Grössling utca 37. A nagyapám építette a házat, amelyben élek

Családi fotóalbumok
2021 10 25.

Grössling utca 37. A kék bérház, amelyet sokan csak az üzlethelyiségekről ismernek, a Pán Medvedík játékboltról, vagy kézműves cipőkészítőről. Az épületet 1928-ban adták át, Elefánty István építőmester tervezte és építette, aki a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának jelenleg otthont adó egykori hadtestparancsnokság építésében is részt vett. Unokája, Peter Ondrejkovič gyerekkora óta itt él.

Mióta lakik ebben a házban?

Amióta a világon vagyok. 1940-ben születtem. Talán csak azok a hetek jelentettek kivételt, amikor a frontvonal Pozsonyhoz közeledett: akkor kitelepítettek minket az Erdőhátra.

 

Elefánty nagyapja még élt akkor?

Igen. Az Elefántyak elszegényedett nemesek voltak, a Nyitra melletti Felsőelefántról (szlovákul Horné Lefantovce) származtak. Korábban birtokaik lehettek ott, ám idővel az Alföldre, Ceglédre költöztek. A nagyapám, Elefánty István későbbi építőmester Budapesten tanult. Itt, Pozsonyban több munkája is megtalálható, például egy Fándly utcai, magyar nemzeti stílusban épített villa. Legismertebb munkája talán az egykori császári és királyi hadtestparancsnokság épülete, amely ma a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának ad otthont. 1913-ban adták át, a háború után pedig szinte azonnal fontos szerep jutott az épületnek, hiszen 1919 februárjától abban székelt a csehszlovák kormány Szlovákiáért felelős teljhatalmú minisztériuma.

 

Mi történt Elefánty Istvánnal a háború idején?

Nem volt könnyű élete. Az olasz fronton Piavénél harcolt hegyivadászként. Megsebesítette egy srapnel, és már nem tért vissza a frontra, de kinevezték az itteni hadifogolytábor egyik vezetőjének. A két világháború közt szintén építőmesterként dolgozott, mivel azonban nem beszélt jól szlovákul, a második világháború után ki akarták telepíteni. A ligetfalui táborból sikerült megszöknie, de két évre rá meghalt.

 

A családon belül milyen nyelven vagy nyelveken kommunikáltak?

Szlovákul, magyarul és németül.

 

A szülőházán az 1928-as átadás óta történt valamilyen lényegesebb beavatkozás vagy átalakítás? A tetőtér egészen egyedi kialakítású. Padlás van ott?

Az épületet eredetileg egy emelettel magasabbra tervezték, de ezt a városi tanács nem hagyta jóvá. A tetőtérben kezdettől fogva ruhaszárító helyiség és mosókonyha volt, méghozzá kazánnal. Nagymosás idején begyújtottak, és ott főzték a ruhákat. Később külön lakást alakíttattunk ki ott, de az épület többi részében nem történt különösebb változás.

Szigetelés sincs a házon?

Nincs. Eredetileg világítógázzal fűtöttünk, amikor viszont beszüntették a gyártását, le kellett cserélni a csöveket újakra, amelyek már elbírták a földgáz magasabb nyomását. Ez egy kellemetlen változás volt, mert magunknak kellett kifizetnünk a cserét, a lakásszövetkezet nem járult hozzá. Közben persze államosították is a házat, a restitúciók keretén belül kaptuk vissza.

 

Emlékszik még azokra az időkre, amikor trolibuszok jártak a Grössling utcában?

Természetesen. Akkor még nem volt egyirányúsítva, a trolinak pedig ajtaja sem volt; sokan a lépcsőn kapaszkodva utaztak. Az első trolibuszok egyébként a szlovák állam idején érkeztek a Siemens cégtől. Mivel Szlovákia a német Harmadik Birodalom szövetségese volt, a Siemens Pozsonyban kiépíthette az első itteni trolihálózatot. A vasúti főpályaudvar volt a végállomás, a Vigadónál pedig megfordultak a trolibuszok. Szép emlék az is, amikor Pozsonyt ellepte a hó. Lovas szánok is jártak, például a posta lovas szánnal érkezett, aztán – ha már szánnal nem lehetett – kék postakocsik közlekedtek. Gyorsaságban Néha a mai postánál is gyorsabbak voltak.

 

Négyéves gyerekként hogyan élte meg a háborús Pozsonyt?

Volt rádiónk, ami nagy dolognak számított akkoriban. Folyton szólt, mert figyeltük, nem fenyegeti-e légitámadás a várost. Emlékszem, ahogy a rádió a bombázók közeledtére figyelmeztetett: Achtung achtung! Uwaga, uwaga! Figyelem, figyelem! Ha a gépek elhagyták Győrt, itt már szóltak a szirénák, és rohantunk le az óvóhelyekre. Ott már el voltak készítve a plédek, hogy ne fázzunk. Nálunk egyébként nagyon jó óvóhelyek voltak, sokan a szomszédos házakból is átjártak ide. Sosem felejtem el, hogy egyszer – miután egy bomba idezuhant, és minden elcsitult – bejött egy úr a civil légvédelemtől az ismert CPO-feliratú karszalaggal, és bekiáltott: „Aki meghalt, jelentkezzen!”

 

A ház tehát bombatalálatot is kapott?

Igen, mert szerencsétlenségünkre nem messze innen, a Klemens utca és a Jakab városbíró tér találkozásánál levő épületben volt a német hadsereg parancsnoksága; az épület jelenleg a szlovák államvasutak (ŽSR) székhelye. Fontos célpont volt, bombázták is sokat, de egyszer sem találták el. Minket viszont a találat után kitelepítettek. A szlovák hadsereg lovas kocsikat állított a bejárathoz, mi pedig leráztuk az üvegszilánkot, amiről lehetett, és felpakoltunk. Mentünk az Erdőhátra, ahol gazdaságokban kaptunk szállást. Négy-öt éves voltam akkor.

Az óvóhelyeket egyébként befalazták azóta?

Nem, raktárként szolgálnak.

 

Meddig kellett az Erdőháton maradniuk?

Megvártuk, míg ideért a front, Malinovszkij marsall serege, amely nagyrészt szabadon engedett köztörvényes foglyokból állt. Amikor már a hadtáp is odaért az Erdőhátra, minket visszahoztak. A lakásaink viszont nem voltak lakható állapotban. Üveg nem volt az ablakokban, ezért szőnyegeket szögeltük a nyílásokra a februári hideg ellen… Erre még homályosan emlékszem. Nem volt egyszerű ételhez jutni sem, nem nagyon volt kapható se hús, se zöldség. A szüleink féltek, hogy angolkórosak leszünk, ezért valahonnan szereztek csukamájolajat. Borzasztó volt, de minden nap kaptunk egy kiskanállal.

 

Mi történt a házban a háború utáni években? Kitelepítettek valakit a szomszédok közül?

Igen, volt itt egy úr, aki tagja volt a Kárpátnémet Pártnak, ezért mennie kellett. Egyébként besúgó volt, gyerekként tudtuk, hogy nem szabad semmit mondanunk, ha ott van. Volt itt egy borbély is, Jedlička úr, abban a helyiségben, ahol most a cipész dolgozik. A gyerekjátékok helyén pedig tejbár működött. Ön már talán nem élte meg, hogyan szállították a tejet régen. Jött a teherautó, alumíniumkannákban leadták a tejet, bent pedig literes vagy félliteres nagy merőkanalakkal mérték ki attól függően, hogy ki mennyit kért.

 

Lakik még itt valaki a régi lakók közül?

Már nem, a szüleim sem élnek már, de ők is itt laktak velünk. Az első emeleten egy ismert pozsonyi jogász élt, Kotelly úr, a harmadikon pedig a nagyapám a feleségével és annak nővérével. Legfelül, mint már említettem, ruhaszárító volt.

Hová járt iskolába?

Az alap- és középiskolát is ebben az utcában látogattam. Mivel az itteni Štefánik Iskolát is lebombázták, elsőtől harmadikig a Jesenský utcai iskolába, az úgynevezett Csáky-féle iskolába jártam. Ott volt akkor a város legnagyobb tornaterme. Egyébként a nagyapám, Elefánty István is sportolt az első világháború előtt. Megtaláltam az egyik jelvényét, amelyre az van írva, hogy Pozsonyi Torna Egylet. Azután újjáépült a Štefánik Iskola, és már oda jártunk. Milan Lasica is osztálytársam volt, még a gimnáziumban is, amelyet szintén itt, a Grössling utcában látogattunk. Azt már nem értem meg, de biztosan tudja, hogy a Kék templom eredetileg a gimnáziumhoz tartozott, a tanítás pedig minden reggel misével kezdődött.

 

Hová jártak a felnőttek?

Itt, a Grössling és a Bezruč utca sarkán volt egy borkimérés, viecha. Amikor már volt újbor, egy pálcán kiakasztottak egy koszorút, azzal jelezték, hogy az új termésből készült bort vagy „rampášt” mérik (a rampáš a bor murci és újbor közti fázisa, amikor a bor már kierjedt, vagyis nem pezseg, de még zavaros, opálos). A szomszédos Klemens utcában van egy ház, viszonylag széles kapuval, régen oda tolattak be a kocsikkal, és mivel a talaj kiszerelhető volt, le tudták önteni a pincébe a kocsiról a szőlőt, és ott dolgozták fel és préselték ki. Tudja, mit csináltak a németek a front közeledtekor? Nyitva hagyták a pincéket, hogy az oroszok igyák le magukat, így próbáltak csökkenteni a harcképességüket. Itt feküdtek az utcán keresztül-kasul.

 

Hová jártak vásárolni?

Emlékszem a föld alatti zöldségesre a régi vásárcsarnok előtt. Jelenleg is azért olyan egyenetlen a talaj a térnek azon a részén, mert süllyed. Ott vannak a középkori Szent Jakab-kápolna maradványai. Az a rész már a városfalakon kívül esett, és oda temették azokat, akiket a rendes temetőkben nem helyezhettek örök nyugalomra. Emlékszem a Duna utcai Levius cukrászdára. Volt egy másik boltjuk is a korzón. S mivel elektromos hűtőszekrények még léteztek, csak jégszekrények, jártunk jégért a vár alá, ahol most az új negyedet építik. Hatalmas gödör volt ott, azt hordták tele jéggel. Mindenki megmondta, hogy mekkora darabra van szüksége, és a fémből készült jégszekrényben kibírt három-négy napot. Ez már az ötvenes években volt.

 

Mivel foglalkoztak a szülei?

Apám a Thonet Mundus bútorgyártó cégnél dolgozott üzletvezetőként. A Magas úton volt egy mintaboltjuk, oda járt. A háború után újra be kellett rendezni a szállodákat, és gyakran hívták, hogy megtervezze, milyen bútorok szükségesek az adott térbe. Nagymamám lánykori neve Janda volt, Klára nővére pedig Rudolf Manderlához ment feleségül. Igen, a henteshez, aki a Szlovák nemzeti felkelés terén felépíttette Szlovákia első toronyházát. Itt, a Klemens utca és a Duna utca sarkán lévő épületben volt a húsfüstölője.

Tulajdonképpen igen, de a háború után Manderlát is kitelepítették, mert tagja volt a Kárpátnémet Pártnak. Azután Ausztriában élt, megvoltak a levelek is, mert a családjaink tartották a kapcsolatot. Később ők is elváltak. Ezek pozsonyi sorsok, olyan embereké, akik itt születtek, ahogyan a szüleik és a nagyszüleik is. Már nem sokan vagyunk ilyenek. Az egyik fiam is Zürichben él, a másik itt, néha csak úgy mesélgetem nekik ezeket a dolgokat, hogy legalább valami fennmaradjon belőlük, szájhagyomány útján.

Veres István (A szerző a Vasárnap munkatársa)

Fotók: Braňo Bibel

Támogatóink