;)
Franz Schmidt – Schmidt Ferenc, a zeneszerző, orgona-, zongora- és csellóművész
2021 11 13.
2019-ben Schmidt Ferenc, illetve ahogy a világ ismeri: Franz Schmidt két jubileumáról is megemlékezhetünk: februárban a halála 80. évfordulójáról, decemberben pedig a születése 145. évfordulójáról. Szeretnék röviden ismertetni néhány mozzanatot városunk e mára szinte teljesen elfeledett szülöttének életéből.
Schmidt Ferenc 1874. december 22-én született a vásártéri Reidner-féle házban, amelynek a helyén ma a Kulturális Minisztérium épülete áll a Szlovák nemzeti felkelés terén. Atyja, id. Schmidt Ferenc (1848–1910) fuvarozócéget vitt. Anyja, Ravasz Mária (1853–1931) Szakolcáról (Skalica) származott, de mivel árvaságra jutott, pozsonyi rokonai nevelték. Ferencnek két húga volt: Mária és Emma.
A Reidner-féle ház
A Reidner-féle ház lebontása után üresen álló telek
Első (és állítása szerint a legjobb) zongoratanára az édesanyja volt. Schmidt már ötéves korában eljátszott egyházi vagy katonadalokat hallás után. Zenei oktatását Rudolf Mader, a dóm orgonistája vette át, akit Ludwig Burger karnagy követett, vele azonban nem volt jó a kapcsolata. A legszebb hangú hangszernek az orgonát tartotta, amelynek titkaiba a közeli ferences kolostor orgonistája, Móczik József – Felicián atya avatta be. Schmidt szívesen emlékezett vissza a ferencesek orgonájának ezüstös hangjára, amely egy életre meghatározta belső hallását. Felicián atya, mint később elmondta, Schmidt zenekari műveiben ennek az orgonának a hangját hallotta. A festőművészként is tevékenykedő lelkész, a zeneelméleti tudással is rendelkező kiváló orgonista nagy hatással volt Schmidtre, de nemcsak a művészi fejlődésére, hiszen a zene mellett latin nyelvvel és matematikával is foglalkoztak. Felicián páter mint Frigyes főherceg és Izabella főhercegné udvari lelkésze az udvari körökbe is bevezette a fiút, aki később a főhercegnének ajánlotta I. szimfóniáját.
Annál nagyobb sokként érte Schmidtet 1917-ben Felicián atya meggyilkolásának híre (a témával egy korábbi cikkünk foglalkozik: https://pozsonyikifli.sk/felician-pater-meggyilkolasa-1861-1917/). A Franz Schmidt Társaság által 1999-ben kiadott „Franz Schmidt und Preßburg” című kötet idézi kedveséhez, egykori növendékéhez, Gusti Hasterlikhez írt leveleit arról, hogy milyen formában (unokatestvérétől és újságkivágásokból) értesült a pozsonyi bűntényről. Ez a levelezés mindaddig ismeretlen volt, amíg Gusti halála után az unokahúga el nem juttatta a leveleket az Osztrák Nemzeti Könyvtár Zenei Gyűjteményéhez. Gusti a Schmidttel folytatott ötéves kapcsolat után megismerkedett Heimito von Dodererrel, A Strudlhof-lépcső című regény későbbi szerzőjével, aki a mű egyik szereplőjében meg is örökítette az alakját. Sok év után házasodtak össze, de alig néhány elteltével külön is költöztek. A zsidó származású Gustinak majdnem az életébe került, hogy csak hosszú évek után tudta kimondatni a válást, és csupán ezt követően, 1938-ban emigrálhatott az USA-ba, ahol zongora- és zeneelmélet-oktatásból élt.
De térjünk vissza az ifjú Schmidt pozsonyi éveihez. A fiú az egykori klarissza kolostor épületében működő Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke volt, olyan fiatalabb iskolatársakkal, akik később szintén híres zeneszerzők, illetve zenészek lettek: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Albrecht Sándor. Schmidt Dohnányi Frigyeshez, Ernő apjához járt énekórákra, aki matematikát és fizikát, de zenei tárgyakat is tanított az iskolában. A budapesti zeneoktatásban új korszakot nyitó három fiatalabb diák közül csak Albrecht Sándor tért vissza Pozsonyba. Ő, majd később a fia, János (Hansi) lendítette fel a pozsonyi életet, pozitív hatásuk még a pedagógusok és zenészek mai generációján is érződik. Hansi Albrecht Spomienky bratislavského hudobníka (Egy pozsonyi zenész emlékiratai) című kötetében nagyon találóan állapítja meg Schmidtről, hogy „nem született szerencsés csillagzat alatt”.
Schmidt számos művésszel és zeneművel ismerkedett meg Bednarics kisasszony pozsonyi zenei szalonjában, és az ő ajánlására lett Bécsben a neves zongoraművész és pedagógus, Theodor Leschetizky növendéke. Tanára szerint Schmidt „feltűnően korrekt, technikailag kifogástalan, de kevéssé sármos” volt. Leschetizky a saját osztályába, nem pedig valamelyik asszisztensének előkészítő osztályába vette fel az ifjút, ami Schmidt nagy tehetségéről árulkodik. Azonban két erős személyiség feszült egymásnak: Schmidt mint növendék nem volt hajlandó túlzó artikulációval játszani Bach Prelúdiumát – végtére is nem követhetett el ilyen bűnt Bach zenéjével szemben –, amiért kapott egy pofont. Leschetizky minimum kifogásolható kijelentése, miszerint „ha valakit Schmidtnek hívnak, az ne legyen művész”, ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy Schmidt többé ne tegye be a lábát az osztályba. Másrészt viszont a született tehetség Schmidt nem akarta belátni, hogy gyakorlásra szükség van…
14 éves korában Schmidt az egész családjával Bécsbe költözött az atyja cégbeli problémái miatt – későbbi önéletírásában megtiltotta a részletek utáni kutakodást. Norbert Tschulik Schmidt-életrajza szerint azonban id. Schmidt Ferenc pénzeslevéllel kapcsolatos csalás kísérlete miatt összeütközésbe került a törvénnyel, majd miután idő előtt szabadlábra helyezték, Bécsben helyezkedett el könyvelőként. Felesége, aki a pozsonyi lakásból meg tudta menteni az ékszereket és a bútorokat, szabóműhelyt nyitott az osztrák fővárosban.
Schmidt először a nála mindössze három évvel fiatalabb Willy házitanítója lett a perchtoldsdorfi Grienauer családnál, ahová pozsonyi ismerőse, Alfons Steiner ajánlotta be. Két gondtalan évet töltött ezen a Bécs melletti településen – sárkányeregetéssel, tekézéssel, házi zenéléssel, illetve az első saját szerzemények titokban történő megírásával és gondos megsemmisítésével (Emma húga kettőt megmentett). A bátortalan, komor komponistát, Hugo Wolfot is látta itt három alkalommal, de igyekezete ellenére nem sikerült vele összeismerkednie (Wolfnak ma múzeuma van Perchtoldsdorfban). Schmitt 1891-ben magyar nyelven leérettségizett szülővárosában. Ezután szüleivel Bécsben lakott az Erdbergstraße 57. szám alatt (1891–1899); huzamosabb tartózkodási helye volt még az Auhofstraße 146. (1905–1909) és az Elßlergasse 26. (1912–1922). Ezeken kívül hat további lakcíme volt Bécsben.
Erdbergstraße 57
Auhofstraße 146
Elßlergasse 26
Ismerősei nógatására Bécsben 1889 és 1896 között a Zenebarátok Társaságának Konzervatóriumába járt. Bár Anton Bruckner kontrapunktista osztályába jelentkezett, a mester betegsége miatt annak egyetlen óráján sem vehetett részt, és Robert Fuchs osztályába került. Emellett – pusztán az ösztöndíj miatt – csellózni is tanult Ferdinand Hellmesberger osztályában, aki úgy látta, hogy nem különösebben tehetséges, azonban szorgalmas. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Schmidt a csellóját nem is hordta haza, hanem az iskola portáján hagyta, és jóformán nem is gyakorolt. Könnyedén játszott, magától járt a keze. Később azonban már örömmel csellózott dr. Adler vonósnégyesének házi zenélésein. A tanulás mellett magán-matematikaórákat adott, korrepetált és magyarra, illetve magyarról fordított. Bécsből is eljárt Pozsonyba, utolsó koncertjét a ferencesek orgonáján 1913-ban adta.
1896-tól a Bécsi Filharmonikusok és az Udvari Opera Zenekarának csellistája, amelynek első párizsi útján is részt vett 1900-ban, Gustav Mahler vezetésével. Notre Dame című első operájának írásakor vélhetőleg ebből az élményből merített, viszont életében ez volt az egyetlen hosszabb útja, ugyanis nem szívesen utazott. Mahlerrel és Arnold Rosé koncertmesterrel egyaránt hosszan tartó konfliktusai voltak. I. szimfóniája sikere után, amellyel megnyerte a Zenebarátok Társasága által kiírt pályázatot, a kritikusok egy része azt állította, hogy Schmidt összejátszott az újságírókkal Mahler ellen. Az ő hozzáállása Schmidt játékához kezdetben nem változott, csupán a kapcsolatuk vált hűvössé. Bár Schmidt sokáig de facto szólócsellistaként játszott a zenekarban, hivatalosan nem kapta meg ezt a posztot. Az Arnold Rosé által a szólószólamok előadására kijelölt két zenész nem felel meg Mahler igényeinek, aki azt szerette volna, hogy Schmidt játssza a szólót, de szólócsellistai kinevezés nélkül. Schmidt viszont az utolsó pult mögé vonult játszani, amivel az utolsó esélyét is eljátszotta. Felmondást azonban nem kapott. Maga hagyta ott a filharmonikusokat 1911-ben, az opera zenekarát pedig 1914-ben, hogy a tanításnak és a komponálásnak szentelje magát. Egyesek szerint a távozása után többé nem lehetett tisztán intonált csellószólót hallani a Bécsi Filharmonikusoktól. Az opera zenekarában Schmidt saját bevallása szerint unatkozott (kivéve persze a Wilhelm Jahn vagy Hans Richter vezénylete alatti szép élményeket), és előadás közben is gyakran komponált fejben.
1901-től csellót tanított a Zenebarátok Társaságának Konzervatóriumában. 1908-ban tanári, 1914-ben professzori állást kapott az Állami Akadémián (a mai bécsi Zeneakadémián; 1914: zongoraprofesszor, 1920: a zeneelmélet professzora, 1922: az ellenpont és zeneszerzés professzora). 1925-től ’27-ig igazgatója, 1927 és ’31 között pedig rektora az Akadémiának, és közben megkapja az „udvari tanácsos” (Hofrat) címet. Rektorként megpróbálta elérni, hogy barátját, Arnold Schönberget, a Második Bécsi Iskola megalapítóját és a dodekafónia megalkotóját kinevezzék az intézmény élére, de a minisztérium ezt elutasította. Schmidt ezért legalább egy emlékestet rendezett, amelyen barátja Pierrot Lunaire című művét mutatták be. Bár Schönberg Megdicsőült éjszakájának 1902-es bemutatóján Rosé kvartettje és Franz Jelinek mellett a második csellószólamot játszotta, és rajongott Schönberg zenéjéért, ő maga kitartott a neoromantika mellett.
Schmidt 1908-ban házi orgonát rendelt a Szent Márton-dóm orgonáját is jegyző Mozsnyi Vince mesternél. A Bécsbe szállíttatott hangszert növendékénél, Latour grófnőnél állították fel a Karl-Schweighofer-Gasse 7. szám alatti Latour-palotában. Az orgonát gyakran fújtatta felváltva Schmidt édesapja, illetve barátja, Wunderer Sándor oboista. Apja 1910-es halála után azonban Schmidt nem nyúlt többé a hangszerhez. Növendékének, Armin Hochstätternek ajándékozta az orgonát. Később egy további tanítványa, Julius Peter, a hietzingi (Bécs) Kreuzkirche evangélikus templom karnagya megvásárolta a hangszert, amely aztán 1933-ig ebben a templomban szolgált. 1996-ban a Maria Enzersdorf-i Südstadtkirche templomba került, itt azonban nem voltak megfelelőek a feltételek egy sípos orgona számára. A hangszer 2016 óta a bécsi Zeneakadémia Orgona- és Egyházzene-kutató Intézetének klimatizált alagsori helyiségében, a Seilerstätte 26. szám alatt várja a rekonstrukciót, hogy ismét játszható állapotba kerüljön, és birtokba vehessék a diákok.
Schmidt Ferenc házi orgonája; fotó: Josef Ruffer, 2018. január
Schmidt abszolút hallásáról és páratlan zenei memóriájáról számos anekdota szól. Ilyen például fellépésének története a rádió élő adásában. Az utolsó pillanatban kérték fel, hogy ugorjon be a beteg zongorista helyett. Kisétált az osztályból, ahol éppen tanított, emlékezetből eljátszotta Beethoven nehéz Hammerklavier szonátáját, és vette is a kalapját, hogy folytassa a tanítást… Betéve tudta a zongorairodalom legtöbb alkotását, sőt egész operákat is. Fejben komponált, vázlatokat alig készített, többnyire a végleges változatot vetette papírra. Ha valamely műből elénekelt egy részt, azt mindig pontosan az eredeti hangnemben tette, és bármilyen kvartettet vagy zenekari művet emlékezetből elzongorázott a partitúrának megfelelően.
Rendszerint növendékei művei is hosszan megmaradtak a fejében, amivel nemegyszer meglepte őket. Tanítványa, Rajter Lajos visszaemlékezései szerint egy Schmidtnél, Perchtoldsdorfban tett látogatása során a mester elénekelte egy olyan orgonafuga témáját, amelyet Rajter öt-hat évvel azelőtt komponált. Schmidt gyakran hívta meg ebédre Rajtert az Akadémia közelében működő Wimmer vendéglőbe (ma Gmoakeller, Am Heumarkt 25.).
Első feleségével, az ugyancsak pozsonyi születésű Perszin Karolinával egy nagybátyjánál tett látogatás során ismerkedett meg. 1899-ben kötöttek házasságot a Szent Márton-dómban. Egyetlen lányuk, Emma (1902–1932) még harmincadik életévének betöltése előtt meghalt, miután világra hozta lányát, Mariannét. Schmidt az ő emlékére írta Rekviem leányomért című IV. szimfóniáját. A társaságkedvelő zeneszerző inkább visszahúzódó feleségén fokozatosan elhatalmasodtak a pszichikai problémák. Karolina 1919-től a bécsi Am Steinhof ideggyógyintézet ápoltja volt. A házasságot 1922-ben felbontották, de Schmidt élete végéig látogatta Karolinát, akkor is, amikor ő már sem volt férjét, sem a lányát nem ismerte fel. Egy évvel élte túl Schmidtet: a németországi Brandenburg an der Havel város elmegyógyintézetében érte a halál (1940), több mint 9700 sorstársával a T4 fedőnevű náci eutanáziaprogram áldozatává vált.
A már említett Gusti Hasterlikkel folytatott későbbi kapcsolatán kívül hosszú távú kapcsolata volt fiatalkori barátnőjével, a tehetséges zongorista Zwieback (férjezett nevén Zirner) Ellával (1878–1970). A jómódú zsidó családból származó Ella szülei határozottan ellenezték, hogy leányuk hozzámenjen egy fiatal, vagyontalan zenészhez. A néhány évnyi házasság után boldogtalan két ember újra egymásra talált. Ella legkisebb fiának, Ludwignak (1906–1971), akiből sikeres hangverseny-zongorista és operarendező lett, Schmidt volt az apja. Egyes körökben ez nem volt titok, hivatalosan azonban Ella férje, Zirner Sándor volt az apa. Ella a Kärntnerstraße 11. szám alatt áruházat vezetett Maison Zwieback néven, és a Női Futballszövetség elnöke volt. Ludwig koncertzongorista-diplomát szerzett a bécsi Zeneakadémián, és csellót, zongorát és zeneszerzést tanult többek között kedvenc tanáránál és biológiai apjánál (ezt azonban csak jóval később tudta meg), Schmidtnél is. Ella a fiával 1938-ban az Egyesült Államokban emigrált, ahol Ludwig karrierje kiteljesedhetett. Ludwig fia és unokája, August Zirner, illetve Johannes Zirner is színész.
1926-ban Schmidt a nyugodtabb élet és a zavartalan alkotómunka reményében visszatért Perchtoldsdorfba, a Bécsi-erdő szélére, a Lohnsteinstraße 4. szám alatti családi házba. Az utcára néző emeleti szobában komponált. A ház homlokzatát ma két emléktábla díszíti. A szomszédos manzárdszobából felhőtlen időben el lehetett látni Pozsonyig. Schmidtnek öt skót terrierje volt, gyakran biliárdozott barátaival a háza halljában, és szeretett kijárni a természetbe. Második felesége, egykori növendéke, a zongorista Margarethe, szül. Jirasek (1891–1964), akit hosszabb kapcsolat után, első házasságának felbontását követően, 1923-ban vett el a bécsi városházán, meghitt otthont teremtett számára.
Schmidt háza az ausztriai Perchtoldsdorfban, a Lohnsteinstrasse 4. szám alatt, két emléktáblával
A komponálástól a sorscsapások és megromlott egészsége (keringési problémák, szívrohamok, májzsugor, cukorbetegség, gyakori kórházi kezelések, elhibázott morfiumos kezelés, emlékezetkiesések) sem tántorította el, éppen ellenkezőleg, fokozatosan feladta pedagógusi tevékenységét, és többet foglalkozott az alkotómunkával. Úgy vélte, ez meghosszabbítja életét, csupán attól félt, hogy nem tudja befejezni megkezdett műveit. A hétpecsétes könyv című nagyszabású oratóriumának azonban a féléves kórházi szünet ellenére is a végére ért.
Hatvanadik születésnapján nagy megtiszteltetés érte: ő vezényelhette a Bécsi Filharmonikusok koncertjét, amelyen saját művei csendültek fel (pontosan négy évvel később hunyt el). Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, többek között az Udvari Opera Zenekarából való távozása és Notre Dame című operájának sikeres bemutatója alkalmából megkapta a Ferenc József-rendet (1914); hatvanadik születésnapja alkalmából a Bécsi Egyetem Bölcsészettudományi Kara díszdoktori címet, a Bécsi Filharmonikusok pedig tiszteletbeli tagságot adományoztak neki; két héttel halála előtt, 1939. január 26-án megkapta a berlini Porosz Művészeti Akadémia Beethoven-díját (amit ebben az évben kivételesen nem Beethoven halálának évfordulóján, március 26-án, hanem két hónappal korábban adtak át…).
Miután Ausztriát a Harmadik Birodalomhoz csatolták, Schmidtet mint a legjelentősebb élő osztrák zeneszerzőt felkérték a Német feltámadás című kantáta megírására. Barátai szerint Schmidt politikailag naiv és befolyásolható volt. Második felesége, valamint műveinek gyakori megszólaltatója, Franz Schütz orgonista – mindketten a rezsim hívei – a mű megírására biztatták, már csak azért is, mert Schmidt törvénytelen gyermekének zsidó volt az anyja. Ő azonban halogatta a dolgot, a kantáta helyett (már az Anschluss után) az emigrációban élő, zsidó származású, balkezes zongoraművész, Paula Wittgenstein számára komponált két művét fejezte be. Az eredetileg a rádió épületében felépített új orgona felavatására intermezzóként írt, már kész Fuga solemnishez elkészítette a kantáta elejének és végének terveit. Betegsége és a mű befejezését erőltető nyomás miatt fizikailag és pszichikailag kimerülve, szívrohamban halt meg 1939. február 11-én perchtoldsdorfi otthonában. A kantátát növendéke, a szakirodalomban Schmidt Süssmayreként emlegetett Robert Wagner fejezte be. A művet Schmidt halála után tizennégy hónappal, 1940 áprilisában mutatták be, azóta nem került színre. Norbert Tschulik szerint vélhetőleg nem felelt meg a náci megrendelők elképzeléseinek.
Schmidt Ferenctől a bécsi Musikverein Nagytermében, majd a Károly-templomban (Karlskirche) vettek végső búcsút. Díszsírhelyen nyugszik a bécsi Központi Temetőben, más zenei óriások közelében. A Bécsi Filharmonikusok André Roder szobrászművészt bízták meg tiszteletbeli tagjuk síremlékének elkészítésével. Felesége, a mellette nyugvó Margarethe huszonöt évvel élte túl.
Schmidt Ferenc sírja a bécsi Központi Temetőben
A pozsonyi Orsolya utcán (Uršulínska), a Kulturális Minisztériumnál járva érdemes kissé feljebb emelni a tekintetünket, és megkeresni a Schmidt tanítványa, Rajter Lajos által állíttatott kétnyelvű emléktáblát. Alexander Vika szobrászművész alkotásának 1965-ös leplezésén a zeneszerző húga, Emma is jelen volt. Az OPUS zeneműkiadó 1987-ben megjelentette Schmidt négy szimfóniájának új felvételét a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának előadásában, Rajter Lajos vezényletével.
Schmidt Ferenc emléktáblája a pozsonyi Orsolya utcában
Bécs XIII. kerületében 2001-ben ünnepélyesen megnyitották a Franz Schmidt parkot, ahol 2005-ben leleplezték a zeneszerző emlékművét. A park a Ghelengasse és a Prehausergasse mentén terül el, nem messze a Ghelengasse 3. szám alatti háztól, ahol Schmidt gyakran zenélt növendékeivel. Az emlékművön elhelyezett mellszobor Hilde Uray 1954-es alkotása.
Schmidt Ferenc emlékműve a bécsi Franz Schmidt parkban
2017 tavaszán, működésének hatvanötödik évében megszűnt az osztrák Franz Schmidt Társaság – éppúgy, ahogy ő maga is életének hatvanötödik évében távozott.
2018-ban a bécsi Szent Orsolya-, Jezsuita és Skót-templomban (St.-Ursula-Kirche, Jesuitenkirche, Schottenkirche) rendezték meg a Franz Schmidt Nemzetközi Orgonaverseny 7. évfolyamát. Az első öt évfolyam helyszíne Kitzbühel (Tirol), az utóbbi kettőé Bécs volt.
Zenéje ma is jelen van, csak fel kell fedezni. 2018 novemberében a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekara Martin Leginus vezényletével bemutatta Schmidt III. (A-dúr) szimfóniáját, amelyet a Columbia Gramofontársaság által a Schubert halálának 100. évfordulója alkalmából meghirdetett 1928-as Nemzetközi Schubert-versenyre komponált. Schmidt műve elnyerte az osztrák nemzeti díjat, a kritikusok azonban a szimfóniáját jóval többre értékelték a svéd Kurt Atterberg nagydíjas művénél. Bízom benne, hogy az évforduló évében gyakrabban találkozunk Schmidt zenéjével.
Zuzana Godárová
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!