakításáról?

Szerintem teljesen nem kellene kicserélni, de erről én nem dönthetek. A probléma ott van, hogy amikor kicsi voltam, a Dunából egyfolytában bányászták a kavicsot, így a fenék mélyebb volt. Az Alpok meg állandóan küldte a Dunával az új kavicsot. Most már nem bányásszák a medret, de a nemzetközi előírások szerint a híd és a vízfelszín közt nagyobb távolságnak kell lennie, ezért kénytelenek a hidat megemelni. Ezt egyébként a háború után provizórikus hídnak szánták, csak hát ez a provizórium hetven évig tartott.

Ön régiségpiacokra is jár. Volt már olyan, hogy külföldön valami Pozsonyból származó dologra akadt?

Nagyon sok ilyen volt, persze nemcsak pozsonyi. Legutóbb egy szép ezüst kávéskancsót találtam, amely Kassán készült a 19. század elején. Végül a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeuma (Historické múzeum) kapta meg, és a Slovacika Alapból fizették ki. Ha úgy látom, hogy egy tárgy valamelyik itteni múzeum gyűjteményébe passzolna, megpróbálok a vásárlásban közvetíteni. A régiségkereskedésekben ez sokkal könnyebb, mert ott van idő arra, hogy hivatalosan, számlákkal megoldjuk a vételt, de a bolhapiacon azonnal meg kell vásárolnom, amit akarok, mert nagyon sokszor előfordult, hogy nézelődtem még, aztán láttam, hogy valaki már viszi, amit az imént én akartam megvenni.

Például?

Egyszer Bécsben egy régi képre bukkantam, amely a malackai kastélyt ábrázolta. Az eladó hetven eurót kért érte, de sikerült lealkudnom ötvenre. Mielőtt azonban fizettem volna, felhívtam egy itteni kollégámat ‒ aki épp a malackai kastéllyal kapcsolatban végzett kutatást ‒, hogy tényleg kell-e neki. Miközben telefonáltam, odajött egy fiatal nő, megkérdezte az eladót, mi a kép ára, kifizette a hetven eurót, és elsietett vele. Szerintem azt sem tudta, mit ábrázol a kép.

És mi történik, ha épp nincs önnél készpénz?

Volt már olyan is, hogy a Naschmarkton az egyik horvát eladó, akit már régebbről ismerek, odaadta azzal, hogy kifizetem legközelebb. Neki is érdeke, hogy gyorsan túltegyen az árun, és mivel rendszeresen járok oda, tudja, hogy nem csapom be.

Olyan régiségekkel is találkozott már, amelyeket evidensen Pozsonyból lophattak el?

Igen, volt egy kerámiaedény, amely a város egyik gyűjteményéből (Mestská správa pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody ‒ volt itt ilyen intézmény a szocializmus idején) származott. Az edényre ráadásul rá volt írva, hogy Jiráskova ulica, szerintem akkor lophatta el valaki, amikor a múzeum elköltözött abból az épületből, ahol most a British Council székháza van. De én ilyenkor az eladóval nem csinálhatok semmit, ki tudja, hogyan került hozzá.

Máshonnan is kap felkéréseket cikkek írására?

Igen, más lapoktól is megszólítanak, hogy mikor írom meg nekik ezt meg amazt, de sorra utasítom el őket, mert egyszerűen nem győzöm. Egész életemben nagyon elfoglalt voltam, most meg, hetvenévesen több a dolgom, mint bármikor előtte.

holcik_003

Ha kívánhatna valamit Pozsonynak, mi lenne az?

Nem tudom elképzelni, mit lehetne egy városnak kívánni. Talán szerencsés új évet, mert ugye minden nappal új év kezdődik. Azt hiszem, nem kívánnék Pozsonynak semmit, mert a sorsa eléri őt, ami úgymond jár neki, azt előbb vagy utóbb úgyis megkapja.

Veres István

Fotó: Szabó Réka 

Támogatóink