Petőfi nem bír megülni a hátsóján. Veres István: Petőfi

Pozsonyi mesék
2020 11 1.

Petőfi olyan nyughatatlan lélek, aki nem bír egy helyben benne maradni a hagyományban. Sokan sokféle helyet kijelöltek már neki, de ő mindig új helyre vándorol. Valahogy úgy, ahogy Radnai Béla szobra Veres István legújabb pozsonyi meséjében.

Petőfi olyan nyughatatlan lélek, aki nem bír egy helyben benne maradni a hagyományban. Sokan sokféle helyet kijelöltek már neki, de ő mindig új helyre vándorol. Valahogy úgy, ahogy Radnai Béla szobra Veres István legújabb pozsonyi meséjében.

Nem könnyű téma, gondolhatjuk, mert Petőfire mindenki egy kicsit gyerekkori pajtásaként tekint. Lehet-e még újat mondani róla? Erre a kérdésre nem kapunk választ a Petőfi című mesekönyvből, amely megelégszik annyival, hogy felvillantson néhány kalandos, vicces vagy épp meghökkentő epizódot a költő és a város kapcsolatából.

Veres István írt már könyvet Széchenyi Istvánról, aki lóversenyt szervezett, elnevezte a pezsgőt pezsgőnek, tudományos akadémiát alapított, és előszeretettel úszkált a Dunában. Közben pedig egyszerre volt elhivatott és hányaveti, mint amilyennek a legjobb fej arisztokratákat elképzeljük. Most ismét a reformkorba kalauzol bennünket a Pozsonyi Kifli mesesorozata, ám ezúttal egy másik társadalmi réteg pozsonyi hétköznapjaiba kaphatunk bepillantást. A XIX. század költői szegények, munkanélküliek és melankolikusak, ahogy annak lennie kell, ám közben rendkívüli történetek esnek meg velük.

A mesekönyv elején Petőfi mindjárt felborítja a pozsonyi várat, majd csaknem beleveszik a Dunába. Ott lehetünk, amikor híres verseket fabrikál, megismerkedik a lóvasúttal, katonáskodik, újságot másol, és közben sokat búslakodik, mert egy valamirevaló romantikus költő mit érne búslakodás nélkül. Van feszültség is a könyvben bőven: beindul-e vajon Sándor karrierje, elismerik-e tehetségét? Színészi álmairól le kell mondania Pozsonyban, és a mesekönyv során annyit vándorol, hogy már nekünk fáj tőle a lábunk, de közben igazi jóbarátok veszik körbe, akik mindig megsegítik őt. És egy ismerős-ismeretlen Pozsonyt is alaposan körbebóklászunk, régi vendéglőkkel, színházakkal és szerkesztőségekkel. A régi pozsonyi helyszínek már a Széchenyiben is fontosak voltak, s most is kedvünkre barangolhatunk egy város emlékei között, amelyek itt a világ legtermészeteseb módján elevenednek meg előttünk. Közben pedig tudomást szerzünk arról is, hogyan pukkantgattak a pozsonyi studentok a bajor fojtott serrel.

Mégsem ez a legfőbb erénye a Petőfinek, hanem az a hang, ahogy az egyes mesék megszólalnak, és magából a mesélésből is mesét faragnak. Petőfi nemcsak Pozsony díszletei között csavarog, hanem az időben és a nyelvben is, és ilyenkor indul be a szöveg igazán. Megtudjuk például, miért lényeges, hogy Petőfinek nem volt sem lova, sem biciklije, de még motorbiciklije sem, vagy csak úgy mellesleg kapunk egy röpke kis eszmefuttatást a Kárpát-medencei államalakulatokról. Az se mindegy, hogy Petőfi tényleg olyan szegény volt-e, mint a templom egere – mert szegény-e tényleg a templom egere? A Petőfi akkor a legmeghökkentőbb, amikor saját magába gabalyodik bele, hogy rámutasson a nyelv és a gondolat furcsa játékaira. Olyan játékok ezek, amelyek akár Petőfi fejéből is kipattanhattak volna, mint afféle abszurd kis talált versek. Ilyen abszurd kis talált versek adják a zamatát a mesekönyv egyik legszórakoztatóbb fejezetének is, amelynek címe Kinek való a versírás? Kiderül belőle, hogy verset írni végső soron mindenki tud, aki akar. Vagy mégse? Sándor azért lehűti rímfaragó barátait, mert szerinte „verset bárki írhat, de a versírás sem való mindenkinek”. Persze Petőfi csak azért ilyen szigorú, mert mindig nagy gondolatok járnak a fejében: „…teljesen máshol jár gondolatban, amikor a hegyről visszanéz a városra, a felborított kormos asztalra, vagyis a komoran meredő várrom konstrukciójára, a Dóm réztürkiz tornyára, mögöttük a Duna fáradtan terpeszkedő ívére. Azon gondolkodik, mikor jön el a pillanat, hogy az ország és a benne élő emberek sorsa megfordulhasson, az övével együtt.”

Mielőtt azonban eljutnánk ezekhez a magasztos sorokhoz, túl vagyunk már Petőfi barátainak verspróbálkozásain, amelyek annyira érdekesre sikerültek, hogy legalább egyet közülük ide kell másolnunk:

 

„Sírnak a népek a városi utczán,

perzsel a hőguta holnapelőtt,

jönne felénk a törékeny szabadság,

de ló takará el az útját…

kelet s nyugat felől.”

 

Nem a történelmi hűség tehát a legfőbb kötőanyaga ennek a pozsonyi mesének, még ha nem is rugaszkodik el minden esetben rendkívüli módon attól a mesétől, amit történelemnek szokás nevezni. Csak éppen a mesét domborítja ki belőle, amely elszakíthatatlan a nyelvtől, amelyen megszólal. A Petőfi nyelve pimasz, eleven és bátor, de nem tüntetőleg ilyen, hanem csak úgy magától. Mégsem kell félni tőle, hogy bárhol kisiklana: ebbe a stílusba beleférnek akár az ironikus közéleti kikacsintások is, amelyek mintha csak a szerző tárcáiból ismert bizarr figurák, Bandika és Ervin világából szűrődtek volna át ebben a mesébe. Megint beigazolódik, hogy a mesék valóban nem ismernek határokat (vagyis: Meseország mindenkié).

Veres István könyvéhez Parázs Bianka készített klasszikus vonalvezetésű, ugyanakkor a szöveg játékosságaival összhangban lévő, részletgazdag illusztrációkat.

Érdemes egymás után olvasni a Széchenyit és a Petőfit: Veres István két meséjében egy meghitt és szórakoztató reformkori Pozsony mesélődik újra, amit az is élvezhet, aki nem dohos szagú régi történetek között kíván nézelődni, hanem üde kortárs sztorikra vágyik.

A kiadvány megvásárolható a Pozsonyi Kifli eshopjában: https://pozsonyikifli.sk/eshop/

Szalay Zoltán

Támogatóink