Hová tűnt a Váralja? – a Zuckermandel
Bizony bajban vagyunk, ha végig akarunk sétálni a Molnár és a Flórián utcán, vagy a Váraljai révparton. Nem állhatunk meg bámészkodni az egykori Fekete Medve fogadó, sem a fegyverraktár épülete előtt. Azt sem tudja senki, hol volt a vérgyár és a jéggyár. Az egykori Zuckermandelnek ugyanis mára csak egy soványka szelete maradt – a festői utcácskák átadták helyüket a villamossíneknek és a négysávos autóútnak. De hogy fog kinézni az új Zuckermandel? Mert állítólag ilyen is lesz.
A Zuckermandel nem tekint vissza olyan régi gyökerekre, mint az egykor szomszédos Vödric. A mostani villamosalagúttól a belváros irányában elterült település a 16. században keletkezett, és a 18. században érte el fejlődésének tetőfokát – írja Rastislav Fiľo, Ondrej Pöss és Aleš Šilberský A Zuckermandl változásai című kiadványban. A Várhegy déli lejtői alatt fontos kereskedelmi útvonal vezetett Dévénybe, és az ausztriai Marcheggbe. A Váruradalomban a 16. században alakult meg a település magva, az egykori jobbágyközség: várbeli alkalmazottak, iparosok, hajósok és halászok éltek itt. 1599-ben 17 házat és 2 nemesi kúriát számlált a település.
A nagy fellendülés 1713-ban kezdődött, amikor vásártartási jogot kaptak. Ausztriából és más német területekről új lakosok települtek be, szaporodott az utcák száma is. Több száz ház, és ezernél több lakos alkotta a 18. század közepi Zuckermandelt. Ez az építészeti fejlődés a 19. század közepéig tartott.
A Zuckermandel gerincét a Főutca alkotta, amely később Mária Terézia útként volt ismert. Ma Žižka utcának hívják, ezt a nevét 1946-ban kapta. Egy része máig fennmaradt. A 6-os szám alatt, az úgynevezett Brunnmaschinhausban volt az a vízemelő berendezés, amelyet még Kempelen Farkas épített – ez biztosította a vár vízellátását.
Télen ez az utca volt a helyi gyerekeknek a legjobb szánkózóhelye, írja Walter Malaschitz Gyerekkorom Zuckermandele (Zuckermandel mojej mladosti) című, nemrég megjelent könyvében. „Elég volt pár centiméternyi hó, amely megmaradt a hideg, sárga kövezeten, és a gázlámpák fényénél gyakran éjfélig is szánkóztunk.” A szánkók generációkról generációkra öröklődtek, télen pedig a felnőttek is használták őket, méghozzá szénszállításra. A tüzelőanyagot a Žižka utca végén, a vársziklánál árulták – teszi hozzá Malaschitz.
A 9-es szám alatt volt a Fekete Medvéhez címzett fogadó, amely már a 17. században működött. A 12-es szám alatt találjuk az egykori Khamper-kúriát, amely Franz Khamper osztrák nemesé volt, aki 1560 táján érkezett Pozsonyba. A ház korábban erőd szerepét is betöltötte, de Khamper átépíttette, kétszintes reneszánsz ház lett belőle, belső udvarral. 1606-ban evangélikus imaház működött az épületben, erről tanúskodik a falon Reusz András lelkipásztor emléktáblája. A következő századokban a ház többször gazdát cserélt, 1991-től régészeti múzeum működik itt, amely a Szlovák Nemzeti Múzeum része. Mellette találjuk a Sunyal-kúriát, amelyben jelenleg a Kárpáti Német Kultúra múzeuma működik. Az épület alatt egy kereszt alakú, 30 méter mély pince húzódik a várszikla irányában. A 18. században itt volt az Arany Angyalhoz címzett vendéglő. A szomszédos ház (16.) adott otthont a Kígyóhoz címzett népszerű vendéglőnek a 18. században. A házat a 20. század 60-as éveiben lerombolták, ám 2003-2005 között újjáépítették, ma pedig a Szlovák Nemzeti Múzeum használja.
A 18-as szám alatt, a Brämmer-kúriában találjuk a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát. Az épület mai jellegét 1620-ban kapta, amikor Franz Brämmer, a Pálffyak vártisztje reneszánsz stílusban átépíttette az eredetileg gótikus építményt. Mai formájára a 20. század 80-as éveiben újították fel az épületet.
A 24-es szám alatt működött a régi sörfőzde. A Zuckermandel területén egyébként több helyen is főztek és mértek sört. A 30-as szám alatt működött a Fekete Szőlő söröző. Malaschitz említi, hogy a gyerekeket gyakran küldték tejért. Este pedig a zománcozott, füles tejhordó edények egy másik folyadékkal teltek meg – sörrel. „Az üveges sör még nem volt elterjedt, így ha valaki a vacsora után azt akart inni, a gyereke az esti órákban elballagott a tejes kancsóval Kati nénihez két nagysörért” – emlékezik vissza Malaschitz.
A 33. szám alatt volt a „Vérgyár”. A 18. század végén egy olasz orvos, Lazarro Spalazzini azzal kísérletezett, hogy mesterségesen vért állítson elő.
Az 50-es szám alatt egy barok épület állt, a 18. század közepéről. Eredetileg iskola volt, majd 1850-től községháza, a 20. század elejétől pedig az Izraelita Aggápolóház működött benne, majd ismét egy iskola.
A Váraljai út végén volt a Szarvas vendéglő. Az épületet 1780-ban vette meg Franz Xaver Messerschmidt szobrászművész. Az utcát (eredetileg Hetedik mellékutca) később róla nevezték el. Messerschmidt főleg portrékat alkotott, legismertebb sorozata a karakterfejek, amely az emberi indulatokat ábrázolja. Messerschmidt ebben az utca felől földszintes, a kert felől emeletes házban élt és alkotott 1783-ig, amikor is elhunyt. A váraljai Szent Miklós temetőben temették el. A temetőt egyébként éppen abban az évben létesítették, a Károlyfalvi út melleti kőfejtőnél. Ma is temetnek ide. 1845-ben a Chevra Kadisa zsidó egyesület egy részét megvette, és halottasházat létesített itt. Ez ma is áll, ha villamossal utazunk Chatam Sófer sírjától a Lafranconi híd irányába, felújított, halványsárga épülete jól látható a dombon.
A Zuckarmandelt nyugat felől a Molnár utca zárta. Ebben csak két ház állt, a zsidó hitközség tulajdona volt, itt lakott a sírásó. A házon keresztül lehetett bejutni a zsidó temetőbe. 1847-től a temetőt már nem használták, kis kiterjedése miatt már korábban is két, sőt háromszintes temetkezés folyt itt. Nyugati falánál működött az Utolsó Vigasz nevű vendéglő.
Miután elkezdődött a Duna szabályozása és a közlekedési alagút építése, nyilvánvaló volt, hogy a temető el fog tűnni. 1942-ben a sírok nagy részét átvitték az ortodox temetőbe. Csupán a rabbi körzet 23 sírja maradt meg, egy föld alatti kriptában. 2002-ben itt készült el a Chatam Sófer Memoriale, amellyel lehetővé tették, hogy a föld alatti sírokat modern körülmények között tovább látogassák. Az emlékműből a föld felett csak egy kis rész látszik. Gyakran állnak meg itt autóbuszok – az egész világból lérkeznek ortodox zsidók, hogy meglátogassák a 19. század legnagyobb tekintélyű rabbijának, Chatam Sófernek (eredeti nevén Mose Schreiber) sírját.
A negyed egyik leghírhedtebb utcája a Flórián utca volt, tele kocsmákkal és bordélyházakkal. Ez lényegében már a várdombon húzódott, egykori szőlőskertek helyén. 1965 után likvidálták.
A Váraljai révpart helyén ma gyalogos és bicikliutat találunk. A Duna part mentén korábban összefüggő házsor húzódott. 1919-től már itt is járt a villamos. A 42-es szám alatt működött a 20. század elején a Pozsonyi Első Jéggyár.
A Sherz páter tér (Később Kačka tér) 1957-ben szűnt meg. Néhány épülete (elsősorban a Szentháromság templom) ma is áll. Ennek Duna felőli oldalán találunk egy domborműves emléktáblát. „Vászolyai Sherz Károlynak, a Terézváros felejthetetlen lelkipásztorának emlékére emeltette Pozsony szab. kir.város lakossága”. A dombormű Rigele Alajos helyi szobrász alkotása.
A Szentháromság templom helyén eredetileg fakápolna állt, 1734-ben Berényi József püspök építtette a mai templomot az itteni halászok és hajósok számára.
Az egykori Kőfejtő helyén keletkezett a 18. század végén a Steinwall tér. 1876-ban egy hosszú emeletes tűzoltó szertárat építettek itt. 1945 után Ján Mocko szlovák evangélikus lelkésztől és irodalomtörténészről nevezték el. A tér épületeit 1969-ben bontották le.
A régi Kőfejtőről Ortvay Tivadar így emlékezik meg: „A városi bányákban üzött kőtörés folyamatos munkában tartott egyes családokat. Úgy a lőpor feltalálása előtt mint után a kő a leghatásosabb lövőanyagul szolgált. Az ágyugolyók igen soká kőből készültek, és erre a célra állandó kőgolyókészítőket tartott a város munkában.”
A Váralja önállósága és kiváltságai 1850-ben megszűntek, és Pozsonyhoz csatolták a Vödricet és a Zuckermandelt is. Az új városrész mint Pozsony negyedik kerülete a Terézváros nevet kapta. Innentől kezdve a negyed fokozatosan hanyatlani kezdett. A tehetősebb lakosok a belvárosba költöztek, a házakat átépítették a szegényebb albérlők igényei szerint. A folyamatnak a II. világháború eseményei adták meg a kegyelemdöfést: a zsidók nagy része elpusztult a munkatáborokban, a németeket pedig a háború után kitelepítették. A Váralja rontotta a városképet, ezért terveket készítettek a likvidálására.
„Ha lerombolják a Zuckermandelt, a Duna elveszíti a gyermekeit.” Malaschitz visszaemlékezése szerint ezt nagymamája mondta németül, a konyhaasztalnál, hagymametélés közben. A rombolás 1949-ben kezdődött, de voltak házak és utcák, amelyek még a 60-as évek végéig is kihúzták. Helyüket átvette a rakpart a villamossínekkel és az autóúttal. A várszikla alján még ma is láthatóak az elbontott épületek kontúrjai.
Tavaly ősszel a Nyitott Pozsony (Bratislava Otvorene) civil szervezet aktivistái tiltakoztak amiatt, hogy Pozsony-Óváros engedélyt adott a Zuckermandel helyén 135 fát és 879 négyzetméternyi cserjét magába foglaló zöldövezet felszámolására. A J&T Real Estate vállalat lakásokat építene a jelenleg nagyrészt üres területen. Ha a házak felépülnek, parkokat létesítenek körülöttük – ígérik. Az óvárosi önkormányzat állítólag 70 ezer eurót kap az építő cégtől az új fák kiültetésére. Az új Zuckermandel tervei a jelenleginél kétszer nagyobb zöldövezettel számolnak, állítja a J&T Real Estate. A 320 lakás mellett kávézók, boltok, hivatalok, sétálóutca és piac is helyet kapna. A Zuckermandelbe tehát néhány éven belül talán visszatér az élet. Az viszont már egy másik Zuckermandel lesz.
P.K.
Támogatóink


Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!