Enea Grazioso Lanfranconi – az utolsó pozsonyi polihisztor

Híres pozsonyiak
2019 08 17.

1895. március 9-én reggel hat óra körül pozsonyi otthonában öngyilkosságot követett el a „hírneves műszaki tanácsos, a művészetek lelkes barátja és pártfogója, a nemes emberbarát“, Enea Grazioso Lanfranconi. A város lakóit szinte sokkolta a hír. A korabeli lapok szerint a pozsonyiak az utcán csoportokba verődve találgatták, vajon miért vetett véget az életének a mindössze negyvenöt éves, köztiszteletben álló férfi. A másnapi újság aztán némileg pontosította a tragédia körülményeit: Lanfranconi súlyosan beteg felesége mellett virrasztott, és körülbelül két hónapon át alig aludt valamit. Idegei felmondták a szolgálatot, valószínűleg ezért fordította maga ellen vadászfegyverét.

 

Itália gyermeke

A tájainkon egzotikusan hangzó név olasz eredetet sejtet. Enea Grazioso Lanfranconi 1850-ben született a lombardiai  Pellio Intelviben, jómódú családban. Húszéves korától Pozsonyban élt, ahová apjával érkezett. Valódi reneszánsz ember volt: mérnök, vállalkozó, feltaláló, amatőr régész, műgyűjtő, szótáríró (kilencnyelvű, 302 oldalas szótára kéziratban maradt). Emellett lelkes és áldozatkész mecénás, több egylet, társulás tagja.

Lanfranconi érdemeit nemcsak a pozsonyiak, de az uralkodó is elismerte: 1894-ben megkapta a Ferenc József – rend középkeresztjét.

 

Enea Grazioso Lanfranconi (1850-1895)

 

 

Árpád nyomában

Lanfranconi a magyar nyelvet csakhamar megtanulta,  „…s hazánkat úgy szereti, mint egy született magyar“ – írta egyik méltatója. A magyar nemzet és történelem iránti érdeklődése, rajongása odáig fokozódott, hogy régészeti kutatásokat folytatott, hogy megtalálja Árpád fejedelem sírját. Lanfranconi szerint a Pozsonyhoz közeli Deutsch Altenburg (Németóvár) határában található halomsír (más szóval tumulus vagy kurgán) rejti Árpád maradványait. Az amatőr régészt ott találjuk a  Magyar Történeti Társulat alapítói között.

A Pozsony melletti Deutsch Altenburg (Németóvár) látképe egy régi képeslapon

Lanfranconi segítette Munkácsy Mihályt, a Párizsban élő festőművészt a Honfoglalás c. képe festése közben, melyet a mester az épülő Országház számára készített. 1892-ben Unghváry Vilmos mérnökkel együtt egy ládányi anyagot küldtek Munkácsynak, hogy hitelesebben megfesthesse az Árpád-kori viseleteket, fegyvereket. 1300 és 1600 között íródott kódexeket postáztak Lanfranconi gyűjteményéből, Unghváry pedig terjedelmes és szakszerű leírást küldött, rajzokkal együtt.

A festőfejedelem megköszönte a segítséget. Továbbra is kapcsolatban maradt a mérnökökkel: 1894 márciusában feleségével Pozsonyba utazott, és „nagy elragadtattással“ megtekintette Lanfranconi magángyűjteményét.

Munkácsy 1895. március 15-én Párizsban kelt, Unghvárynak címzett levelében fejezte ki részvétét az olasz mérnök halála miatt.

 

A pozsonyi Louvre tulajdonosa

„Itália gyermekeinek műismeretével, egy tudós gondosságával, alaposságával, egy amatőr bőkezűségével kereste, kutatta, gyűjtötte össze Lanfranconi Enea kép- és könyvtárát, amelynek párját hiába keresnők az országban“ – írta a Nugatmagyarországi Híradó pár nappal a mérnök halála után. A jómódú, sikeres vállalkozó Lanfranconi negyedszázados pozsonyi tartózkodása alatt páratlan gyűjteményt hozott össze, amelyet „pozsonyi Louvre-ként“ is emlegettek, és amelyet a Koronázó domb téri palotájában tartott. Méltatói szerint egész életét ennek a munkának szentelte.

A koronázó domb téri palota, 1890 körül

A nagy gonddal összegyűjtött régiségek egy részét eladományozta. 1887-ben több mint háromszáz, a város történetére vonatkozó metszetet ajándékozott Budapestnek, a következő évben pedig szintén nagyobb példányszámban Pozsony városának. Az 1868-ban alakult Pozsonyi Városi Múzeum két tároló szekrényt is kapott Lanfranconitól.

A pozsonyi „régiségbúvár“ kincseinek egészen a legmagasabb körökig híre ment. A kereskedelmi miniszter felkérte őt, hogy engedje át gyűjteményét  az 1896-ban rendezendő ezredéves országos kiállítás történelmi főcsoportja számára. Lanfranconi hajlott az együttműködésre, szívesen bemutatta volna a Rákóczi-korból származó ritkaságait, amelyeket Thaly Kálmán segítségével válogatott össze. Az kezdeményezésből azonban az ő időközben bekövetkezett halála miatt nem lett semmi.

A budapesti és kolozsvári egyetemek mellett Magyarország harmadik egyeteméért az 1870-es évek végétől komoly tudománypolitikai lobbizás, sőt versengés kezdődött, amelyben Pozsony is jó esélyekkel indult. Lanfranconi nagyvonalúságáról tett tanúbizonyságot, mikor kinyilvánította, hogy a város győzelme esetén a teljes gyűjteményét a születendő intézménynek ajándékozza. Pozsony el is nyerte az egyetemalapítás lehetőségét, ám az oktatás csak a 1914/15-ös tanévben indulhatott meg, vagyis Lanfranconi halála után húsz évvel.

 

A gyűjtemény sorsa

Pozsony anyagi helyzete nem engedte meg a Lanfranconi-féle gyűjtemény megvételét. A Nyugatmagyarországi Híradó hasábjain a tragédiát követően Kesik Béla felhívta a kormány figyelmét arra, hogy vegye meg a kollekciót, mert „…ezzel a megboldogultnak legkedvesebb ideája is – hogy gyűjteménye közkincs legyen –, meg volna valósitva.“

Úgy tűnt, hasonlóan vélekedtek maguk az illetékesek is. Bő egy évvel Lanfranconi halála után a kultuszminiszter négy szakembert kért fel, hogy a páratlan kollekciót megtekintsék, és abból az állami gyűjtemények számára válasszanak. A miniszter a Pozsonyban élő Thaly Kálmánt bízta meg, hogy a műtárgyak megszerzésének ügyében közbelépjen, mert külföldi érdeklődők, gyűjtők is jelentkeztek szép számmal.

Lanfranconi-féle gyűjtemény egyik kincse: Georg Raphael Donner barokk angyala. Az alkotás eredetileg a dómban az oltár előtt, a  Szent Mártonnak lovas szobor mellett volt.  A barokk főoltárt a 19. században lebontották. Az angyal ma a budapesti Magyar Nemzeti Galériában látható.

Benczúr Gyula, a kor ünnepelt festője a képtárból választott, Fejérpataky László a könyvtárból. Megszerezte pl. a Thúróczy-féle krónika brünni kiadását, valamint több, a Dunával foglalkozó munkát, ugyanis Lanfranconi mindent gyűjtött, ami a folyóval kapcsolatos volt. Az iparművészeti tárgyak közül Radisics Jenő, a régiségekből Hampel József választott: egyebek mellett a II. Rákóczi Ferencnek tulajdonított kardot és buzogányt. Összesen 26 ezer forintért vásároltak. Az anyag a Magyar Nemzeti Múzeum, a Történelmi Képcsarnok, az Országos Képtár és az Iparművészeti Múzeum alakulófélben lévő állományaiba került.

A megmaradt műtárgyakat a hozzátartozók elárvereztették.

 

A Duna megszelídítője

Emberemlékezet óta komoly veszélyt jelentettek Pozsonyra az árvizek. A megoldást ellenük a milánói Politechnikumban oklevelet szerzett vízügyi mérnök és vállalkozó, Enea Grazioso Lanfranconi tervei kínálták. Ezek alapján valósult meg a Duna pozsonyi szakaszának szabályozása 1886-tól, hozzávetőlegesen tíz éven át. A munkálatok során kimélyítették a folyómedret, és a partokra erős kőgátak épültek, amelynek alapanyaga a Lanfranconi család kőbányáiból származott. Lanfranconi dévényi és bugelbachi gránitfejtőikben alkalmazta 1890-ben készült találmányát, az önműködő siklót, amelynek szabadalmát még az USA-ban is bejegyezték.

A régi pozsonyi Duna-part 

A mérnök rajongásig szerette a Dunát, több szakmunkát is írt a folyóval kapcsolatban. A magánkiadásban megjelentetett Közép-Európa útjai és a Duna-folyam szabályozásának fontossága (1880) című munkájáért a Velencei Földrajzi Kongresszus (1881) aranymedállal tüntette ki. Saját költségén felmérette továbbá pl. a Dévény és Gönyű közti Duna-szakaszt.

 

A PHE elnöke

Az akkor már öt éve Pozsonyban élő Enea Lanfranconi 1875-ben lépett be a Pozsonyi Hajós Egyletbe (1874-ig a belépés kritériuma a feddhetetlenség és a műveltség mellett az arisztokrata származás is volt – neki ez utóbbi hiányzott), amelynek attól fogva bőkezű támogatója volt. Lanfranconi a PHE rendelkezésére bocsátotta saját hajóit (az egyiket, talán nem véletlenül, Clodinak hívták – ez volt a feleségének a beceneve). 1887-ben az egylet elnökévé választották, a tisztséget 1891-ig töltötte be. A Duna jobb partjára tervezett klubház alapozásához és talapzatára kőbánya-tulajdonosokként Luigi testvérével együtt két uszályrakományra való gránitkövet biztosított. Az alapkőletételt, amelyre 1895. július 7-én került sor, már nem érte meg.

A Pozsonyi Hajós Egylet épülete

 

Lanfranconi pozsonyi házai

A mérnök Dunára néző háromemeletes palotája az egykori Koronázó domb téren (ma Námestie Ľudovíta Štúra 1) 1876-77-ben épült a pozsonyi építész, ifj. Feigler Ignác tervei szerint. Az eklektikus épület acél tetőszerkezetét, amely a korban forradalmi újdonságnak számított, a megrendelő az 1873-as bécsi világkiállításon vásárolta. Az épület ma a környezetvédelmi minisztérium székhelye.

Háttérben a Lanfranoconi-palota

Lanfranconi angol kastélyokra emlékeztető villája a Malomvölgy (Mlynská dolina) végében állt, ott, ahol a Vödric-patak a Dunába folyik. Az épületet a terület egykori gazdájáról elnevezett, 1992-ben megnyitott híd építése miatt szanálták. A villa parkja képezi a mai Botanikus kert magját.

A Pozsonyba tervezett harmadik egyetem kapcsán szó esett egy egyetemi negyed kialakításáról is, melynek egyik lehetséges helyszínként a Lanfranconi-féle telkeket jelölték meg.  A terveket azonban meghiúsította az első világháború.

A Lanfranconi-féle telkeken végül 1927 és 1933 között készült el a mérnökről elnevezett kollégium.

Sajnos a híd és a kollégium is hibásan, az első „n” mellőzésével  viseli az egykori telektulajdonos nevét.

Képek Lanfarnconi-villáról, Roman Delikát gyűjteménye

 

A temetés

Lanfranconi holttestét ideiglenesen a pozsonyi Szent András temetőben helyezték el. Felesége, Chlotild Bogen, édesanyja, Maria  De Romeri, valamint testvérei, Romeo és Luigi Lanfranconi, továbbá sógornői és sógorai búcsúztatták. A nekrológ gyermekekről, utódokról nem tesz említést. A holttestet a család akaratának megfelelően néhány nappal a szertartás után az olaszországi Varese temetőjébe szállították.

A Lanfranconi család síremléke. Fotó: Braňo Bibel

Családtagjai közül azonban többen Pozsonyban nyugszanak. Antonio Lanfranconi, Enea apja még 1875-ben, 65 évesen halt meg, és a Szent András temetőben temették el. Vele nyugszik fia, Luigi (1858-1920) és unokája, Vittoria (1906-1940).  Maria De Romeri, Enea anyja 1914-ben, 86 éves korában hunyt el Pozsonyban. Végső nyughelyéről semmit nem tudni.

B. Mánya Ágnes

Támogatóink