Pozsony, amint látvánnyá változik – a város mint tálcán kínált fíling

Város
2019 04 2.

Van ez a dicséretes videó, ez a viszonylag friss pozsonyos reklámanyag – ami a hazai közönséget illeti, aki akarta, nyilván már megnézte, megosztotta. Most lassan a turistákon a sor, hogy a látvány hatására fürtökben özönöljenek hozzánk, s ha lehet, ne csak egy napra, Bécsből ideruccanva.

Ahányszor végignéztem, magával ragad egy mélyenszántó, megmagyarázhatatlan, bizsergető, libabőrt okozó érzés. Hiszen a makrokozmosz felől közelítünk, egy fellegekben szálló szirti sas pozíciójából tekintünk alá, hogy aztán, ahogyan lassan, ünnepélyes módon tovasiklik a kamera, kibontakozzon előttünk a város ezüstös-krómosra fotosoppolt panorámája, a valószerűtlenül azúrkék firmamentum, bár az is lehet, hogy mindez csak a megható, megkapó zenei betét hatására tűnik ennyire idillinek.

Ahhoz, hogy végre leszálljunk a földre, és két lábon állva járjunk ebben a hű de vagány városban, el kell telnie jó negyven másodpercnek – addig maradnak a hegycsúcsok, toronysisakok, a nemzeti lobogó meg néhány szovjet katona. Mintha csakis madártávlat és békaperspektíva létezne, mintha talán titkon röstellnénk, hogy a koronázótemplom nem egy Stephansdom, és hogy a Kék templom méreteit tekintve valójában „csak” egy kápolna. Hogy, hogy nem, belefért az anyagba a RiverPark néhány luxuslakása (ha eddig nem éreztük azt, hogy a rendező valójában egy ingatlanbróker, akkor legkésőbb itt elfog a gyanú), illetve Erick van Egeraat alighanem Európa-szerte leggyatrábbra sikeredett épületkomplexuma is. Sőt a film készítői nem átallották beletenni a Duna-partot ékesítő óriási konzumptemplom beltereit sem (néhány pillanatig eljátszadozom a gondolattal, hogy mondjuk London a Westfield Áruházzal vagy Bécs a Donauzentrummal próbál turistákat csalogatni), mindegy, ezek szerint akkor erre (is) illik büszkének lenni – az enyhén szólva is építészeti közhelynek számító üvegboltozatra meg a steril mozgólépcsők közt elszórt, kvázi köztér jelleget erőltető bronzmaskarák vigyorgó sziluettjeire. Néhány snittel arrébb jön egy bícshangulatot árasztó szekvencia, kisportolt fiatalemberek strandröplabdáznak a folyó partján, harsány kulisszákként körös-körül rózsaszín bannerek – hiába, a nem pozsonyi nézőnek azt már ugye nem kell tudnia, hogy mindez alibizés, vagyis céges homok és céges rózsaszínség, szponzori rásegítéssel pulzáló látszatköztér és szezonális mágióattrakció. No és micsoda meglepetés, belefért a Danubiana is, ez az egész év folyamán sziklaszilárd színvonalú tárlatokat kínáló, Doborgaz (pardon, Pozsony) központjához oly közel eső magánvállalkozás is.

Félreértés ne essék, a film igenis vállalható, tisztességes, sőt nagyon is profi munka, enyhén szólva is csalogató, látványos, pörgős, ritmusos, gyakorlatilag mindent megmutat és felvonultat, ami bő két és fél percbe belegyömöszölhető (olyan, mint az orosz saláta: amink van, azt beletettük), igazi élmény- és ingerdömping, kultúra és szórakozás orrvérzésig (a vége felé az ember nem győz hüledezni, hogy itt a vízcsapból is kultúra folyik, egymást érik a néptáncolós, filharmonikusos, koncertfelvételes bevágások). Ráadásul a film vége felé már tél van és karácsonyi vásár (még mielőtt egy pompás tűzijáték zárná a képsorokat, de addigra már ismét nyár lesz). Itt is, ott is, kötelező körök: vizuális magas labdákat, tetszetős tucatmegoldásokat, könnyen reciklálható paneleket és jól bejáratott sablonokat látunk (olyan kihagyhatatlan elemekkel, mint a pohárba ömlő bor, tíz hasonszőrű videóból tízben van ilyesmi, talán csak Plzeň esetében lesz a söré a főszerep). Ami nagyon meglátszik: szép és üde és alighanem élhető is ez a város, csak valamiért nagyobbnak, szebbnek, sterilebbnek, monumentálisabbnak (és lenyűgözőbbnek) akarja mutatni magát, mint amilyen valójában. Amit picit hiányolok belőle, az elsősorban az eredetiség, az intimitás, a kissé merészebb (vagy éppen visszafogottabb) megoldások, a kockázatvállalás, a személyes dimenzió, az egyéni íz, egy-két originális gesztus, valami olyasmi, amit a francia nyelv úgy hív, hogy je ne sais quoi.

És hogy nagyjából világos legyen, mire is gondolok, jöjjön egy másik példa, személyes kedvencem ebben a kategóriában: Oslo promóvideója. A kevesebb néha több elvhez finoman igazodva egy emberibb léptékű forgatókönyvben találjuk magunkat, a zene is épphogy csak szelíden csörgedezve kíséri a vizuális felvillanásokat, semmi pompa, semmi pátosz, nincsenek lenyűgözni akaró kamerasvenkek, madártávlatok és perspektivikus torzulások, ellenben adva van egy személyes sztori, amely afféle dramaturgiai kapocsként fogja egybe a videó alig hetven másodpercét. Olyan ez, mint egy könnyű vizuális aperitif, négy személy, illetve két fiatal pár benyomásai (konnotációként ott lebeg az is, hogy a tolerancia, az elfogadás és a szabadelvűség városában járunk, merthogy az egyik pár két férfiemberből áll). Az élmény tehát néhány apró, illékony mozzanatra épül, így aztán a középpontban sem paloták, bronzok és márványok, mindent bele alapon összevágott, robusztus hokisták és „tőttésen” görkorizó, jól kivetkőzött lánykák montázsszerű kavalkádja áll, hanem egy egyszerű, végiggondolt etűd, négy személy közös élménye. Az egész valahogy hangulatosabb, mint a pozsonyi termékbemutató, kevesebb a rikító hatáskeltés, szinte sehol semmi túlpakoltság és torzított monumentalitás (pedig a több mint hatszázezres norvég fővárosnak is lenne mit mutogatnia – van dombtetőre épített királyi palotája és ércbe öntött lovas szobra, érdekesmód az egyik se került be a szűk egy percbe). A fontos dolgok azért beleférnek, így megjelenik Munch Sikolya, a szakma által oly nagyra értékelt operaház (a Snøhetta építészeti iroda világhírű projektje), no de főleg és mindenekelőtt a közös séták és nevetések, egy szó mint száz, az együttlét öröme. És mint ahogy a matematikában is általában az az elegánsabb megoldás, ami egyszerűbb, letisztultabb és kevesebb lépésben vezet a végeredményhez, itt, a norvég film esetében is a könnyedséget értékelem: azt, hogy a pozsonyi videóval összevetve kevesebb, mint feleannyi idő alatt képes szimpatikus és szerethető képet kínálni magáról.

Amúgy világos, hogy mi a képlet. Adott egy zsáner, konkrét játékszabályokkal: eladhatóvá, kívánatossá kell varázsolni (termékké kell tenni) egy várost, egy hangulatot – viszont míg a pozsonyi kampányfilmet nézve úgy érzem, egy ingatlanbrókereknek, befektetői csoportoknak és politikusi delegációknak gyártott promóanyagot látok, addig az Oslót bemutató filmről hajlamos vagyok elhinni, hogy egyenesen nekem készült, kispénzű, kis csomaggal, egy hétvégére érkező, meglepetésekre és spontán élményekre vágyó flanőrnek.

cs.m.

Támogatóink