;)
Pozsony, „szétgondolva“
2013 01 1.
Pozsonyról szeretnék majd írni, rendszeresen, adagonként. A városról mint helyről, folyton mozgásban levő biotópról, emlékek, játékterek, kontextusok halmazáról szeretnék szólni. Jó lenne valósággal szétírni – Zalán Tibor-osan – szétgondolni ezt a várost, és mindig egy picit más fénytörésben láttatni, hol egy érdekes hely kapcsán, hol egy aktuális esemény vagy egy emberi történet köré felfűzve, hol egy könyvrecenzió apropóján, vagy éppen csak egy futó képi benyomásból kiindulva. Okot, alkalmat pedig ezerfélét talál az ember.
Közben persze vigyáznom is kell, mert eleve elfogult vagyok, nagyon elfogult, telis-tele termékeny előítéletekkel (bár itt folyton beugrik annak az agyonidézett német filozófusnak a neve, aki x évvel ezelőtt kerek perec megmondta, hogy ha akarjuk, ha nem, mindig, minden tekintetben jelentés- és értékteremtő előítéletek garmadáit cipeljük magunkban). Arra is ügyelni kell, miközben fokozatosan pozsonyológussá válik az ember, hogy nehogy valami avítt, egydimenziós hagyományőrző önismételgetés (önigazolás) kerekedjen ki a Pozsonyról gondolkodásból. Valami olyan, amely végsősoron a már meglévő, leülepedett mítoszokat, sztereotípiákat és sablonokat gömbölyíti egy cukormázas történetté. Hogy ne csak abból álljon a hagyományápolás, hogy folyton, kényszeresen megidézzük az ún. boldog békeidőket, amikor még olyan dolgok léteztek, hogy indóház meg főreáltanoda meg halpiacz. Sokkal inkább abban rejlik minden feltárás-felnyitás izgalma, hogy ütköztethessem a fel-felkínálkozó hagyományokat, egyszerre több vasat is tartva a tűzben, azáltal is, hogy páruzamos, konkurrens, egymásba hajló-kapaszkodó hagyományokat meg emlékezeteket lendítek játékba. Hiszen már „a háromnyelvü város“ is egyfajta adott medre az interpretációnak, eleve egy mítosz, egy konstruált foglalat. Egy ilyen merítésből hiányzik egy csomó értékes réteg és árnyalat: a bolgár kertészek, a sosem kifelejthető zsidó elem, a cseh kultúra nyomai, a külvárosok és elővárosok kínálta hozzáadott érték stb.
Persze messze nem csak épülethomlokzatokról van szó – előbb-utóbb mindet felfedezi, bejárja, kiismeri és lefényképezi az ember: egy bizonyos pont után már csak ugyanazok az oromzatok, oszlopfők, rizalitok, girlandok és párkányzatok köszönnek vissza (már ha nem csúfít bele a látványba egy-egy Mihály utcai műkariatida vagy néhány Halloween-partykra illő kvázi-középkori oromdísz).
Kosztolányi írja egy helyen (mint Esti Kornél vagy mint narrátor, ez nem teljesen eldönthető), hogy „Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga. Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga. Varsónak égettcukorszaga, Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga …“ Emlékszem, ezt olvasva reflexszerűen felvillant bennem a kérdés, hogy akkor Pozsonyhoz vajon mi passzolna. Bennem sajnos csupa fantáziátlan konnotáció idéződött meg. Így például az, hogy nem ritkán kőolajfinomító-ízt hoz a szél, már ha egy-egy esti séta erejéig Ružinov vagy Pozsonypüspöki utcáit rovom – ha pedig Nové Mesto vagy Récse felé járok, akkor meg igen gyakran legtöbbször csokoládé- és mogyorókrém illata kúszik a levegőben.
Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak a látható, megmaradt örökséggel kell foglalkoznom majd, hanem ugyanúgy jó volna bevonni a jelölők és jelzettek játékába a már elpárolgott helyeket, látens emlékeket, egykoron-létező dolgokat. Hiszen ezek az elpusztult, összeolvadt vagy teljesen szétmosódott nyomok ugyanúgy részei a város emlékezetének. Sigmund Freudnál olvastam nemrég egy briliáns hasonlatot (a Rossz közérzet a kultúrában bevezető passzusában) – Freud itt az emberi elmét próbálja meg modellezni, és Rómát hozza fel példaként, egy olyan, képzeletbeli felállásban, ahol az antik, ókori épületek sértetlenül együtt állnak és virtuálisan együtt-léteznek a barokk templomok és paloták homlokzatával, vagyis térben-időben minden egymásra szedimentálódik, az etruszk építményektől kezdve a Viktor Emánuel-korabeli nyomokon át egészen a modernista intervenciókig.
Nos, így, valami hasonló módon kéne szétgondolni, szövegszerűvé gyúrni Pozsonyt (a Pozsony-létet) is. Bevonni az anyagi mivoltukban teljesen elpusztult vagy már csak romként, fosszíliaként megmaradt helyeket, űröket, réseket és hézagokat is (a valaha messze földön híres Posoni kert, az elpusztult Váralja, az Apollo kőolajfinomító, a Nobel-féle Dinamit-gyár, a Metropol mozi, a Luxor kávéház, a Lőpor-torony stb. stb.). Vagy éppen – hogy ne ragadjunk le a fix helyek szintjén – a megszűnt, elhalt, továbbköltözött intézményeket, egyleteket (Toldy-kör, Erzsébet Tudományegyetem, szabadkőműves páholyok). Ők is látens módon belefűződnek a város szövetébe, helyet követelnek a folyton újra és újra rétegződő Pozsony-mítoszban. Itt ugrik be egy nagy szívfájdalmam, a Káptalan utca egyik volt-nincs sarokköve is, egy gyíkot formáló dombormű, amely jó pár éve szőrén-szálán eltűnt (Hol van? Merre lehet? Ki tud róla valamit? És akkor a mirnix dirnix privatizált Salvator gyógyszertárról már ne is beszéljünk.)
Nemcsak a fix pontok, szilárd tartalmak, fotózni,.koszorúznivaló monumentumok alakítják a várost – legalább annyira meghatározzák azt az itt élő emberek privát történetei, a magukkal görgetett sorsok, életpályák (Bécset sem csupán a Ringstrasse, a Herrengasse és a Stephansdom tette Béccsé, hanem végsőroron Mozart, Nestroy, Klimt, Schiele és Kokoschka, Alfred Polgar, Adolf Loos, Stefan Zweig, Sigmund Freud és Hugo von Hoffmanstahl). Pozsonynak is megvannak a nagy emberei, és itt ugyanúgy gondolok az elsőligás harcosokra, az igazi híres alakokra, mint a lassan feledésbe merülő nevekre, így pl. Christian Ludwigra, a Manderla-ház építészére, akinek a fia, a szintén pozsonyi születésű ifj. Christian Ludwig ma Attersee művésznéven Ausztria egyik legfelkapottabb festőművésze. És folytathatnák a sort jó sokáig. De ugyanúgy szervesen ide kívánkozik és tartozik a belváros utcáin naponta megjelenő rikkancs (újságárus úriember), aki számomra – a mobiltelefonra szabott infoportálok és sokadig generációs videomegosztók korában egy két lábon járó ősiség, egy igazi, szeretni és becsülni való atavisztikus tünet.
Persze lépten-nyomon elcsúszhat az ember, és azon kaphatja magát, hogy valami megkeményedett,.megkérgesedett bedekkerszerűséget produkál, látnivalók, spektákulumok, urbánus legendák, aforizmák és kurióziumok halmazát dagasztja. Éppen ezért nem árt időről időre úgy is elgondolni a várost, mintha csak György Norbert Klára c. regényét olvasnánk – ahol egy bravúros (minimum) duplafenekű narratíván keresztül bomlik ki a város szövevényes térképe – egy bonyolult „emhádés“ és „nocsákos“ pókhálószövet, amelyben az építészet aligha játszik bármi szerepet is (bár lenne egy-két tippem, hogy a szerző melyik lokálról mintázta a Süllyedő Hajó nevű bűnbarlangot). Igen, valamilyen szinten ez is hozzátartozik egy városhoz: a rá rétegződő, hozzá fűződő irodalmi munkák, egy újabb kontextusköpeny, amely csupány gazdagítja, cizellálja a helyről alkotott képünket (még akkor is, ha Pozsony esetenként pusztán egy színhely).
A Pozsony-ügyileg elfogult ember nemcsak arról ismerszik meg, hogy ismeri a város minden kövét (neolit-kori, megkövesült szarvasagancs a dómtemplom apszisának egyik támpillérében, vagy a hírhedt ellenreformátor, Kollonich Lipót érsek enyhén szólva is eldugott síremléke a jezsuiták templomában.). Hanem hogy ha fajsúlyosabb geopolitikai összefüggésekre terelődik a szó, gondolatai ösztönösen egyfajta „pozsonyos“ irányba kezdenek csordogálni. A pozsonyiság (egészséges pozsonyközpontúság – szándékosan nem használom a lokálpatriotizmus szót, mert nem szeretem, hogy egy ilyen príma fogalmat egy ilyen ritka randa szóval illetnek) számomra például abban is lecsapódik, hogy ha Mohács kerül szóba, „nemzeti nagylétünk nagy temetője“, nekem azonnal, szinesztéziaszerűen Pozsony villan be, illetve a ferencesek kolostora és az ott megejtett rendi országgyűlés, Habsburg Ferdinánd stb. (azzal párhuzamosan a híres-hírhedt 1515-ös bécsi Doppelchochzeit, az egész kontextus fonákja, előzmény-csírája, párhuzamos vagy ellenolvasata). Szóval aki kedvvel-lélekkel belefúrja magát a város mikrotörténelmébe, az már kevésbé hajlamos arra, hogy gondolatban egy kétórás csatához kösse a Kárpát-medence múltjának egyik legnagyobb fordulópontját. Hiszen tudja, hogy az évszázados jelentőségű változások minimum oly mértékben itt, ezen a ponton, a politikai élet sűrejében, lettek megpecsételve. Persze akkor még másként festett az egész hely is, az I. Lipót-korabeli Mária-oszlop sem állt. Az a címerpajzsos latin feliratos Mária-oszlop, amelyet lelkes turisták tömege használ fotózkodása kuliusszájaként, miközben alig valaki tudja, hogy valójában egy „píár“-szoborról, egy korabeli propagandaemlékműről van szó, amely lényegében egy véres eseménysorozat több kiadást megért szimbolikus megpecsételése volt.
Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy itt-ott kívülről is rá tudjunk pillantani arra, ami létezni enged bennünket. Az idegen, a külföldi, a nyugati szem értelemszerűen mást hámoz ki Pozsonyból – és nem ritkán persze többet is, mint az itt lévűk (gondoljunk csak a néhány éve itt élő holland művésznő, Illah van Oijen fotóprojektjére). Egy város, egy élettér, egy organikus közeg sosem csak az, aminek mutatja magát, hanem ugyanúgy az is belejátszik, az is alakítja, ahogy a külvilág (más városok, más hagyományok, más perspektívák) szemében megjelenik. Ebbe pedig ugyanúgy beletartoznak a vaskos klisék és begyöpösödött sztereotípiák, mint mondjuk egy külföldi tudósító vagy kultúrdiplomata izgalmas, külön kötetbe szerkesztett cikksorozata (Stephan Wackwitz esszékötetét olvasva megidéződik a Hotel Kyjev csarnokszerű termeinek fílingje, vagy a 90 éves németajkú csodabogár bácsika mindennapjai – mindez egy tudós „idegen“ szűrésében, másodkézből, azaz nem készen tálalva). Vagy olyan is megesik, hogy egy külföldi művész felfedezi magának azt, amit az itteniek csak kábán kerülgetnek: A Salzburgban született, jelenleg Bécsben élő Isa Rosenberger például egy egész videóprojektet szőtt a számára teljességgel szürreálisnak ható Új híd köré (amely egy ideje ismét a Szlovák nemzeti Felkelés hídja). Az osztrák művésznő munkája egy sok szálon futó filmes emlékkollázs, amely egyszerre szól a hely (mint reális tér és mint emléktér) szelleméről, idősíkokról és horizontokról, párhuzamos politikai igazságokról és észlelésbeli diszkrepanciákról, keletről és nyugatról, múltról és kívülállóságról.
Jómagam is többször próbáltam meg „ártatlan“, vagyis idegen szemmel tekinteni a híd ufószerű koronadíszére, mindig is érdekelt volna, hogy hogyan hatna rám a város panorámája, ha nem itt növök fel gyermekkoromtól fogva, ha nem apránként adagolódik belém a hely szelleme, hanem hirtelen élményként tárul elém a látvány. Alighanem valami ilyen érzés (is) feszegethette a nagy konceptművész, Július Koller elméjét és határtalan, már-már pervertált fantáziáját, amikor egy egész kis privát mitológiát épített fel a csészealj-struktúra köré, fiktív képeslapok, ál-híradások, játék-elméletek, rekonstrukciók és kvázi-dokumentumok tucatjait létrehozva.
Sosem felejtem el, hogy amikor Németországban éltem, egy-egy ismerkedés és bemutatkozás kapcsán hány meg hány alkalommal emlegették fel (szinte reflexszerűen) ugyanazt a bűnrossz filmet, amelyről addig semmi tudomásom nem volt, hogy aztán a tizenvalahányadik rákérdezés után végül is rászántam magam a Hostel c. amerikai horror megnézésére (a merényletnek Quentin Tarantino volt az egyik producere). De szintén Pozsonyhoz tapadnak a Peacemaker cimű (szintén elég felejthető) amerikai akciófilm zúzós jelenetei is: látom magam előtt a képsorokat, ahogy George Clooney és Nicole Kidman – miközben a világot mentik meg egy lehetséges atomkatasztrófa elől – gonosz orosz maffiózók elől száguldanak, szürke Mercedeszükkel végigveretnek a Ventúr utcán, összetörnek egy-két kulissza-kirakatot, majd a régi Nemzeti Színház épülete előtt flegmán levegőbe röpítik ellenfeleiket (hozzá kell tennem, hogy a fikció terében az egész Bécsben játszódott – ami engem csupán még egy fokkal büszkébbé tett: lám, lám, ha képekbe kell szedni, vizuálisan el kell adni a „bécsiséget“ és a kamerák éhes szemének kínálni kell néhány klasszicista hangulatú látványfóliát, akkor hozzánk fordulnak az amerikaiak).
Írnom kell majd a töméntelen sok rossz szoborról is, amelyek a városban szerte-széjjel állnak (az én privát nevezéktanomban ők a „firmás szobrok“: irodaházak, bevásárlóközpontok nevenincs fémplasztikái, félig-meddig antropomorf bronzöntvényei, afféle nobilitáló jellegű cigarettázó hotspotok és parkolóhelydíszek) – továbbá a terek emlékezetéről, sokatmondó átalakulásaikról, szobrok, kutak alig tetten érhető vándorlásairól vagy akár a Szabadság tér (Esterházy tér, Gottwald tér) metamorfózisairól.
Pozsonyról irni, Pozsonyban gondolkozni jó dolog. Közben a legtöbb ismerősöm csak elvágyódik, menne innen, nyugatra, provincialitásra panaszkodik vagy önkéntesen is Bécshez és Pesthez méri a várost. Ismerem Budapestet és Bécset is (mondjuk inkább úgy, hogy kiismerem magam bennük) – tisztelem is, becsülöm is őket, mégis, nekem valahogy mindkét hely inkább egy tervszerű kulissza, valódi centrum nélküli nagy élménygóc. S bár tudom, hogy a legtöbb tekintetben magabiztosan überelik a mi Pozsonyunkat, sosem éreztem még azt a Grabenen sétálva vagy a budai vár utcáit róva, mint itthon. Hogy itt megvan, megmutatkozik (felsejlik) valami, a világ közepe kicsiben. De lehet, hogy ezt már csak az egyik frissebb olvasmányélményem mondatja velem: Szerb Antal itáliai naplójegyzeteiben ugyanis nemrég valami olyasmire bukkantam, ami egy ideje már ott motoszkált bennem is, csak hát nem voltam képes ilyen elegánsan szavakba rendezni: „Velence a világ közepe. Az egyik közepe legalább is, mert a világnak több közepe van, tengelye többfele hajlik (…) A Szent Márk téren a világ közepén érzed magad (…) Londonban nincsen közepe a világnak, pedig London a legnagyobb város és a legnagyobb nép fővárosa, mégis valahogy kint van a világ perifériáin, és nem középpont, nincs Szent Márk tere (…) Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen.“
Így vagyok én Pozsonnyal, a Fő téren sétálva, föleg esténként, Miksa császár kőbe vésett alakja alatt (aki a folklórnak köszönhetően ma már legalább annyira Roland lovag is), miközben mondjuk éppen A.-ra várok, egy-két pillanatra levetkőzöm minden nyűgömet és rigolyámat. Ilyenkor érzem, élvezem, hogy erre a pár percre én is a világ egyik közepéhez tartozom: egy kis gombostű vagyok a GoogleMaps milliárd pontból álló mátrixában. Jó időben, jó helyen.
Csanda Máté
(A fotók a szerző felvételei.)
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!