A „Schüttkasten” végnapjai

GENIUS LOCI
2019 04 2.

Schüttkasten (nyögve): Átok, ezer átok! Ez hát a kegyelet, a mult iránt való tisztelettudás? Kimustráltak, mint egy ócska nadrágot. Mit tegyek, mit tegyek? (Fájdalmában három helyen megreped.)

Mária Terézia: Ácsi öreg, ne zavard a éjszakai nyugalmamat!

Főnemes: Neveletlen fráter. Schocking!

Kuruc vitéz: Az ám! hogy a városi közkönyvtár bujjon belé!

Schüttkasten: Kegyelem Felség, kegyelem jó urak, de nem tudom türtőztetni a kínjaimat. Ha a kapumon nem eresztem ki, az ablakaimon menekül szabadba sóhajtásom, a haldokló obsitos búcsúja.

Mária Terézia (érdeklődő részvéttel): Mit beszélsz? Miről csacsogsz vén golyhó?

horvat059

Schüttkasten: A halálomról Felség, melyet a napokban olvastak fejemre az ősi városházban. Aszonták, hogy hasznavehetetlen nyomorék vagyok, nem érdemlem meg, hogy tovább álljak vártát Felséged háta mögött. Lealáztak, a sárga földig, amelylyel virágnyitó májusban egyenlővé leszek. (Hangja elcsuklik.)

Mária Terézia: Úgy, úgy, szegény fiam. Ki gondolta volna, hogy téged, akit az emberek élelmezésére emeltettelek, az anyai jóindulatomban részesült apák utódai ilyen elbánásban részesitsenek. De hát mit is vétettél ellenök?

Schüttkasten: Semmit Felség! Istók ugyse, hogy semmit! Ártatlan vagyok, mint egy ma született tengeri pók. A jóakaróim rontottak meg.

Mária Terézia: Hogy, hogy!

Schüttkasten: Kultúrpalotát akartak csinálni belőlem…

(Mária Terézia ménje kacagó nyerítésben tör ki, néhány pillanat alatt pedig az egész koronázó dombtér nevetéstől visszhangzik. Nevet a szép királynő, a főnemes, a kuruc vitéz, nevetnek a házak, gázlámpások, harmatcsöppek, még az égi hold is félrehúzza pufók arcát. A nyugalom csak fél óra mulva áll helyre s ekkor a felséges szép asszony szánakozva csak ezzel búcsúzik el a vén épülettől:)

– Aber so was?

horvat103

Ez a bizarr éji beszélgetés a késő barokk magtár és a Mária Terézia-szoborcsoport között hű képet fest arról, hogyan viszonyult a sajtó és Pozsony polgárainak nagy része a Mária Terézia korabeli udvari építész, Franz Anton Hillebrandt művéhez. A kiszámíthatatlan folyású történelem azonban különös igazságtevő: nem sokkal azután, hogy a „Híd utcai Minotaurus” a múlté lett, a Fadrusz-féle márvány emlékmű sorsa is beteljesült. Az 1897-ben előkelő vendégek jelenlétében leleplezett alkotás alig élt többet húsz évnél. Mindkét esetben az új idők politikája döntött: az előbbiről helyi szinten, az utóbbiról magasabb szinten, ideológiai alapon. A modernizálódó város és a születőben lévő állam a haladás és az előző korszaktól történő elhatárolódás jegyében igyekezett megszabadulni az ezekkel szerintük összeegyeztethetetlen szimbólumoktól. Ez persze egyszerűsítő, alapjában véve azonban helytálló megközelítés.

146

A régi városi színház lebontásával Pozsony a nagyszabású közéleti rendezvényeknek otthont adó „mulatóját” is elveszítette. A bálok, hangversenyek, előadások ezután hosszú távú ideiglenes megoldásként az Óvárosháza és a Megyeháza termeiben zajlottak, jóllehet kezdettől fogva világosan látszottak ezek korlátai, elsősorban a befogadóképességük tekintetében. A 20. század elején már egyre többen emeltek szót egy reprezentatív társasági központ építéséért. Sokan úgy vélték, ennek a Kossuth (ma: Hviezdoslav) téren, a nemrégiben megnyitott városi színház közelében lenne a helye.

szinhaz

Az a telek tűnt ideálisnak, amelyen egy 1773–74-ben épült jókora magtár állt. A 19. és 20. század fordulóján a városi villamos művek raktáraként szolgáló, roskatag épület a leendő vigadó számára éppen alkalmas, értékes építési területet foglalt el a Duna-part közelében. Bár az elképzelés szellemi atyjai, akik egy jelentős új épülettel kívánták gazdagítani a várost, joggal feltételezhették, hogy e nemes szándéknak nem lesznek ellenzői, az mégsem talált osztatlan támogatásra. A városi múzeum gondnoka, Helmár Ágost körül csoportosuló ellentábor kezdetben sikereket ért el: 1902 októberében a bontási határozat visszavonása mellett azt is sikerült kiharcolniuk, hogy pályázatot írjanak ki a magtár többfunkciós objektumként történő hasznosítására. Az épület a városi múzeum és könyvtár mellett egy bálteremnek is otthont adott volna, ami új épületrészek kialakítását is feltételezte. A városi tanácshoz 1903 március végéig benyújtott pályázati terveket a Laubner Jenő, Korb Flóris, Csányi Károly, Eremit Lajos, Feigler Sándor összetételű bírálóbizottság értékelte. A granárium megőrzése mellett síkraszállók pillanatnyi sikere azonban a későbbi feszültség csíráját is magában hordozta, végső soron a „modernisták” győzelmét segítve elő. Ennyiféle funkcióit irreális volt belezsúfolni a meglehetősen korlátozott hellyel és műszaki adottságokkal rendelkező épületbe; ezzel a pályázat kiírói is tisztában voltak, hiszen alternatív tervet kértek a jelentkezőktől. Végül négy helyi és hat fővárosi pályázó összesen tíz tervét fogadták el, ezek között azonban egy sem akadt, amely tökéletesen megfelelt volna a követelményeknek. Az optimális megoldáshoz a Mély utcai (Hlboká) árvaház tervezője, Melczer Zsigmond pályamunkája állt a legközelebb. Az új vigadó Melczer-féle tervét méltató Nagy Olivér jogász biztosította a magtár megőrzéséért küzdő oldalt, hogy kíméletesen bánnak majd a késő barokk épülettel. A pályaművekkel a Prímási palota Tükörtermében rendezett néhány napos kiállításon a nagyközönség is megismerkedhetett. A téma élénken foglalkoztatta az embereket, a helyi napilapok rendszeresen közöltek rövid cikkeket, amelyek a legmegfelelőbb helyet keresték (és vélték megtalálni) a vigadó, a múzeum és a könyvtár számára.

uj

1903 májusa különösen mozgalmas volt: Helmár „mint a régi, akármilyen egyszerű műemlékeknek tisztelője, régi, jellemző városrészek fentartásának barátja” a budapesti műemlékbizottsághoz fordult, hogy az vonja védőszárnyai alá a magtárat. Mint írja, jól tudja, hogy „a granárium nem olyan remekmű”, ám egyszer majd kora építészetének egyedülálló emléke lesz. A látszólag értéktelen funkcionális épület megmentésére szólító felhívásából is kitűnik, hogy a tanár és múzeumvezető Helmár élénken figyelte az elsősorban a közeli Bécsből eredő új műemlékvédelmi irányzatokat. Néhány évvel korábban egy ilyen bontás visszhang nélkül maradt volna, a századforduló után azonban mind többen emeltek szót környezetük eredeti, századokon át alakuló jellegének és szellemének megőrzéséért. A hónap végére olyan elképzelés született, amely szerint a vigadó, a múzeumok és a könyvtár önálló épületekbe kerülnének, maga a magtár pedig csak a város kulturális intézményeinek adna otthont. A végső döntés meghozatalának napját június 2-ra tűzték ki. Helmár a szavazás előtti utolsó napokat kihasználva a városi tanácshoz címzett memorandumot jelentetett meg a Nyugatmagyarországi Hiradó hasábjain, felszólítva a tanácsnokokat, hogy döntésük valamennyi kulturális és gazdasági következményét mérlegeljék. Mint hangsúlyozta, Pozsonynak soha vissza nem térő alkalma nyílt arra, hogy olcsón méltó helyhez juttassa a múzeumot és a könyvtárat. Helmár szerint a városnak ebből nemcsak kulturális, hanem idővel pénzügyi haszna is származna, hiszen az épület a megalakulóban lévő Nyugat-magyarországi Múzeumi Egylet központja lehetne. Elképzelését a műemlékvédelmi szervek, a nemzeti múzeum, valamint a múzeumok és könyvtárak főfelügyelősége is támogatta, az utóbbi ráadásul komoly anyagi segítséget is ígért. Ha azonban a tanács mégis másként határoz, akkor „Pozsony ezután e téren hosszú álomra készülhet”. Helmár „mint Pozsonynak hű fia” azzal a kívánsággal zárja levelét és ezt a komor látomást, hogy „a hosszú álom édes is legyen”.

horvath_104

1903 júniusának második napján újabb sikert könyvelhettek el a magtár védelmezői: érveik a jelek szerint visszhangra találtak, elhallgattatva a modernistákat. A másik oldal azonban rendezte sorait, és a sajtó útján belekezdett a nagyközönség meggyőzésébe. Közben felmerült annak lehetősége is, hogy a Prímási palota szolgáljon a múzeum és a könyvtár céljaira, amit a magtár hasznosításának egyes hívei is jó elképzelésnek tartottak, vezetőik (Helmár, Ortvay Tivadar történész, Feigler Ferenc, a természetrajzi múzeum gondnoka, Kumlik Tivadar könyvtáros, Batka János levéltáros és Mergl Ödön orvos) azonban rávilágítottak, hogy a palota nem alkalmas erre. A helyiségeit – a magtáréival ellentétben – nem lehetett úgy átalakítani, hogy megfeleljenek az új funkciók támasztotta követelményeknek; ezt gátolta az épület fekvése, amelyen csupán minimális mértékben, ráadásul csak az értékes díszítés rovására lehetett volna változtatni. Melczer tervét támogatták tehát. Talán épp az ő rajzait állították ki Stampf Károly könyvkereskedésének és Baumann István órásboltjának kirakatában. A pályamunka szerint két, külön bejárattal rendelkező részre osztották volna a magtárat úgy, hogy az északiban a múzeum kiállításai, a déliben a könyvtár termei kapjanak otthont. Melczer a homlokzattal kíméletesen bánt volna, lényegében csak az ablakok átalakításával számolt a hosszabb oldalakon, hogy a belső terek minél több fényt kapjanak.

74

A városi tanács mindent eldöntő ülése napjának, november 2-ának a közeledtével egyre fokozódott a hadüzenet nélküli háború a két legjelentősebb oldal között. Míg az egyik azt hangsúlyozta, hogy az amúgy is csúf „Schüttkasten” megőrzése nem kifizetődő, a másik ragaszkodott a magtárépület megmentéséhez, felújításához és hasznosításához. Őket támogatta báró Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke; Fraknói Vilmos történész, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője; a barokk korral foglalkozó Cornelius Gurlitt német művészettörténész; Camillo Sitte építész, a modern urbanizmus úttörője; valamint Fadrusz János szobrászművész is, aki a halála előtt néhány nappal Batka Jánosnak diktált levelében arra kérte a városatyákat, hogy őrizzék meg az elődeiktől örökölt városképet – a legfigyelemreméltóbb műemlékek közé tartozó magtárnak feltétlenül fenn kell maradnia! Fadrusz a Mária Terézia-szoborcsoport tervezésekor állítólag műve elválaszthatatlan részeként tekintett az épület déli homlokzatára.

54_0177

November 2-án délután a városházán megkezdődött a régóta várt ülés. A tömegeket vonzó, három és fél órára nyúló tanácskozás végül megsemmisítette a június 2-i határozatot, vagyis „kimondta a magtár halálos ítéletét”. Az ülés az elhunyt Fardusz Jánosra történő megemlékezéssel kezdődött, majd Engyeli Jenő kapott szót, aki kategorikusan elutasította a – Budapesten nagy, Pozsonyban viszont annál kisebb lelkesedéssel fogadott – júniusi határozatot, és a városkép ápolása érdekében a „monstrum” lebontását követelte. Az ezt követő vita a gyalázkodást sem mellőzte (Batka Jánost megvádolták, hogy ő kényszerítette Fadruszt az említett levél megírására), egészen újszerű ötletek is születtek (megőrizni a magtár felét), és ismét felmerült a Prímási palota kihasználásának lehetősége. Eremit Lajos építész, Palugyay József és Wolff Zsigmond pragmatikusan azt javasolta, hogy vegyék fontolóra az összes érvet, különösen a pénzügyi vonatkozásúakat. A granárium hasznosítását támogató Brolly Tivadar polgármester megpróbálta elnapolni a döntést Engyeli javaslatáról, ezt azonban a jelenlévők többsége elutasította, a városatyák pedig 65:34 arányban véglegesen pontot tettek a több hónapos vita végére. Eremit Lajos javaslatára azt is megszavazták, hogy Melczer és Láng Adolf megkapja honoráriumát a pályamunkájáért. Egyúttal megalakult a felszabaduló telek hasznosításának lehetőségeivel foglalkozó bizottság. Helmár Ágost tiltakozása és Kozma Andor őt támogató cikke („A nem parvenü város”) süket fülekre talált.

148

A város 1906-ban pályázatot írt ki a vigadó tervére. A legjobb értékelést a Komor–Jakab páros neobarokk terve kapta, amelyet némi változtatással valósítottak meg. Négy évvel később lefolytatták a Justi sorra (Vajanský rakpart), a Szlovák Nemzeti Múzeum jelenlegi központjának helyére tervezett kultúrpalota épületére kiírt versenypályázatot. A követelmények között paradox módon az is szerepelt, hogy a leendő múzeum és könyvtár Mária Terézia korának jegyeit viselje magán, Pozsony soha nem látott kulturális virágzásának időszakára utalva.

Buday Péter

Fordította: Böszörményi Péter

Gyűjtemény: Cmorej, Horváth

Támogatóink