;)
Gyermekkorom a régi Ligetfaluban
2023 11 21.
Barackoskertek, kis családi házak, kavicsbányák, Duna-ágak és körös-körül ártéri erdők. Ez volt gyermekkorom Ligetfaluja (Petržalka) 1961 és 1969 között. Nosztalgiázzunk együtt a régi Ligetfaluról úgy, ahogyan csak az idősebbek tudnak.
A Liszenko utcai ház, melynek 1961-ben lettünk a lakói. A fotón édesapám látható (forrás: a Janoviček család archívuma)
A régi Ligetfalu
1961 augusztusában, a nyári szünetben szüleimmel Ligetfaluba költöztünk. Albérlők lettünk egy kertes családi házban az akkori Lysenkova, azaz Liszenko utcában, egy épülő alapiskola szomszédságában. A ház tulajdonosa, egy dunai hajós szinte egész évben úton volt Németország és a Fekete-tenger között. Csupán jelképes bérleti díjat fizettünk. A tulajnak annyi volt a fontos, hogy gondoskodjunk a házról és a kertről. Akkoriban egzotikusnak számító ajándékokat hozott nekünk. „Nyugati” rágógumit, cukorkát, déligyümölcsöt.
Pozsonyba, a városba akkor még csak egyetlen híd vezetett, az „Öreg” híd (illetve abban az időben Vörös Hadsereg híd), amely a Šafárik térre (az egykori András király tér) vitt. Onnan jártak a buszok Ligetfaluba. A 27-es Óliget (Starý háj) felé, a 26-osnak Zabos (Ovsište) volt az úti célja, a 28-assal pedig Köpcsénybe (Kopčany) és a Káptalanrétre (Kapitulské pole) lehetett eljutni. A Liszenko utca felé a 25-ös járt. Az „Öreg” híd után a Krasovského utcán haladva megkerülte a Janko Kráľ-ligetet (az egykori Városi Díszliget), majd a Trať mládeže és a Zadunajská utcán át eljutott hozzánk, a Zväzácka utcai megállóba, a „Činžiak” tövébe, onnan pedig a Matador üzem, a régi pozsonyligetfalui vasútállomás melletti végállomás felé folytatta útját.
Liszenkóról elnevezett utcánk, amely azelőtt a Hosszú utca volt, később pedig Lenin nevét viselte (azt a darabot, ami megmaradt belőle, ma Záporožskának hívják), a Zväzácka utcából nyílt. A legelején jobboldalt állt a „Činžiak” néven ismert bérház, melynek földszintjén élelmiszerbolt, majd később autókereskedés működött. A túloldalon egy kis családi házban tejcsarnok volt.
A környék akkori épületei közül már csak a jelenleg a GIB (Generálny investor Bratislavy) székhelyéül szolgáló, már említett „Činžiak”, az alapiskola (ma Hriszto Botevről elnevezett bolgár magániskola) és valamivel odébb az egészségügyi központ épülete áll. A háromemeletes, L alaprajzú „Činžiak” abban az időben Ligetfalu meghatározó épülete volt.
A „Činžiak”. Ma a GIB – Generálny investor Bratislavy cég székhelye (fotó: Tibor Janoviček)
Utcánk bal oldalán a Zväzácká utcától egészen az Oroszvári útig kertek és családi házak sorakoztak. A környék legnagyobb kertje egy Bachmayer nevű ember gyümölcsöse volt, aki főleg sárgabarackot termesztett itt. A ligetfalui sárgabarack híres volt. Még Csehországból is jártak ide barackért. Bachmayernek a gyümölcsösön kívül lovas szekere is volt, egész évben azzal hordta a szenet Ligetfalu minden zugába. A kerten és a szekéren kívül nem is volt más bevételi forrása. Amikor a lakótelep építése miatt megfosztották kertjétől, majd később még a házától is, ezt szegény ember nem élte túl.
Ligetfalu központja abban az időben egy kis tér volt a Záporožská, a Zväzácka és a Zadunajská utca találkozásánál. Főbb „nevezetességei” közé tartozott a Mrena vendéglő (mindenki így hívta az eredeti tulajdonos után, bár a hivatalos neve Iskra – azaz Szikra – volt), vele szemben az Iskra mozi, egy kis piac a Záporožská utca sarkán, a posta épülete, a katolikus templom, az új építésű Lipa (Hársfa) vendéglő és az élelmiszerbolt. A sarkon pedig az elmaradhatatlan trafik. Ma már csak a Szent Kereszt Felmagasztalása katolikus templom és a Lipa vendéglő van meg.
Ligetfalu iskolái
Nővéremmel együtt egy ligetfalui alapiskolába kerültünk, 1961 szeptemberében a Makarenko utcai alapiskola tanulói lettünk. Ez akkor egy „tizenegy éves középiskola” része volt.
A Makareno utcai alapiskola, majd általános műveltséget nyújtó középiskola. Ma Albert Einstein Gimnázium (fotó: Tibor Janoviček)
Beiratkozásunk után szüleimnek ugyanazzal a lendülettel még a zeneiskolába is sikerült beíratniunk minket. Ez az utcánkban működött, František Oswald pedagógus, orgonaművész vezette. A zeneoktatás iránt elég nagy volt az érdeklődés. Én Alexander Gašparek tanítványa lettem, aki csellót oktatott. Öt évig jártam oda becsületesen. A legfontosabb, amit itt a csellózáson kívül megtanultam, a zeneelmélet volt.
Akkoriban mindenki ugyanolyan öltözékben járt iskolába. Szegényes idők voltak, a boltok nem kínáltak bőséges ruhaválasztékot. Melegítőt hordtunk, lábunkon nyáron zöld teniszcipő, télen bakancs volt.
Az utóbbi vastag bőrből készült, és fűzővel, legfelül pedig csattal kellett rögzíteni. Erős, stabil bőrtalpa és vastag, vasalt sarka volt. Télen korcsolyát is fel lehetett erősíteni rá (az ún. Halifax kulcsos korcsolyát).
A Makarenko utcai iskolában napközi és menza is működött, ahol megkapuk a szülők által fizetett tízórait és ebédet. Otthon szerényen éltünk, ezért szerettem a menzakosztot, a spenótot, a borsófőzeléket, a túrós csuszát. Tízóraira általában kiflit és háromszögsajtot, jellemzően Jánošíkot kaptunk.
Tanítás után a napköziben maradtunk, amíg a szülők haza nem értek a munkából. A napközis tanító néni felügyelete alatt megcsináltuk a házi feladatainkat. Nem volt egy így rossz, hiszen segített nekünk. Délután három óra körül pedig hazamentünk. Mivel házi feladatunk már nem maradt, azonnal indultunk is ki. A „ki” itt annyit tesz, hogy játszani az utcára.
Azokban az években sok volt a tanköteles gyerek, a Makarenko utcai alapiskolában magam is megéltem a kétműszakos és a szombati tanítást.
Az új Liszenko Utcai Kilencéves Alapiskolát 1962-ben adták át ünnepélyesen közvetlenül a szomszédunkban. Fokozatosan áthelyezték ide a diákok egy részét Ligetfalu egyéb alapiskoláiból.
A Liszenko utcai kilencéves alapiskola a szomszédunkban. Itt töltöttem életem legszebb éveit (fotó: Tibor Janoviček)
Osztályfőnökünk, Gazdíková tanárnő és osztályom, a 8. a (forrás: a Janoviček család archívuma)
Életem zenéje
Otthon akkoriban főleg az osztrák rádiót hallgattuk. Nem kellett hozzá különleges antenna, hiszen az adó szó szerint a kertek alatt volt. Apám az osztrák hírekből mindig tisztában volt vele, hogy mi történik a világban. Ráadásul némettudása is megmaradt. Engem 1962-ben beírattak némettanfolyamra a helyi művelődési központba, ami a síneken túl, az akkori Ždanovova utcában működött. Az alapokat itt tanultam meg. Ebből az alapfokú tanfolyamból és az osztrák rádióból szerzett nyelvtudásomból, úgy hiszem, a mai napig sokat megőriztem. Tévénk akkor még nem volt.
Azokban a csodálatos, már valamivel lazább években Beatlest és más angol együtteseket hallgattunk a Luxemburgi Rádióban, a Szabad Európa Rádióban és az osztrák Radio Regionalban (ma Ö3). Kilencedikben fiatal tanárnőnk beleegyezésével az iskola legidősebbjeiként tanítás után néha kis zsúrt rendezhettünk. Beatzene szólt Sonet Duo magnetofonról, shake-et táncoltunk és „narancspuncsot” ittunk.
A Lido és az Öreg híd (fotó: Pavol Poljak)
A Pötschen
A Bécsi úton túl, a Duna irányában húzódott a folyó Pötschen (Pečňa) nevű ága. A sok építkezés következtében ma már csak egy kis része van meg. Nem volt mély, legfeljebb talán másfél méter. A Pötschenen túl egészen a Dunáig erdő terült el. Mivel ez már határövezet volt, tiltott zónának számított, mindenfelé a határőrök jelződrótjai húzódtak.
Amikor télen befagyott a Pötschen, utcák közötti hokibajnokságot tartottunk a jegén. Ha véletlenül az erdőbe ütöttük a korongot, és az beleütközött a jelződrótokba, már repültek is a jelzőrakéták. A határőröknek tenniük kellett valamit, ezért mindannyiunkat elzavartak a Pötschenről.
Nyáron is történtek szórakoztató esetek. Előfordult, hogy az erdőben élő nyulaknak (az őzeket és a vaddisznókat már rég kiirtották a határőrök) is sikerült beindítaniuk a jelzőrakétákat!
A Jilemnický utca, háttérben az Osiková utcai zöldségesbolt. Ide nem sokat jártunk. Ez már inkább az óligetiek területe volt (forrás: Fortepan: Bauer Sándor)
Első tévénk, Oliver
Azokban az években még nem volt otthon tv-készülékünk. A szomszédokhoz jártunk tévézni, különösen szombat esténként, amikor az osztrák televízióban cowboyfilmek mentek, Gary Cooper és társai. A bécsi tévéadás vételéhez nem kellett más, mint egy egyszerű, drótból készült dipólantenna. Hang viszont nem volt a képhez.
Szüleim csak 1967-ben vettek tévét, egy Oliver márkájú készüléket. Apám egy kollégája szakértelmének köszönhetően hang is lett, így már hallottuk, mit mond a bécsi tévé. Ami aztán 1968-ban jól is jött. Elsősorban az osztrákoktól kaptunk információt arról, hogy mi történik az országban.
Mihez kezdjünk a szabadidővel?
Egy közterületen, az utcánk házai előtt elterülő réten önálló tereprendezést hajtottunk végre. Játszóteret csináltunk. Télen pedig lelocsoltuk ezt a területet, és lett egy korcsolyapályánk. Naphosszat ott hokiztunk. A legtöbbünknek kulcsos korcsolyája volt, korcsolyacipővel nem sokan büszkélkedhettek.
1966 körül sok barátom, kortársam kezdett el súlyzózni. Mindenki edzéssel próbálkozott valamilyen módon. Ehhez viszont megfelelő eszközöket és súlyzókat kellett készíteni vagy beszerezni. Juraj Višný, a testépítés szlovákiai meghonosítója és talán legjelentősebb úttörője ekkor édesanyám kollégája volt, így motivációnk és példaképünk is akadt. A szomszéd fiúkkal, Jožkóval és Jankóval úgy határoztunk, mi is gyúrni kezdünk. Édesapjuk megengedte, hogy edzőtermet építsünk a kertükben, és ezt mi magunk meg is tettük. Egy 4×4 méteres sufnit készítettünk, a kiszuperált villanyoszlopokból ácsolt faszerkezetet szurkoshordókból vett bádoggal borítottuk. Nyáron meleg, télen hideg volt benne. De kibírtuk! Magunk készítettünk edzőpadot, tornakorlátot és nyújtót. Súlyzókat a Kovosmalt, illetve akkor már a Sklárske stroje gyárban dolgozó barátainktól szereztünk. A kivágott, kifúrt tárcsákat átdobták nekünk a gyár kerítésén. Ennek az edzésnek és a kézilabdának köszönhetően, amit nagyon komolyan vettünk, sosem kezdtem el dohányozni. Ez lett a dolognak a legfőbb, élethosszig tartó haszna.
Korabeli felvétel a Szlovák nemzeti felkelés hídjának építéséről. A háttérben Ligetfalu (forrás: Roman Delikát archívuma)
Liszenko utca 76.
Ligetfalui otthonunk, a Liszenko utcai ház lapos tetős épület volt, ezért nyáron túlságosan felmelegedett, télen túlságosan lehűlt. Két emeleti szobában laktunk. A ház mögötti kertben hatalmas sárgabarackfák álltak. Bőséges termést hoztak, csak a betakarítás jelentett nehézséget. A fák legtetejére, ahol a legérettebb volt a gyümölcs, csak a nővérem tudott felmászni.
Télen kályhával fűtöttünk. Este jól meg kellett pakolni szénnel, az kitartott reggelig. De takarékoskodtunk a fűtőanyaggal. Kemény fagyok idején deres lett a házban a lépcső, és a vécében megfagyott a víz. A szenet Bachmayer szállította nekünk, évente 3-4 alkalommal, attól függően, hogy mennyire volt hideg a tél. Nekem kellett a kis ablakon keresztül behánynom a pincébe. Apám és anyám dolgoztak, és elég későn jártak haza. Nekem kellett ügyelnem a tűzre a kályhában, hogy ki ne aludjon, és meleg legyen, amikor hazaérnek. És ha mégis kialudt, akkor nekem kellett ismét begyújtanom. Alig múltam tízéves, és már fát hasogattam, aprófát készítettem, felhordtam a szenet a pincéből, és befűtöttem. Igazi jó pehelypaplanjaink voltak. A két szoba ajtaját nyitva hagytuk, és egyetlen kályhával 16-18 fokra fűtöttük őket. Nem is kellett több, szívósak voltunk. A ház többi részében pedig hideg volt. Testvéremmel a nappaliban tanultunk, a kályha mellett. A fürdőszoba, az már kellemetlenebb volt. hetente egyszer zuhanyoztunk. Ehhez fel kellett fűteni a víztartályos kazánt, amit néha azzal váltottunk ki, hogy egy bádog babafürdető kádban mosakodtunk, fazekakban melegített vízben. Gázunk nem volt.
Abban az időben Ligetfaluban minden háznak saját kútja volt. Amíg ott laktunk, a mi utcánkba nem is vezették be a vezetékes vizet. Árvíz idején, különösen 1965-ben lajtoskocsi hordta ide az ivóvizet, minden egyébre a saját kútvizünket használtuk.
1968 augusztusában már lógott a levegőben valami. Rendőr szomszédunk valahogy mindig későn járt haza. Augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel pedig elkezdődött. Csehszlovákiát megszállták a Varsói Szerződés csapatai. Éjjel arra riadtunk, hogy tankok dübörögnek az ablakunk alatt. Szerencsére csak átvonultak, nem időztek az utcánkban. A Janko Kráľ-ligetbe és a kavicsbánya mellé vették be magukat. Másnap odabicikliztünk, megnézni őket.
Nagyon szerettük Ligetfalut. De nem a miénk volt a ház. A szüleim pedig nagyon vágytak arra, hogy saját otthonuk legyen. Végül hosszú várakozás után, 1969 tavaszán beköltöztünk lakásunkba Károlyfalu (Karlova Ves) egy új építésű házában.
1968 augusztusa Ligetfaluban, körülbelül olyan helyeken, mint a Záporožská utcai egészségügyi központ vagy a rendőrség. Az ilyen képekre nem szívesen emlékszem… (forrás: M. Vizváry archívuma)
Zárszó
1981-ben, már a „saját” családommal visszaköltöztünk az új Ligetfalunak abba a részébe, amelyet egykor Zabosnak hívtak. A Janko Kráľ-ligetnél és az egykori Lido maradványain tologattuk a babakocsit. Mivel még működött a Berger vendéglő a kertészet mellett, én olykor arra vettem az irányt. Amikor a pultosnő kiáltott, hogy sír a barna kocsi, az apukák felpattantak, hogy gyorsan tegyenek egy kört az ivadékkal…
A mai napig Ligetfaluban élünk. Otthonom lett ez a hely.
Tibor Janoviček
Fordította: Böszörményi Péter
A szerző (1952) építőmérnök. Munkába állásától nyugdíjba vonulásáig a Doprastav vállalatnál dolgozott. Családfájának kutatásával, rockzenével és kertje művelésével foglalkozik.
Megjegyzés: a cikk az eredeti, szlovák nyelvű írás rövidített változata.
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!