;)
Az 1913-as Pozsony
2023 12 30.
A helyi napisajtó utolsó decemberi számait lapozgatva az olvasóban könnyen az a benyomás alakulhat ki, hogy az 1913-as év nem tartozott a legfényesebbek közé Pozsony történetében. A visszatekintésekben és kommentárokban érezhető szkepszis nemcsak az olyan, tragikus eseményekre vezethető vissza, mint a május 17-i tűzvész a várban, hanem a városatyák számos nagy, beteljesületlen vagy problematikus víziójára is. Ráadásul a levegőben lógott egy nagyobb katonai konfliktus veszélye, amely a következő évben nyomasztó realitássá vált. A valóság azonban (még) nem volt olyan borús, mint amilyennek az újságcikkek alapján tűnhetett, amelyek óhatatlanul tükrözték szerzőjük beállítottságát, azt, hogy milyen csoportokkal szimpatizál, vagy éppen milyen csoportokat képvisel. A város jövőbeli fejlődése szempontjából kétségkívül fontos impulzus volt a debreceni és a pozsonyi egyetemről szóló, 1912. évi XXXVI. törvénycikk, amely a pozsonyi egyetemalapításra irányuló több évtizedes törekvések sikerét jelentette. Az ország nyugati határán kialakítandó tudományos és oktatási központra vonatkozó elképzelések, bár kezdtek reálisabb körvonalakat ölteni, a helyi viszonyok és az illetékesek tétovasága miatt (lényegében még a törvény elfogadása előtt) akadályokba ütköztek. A város sziluettje azonban olyan építészeti alkotásokkal gazdagodott, amelyek a mai Szlovákia múlt századi építészetének kincsestárába tartoznak. Októberben – alig néhány nap különbséggel – ünnepélyesen átadták a református templomot (Wimmer Ferenc és Opaterny Flóris tervei alapján) és a Szent Erzsébet-templomot (Lechner Ödön), a Duna-parton pedig megkezdte működését az V. hadtestparancsnokság monumentális palotája (Josef Rittner), amely a folyóparti sétány mint reprezentatív közterület fényes jövőjét vetítette előre. A problémák ellenére is folytatódott a Vigadó (Komor Marcell, Jakab Dezső) építése, már a belső berendezésről tárgyaltak. Küszöbön állt a „bécsi villamos” elindítása, Schuster Gusztáv, a helyi taxitársaság tulajdonosa pedig a gépjárművezetői oktatásokról szóló első hirdetések közzétételével reagált az automobilok terjedésére. Egy másik modern jelenség, a mozi növekvő népszerűsége pedig egyeseket arra késztetett, hogy szabályozni próbálják azt. Az 1908-ban alapított Pozsonyi Állat- és Madárvédő Egylet 1913-ben javaslatot nyújtott be a városi tanácshoz az állatok tartására és védelmére vonatkozó szabályokról. A nyilvánosságban azonban nemcsak az elevenek világának kérdései keltettek visszhangot, a „holtak városairól” is heves viták folytak. Tekintsük át a korabeli források fényében Pozsony életének néhány pillanatát a „nagy” háború küszöbén.
Az Óvárosháza 1913 körül. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
Pozsony 1912 végén egyetemi várossá vált, azonban nem rendelkezett a szükséges létesítményekkel a végül 1916. november 19-én megnyitott iskolához. Nyilvánvaló volt, hogy a – Ferenc József beleegyezésével az elhunyt felesége, a Magyarországon közkedvelt Erzsébet királyné, azaz Sissi nevét viselő – tudományegyetem provizórikus épületekben kezdi meg működését a város néhány szétszórt pontján. A realitás természetesen nem gátolta az iskolakomplexum helyéről folyó vitát. Alapvetően három (négy) véleménycsoport alakult ki: az egyik az akkori város peremén, a Hegyi díszkert (a mai Hegyi park) mellett látta volna szívesen a campust, a másik a Virágvölgyet (Blumentál), a Schiffbeck-Stabwasser-féle telket és az Aspremont-palotát tartotta megfelelő helyszínnek, illetve szóba került még az (abban az időben katonai kórházként működő) egykori nyári érseki rezidencia és a szomszédos gyakorlótér (a Hercegfasor, a mai Szabadság tér) is. A harmadik csoport szerint a Lanfranconi-féle telkek, a botanikus kert helye lett volna megfelelő helyszín az egyetem épületei számára. 1913. októberében a Szent Erzsébet-templom felszentelése alkalmából Pozsonyban tartózkodó Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter bejelentette a (már vélelmezhető) végleges döntést az iskola helyéről, mely szerint az egyetemi épületek két külön területre, jelesül a Lanfranconi- és a Schiffbeck-féle telkekre kerültek volna. A kompromisszumos megoldás, amint az várható volt, felemás reakciókat váltott ki. A fő problémát a két hely közötti nagy távolság jelentette. Ráadásul a Károlyfaluban (Karlova Ves) fekvő telkek alig néhány évvel azelőtt kerültek a katolikus és evangélikus egyházi közösség tulajdonába, amelyek új városi temetőt kívántak ott létesíteni. Állítólag már el is temettek ezen a helyen a Duna által a felszínre vetett holttesteket, illetve olyanokat is, akik eldobták maguktól az életet. A temetők és egyetemi területek „intim közelségéből” fakadó problémákra egy 1913 júniusában megjelent, finom szarkazmussal fűszerezett újságcikk is rámutatott. Pozsony dinamikus növekedésének következtében az egyre szélesedő tágabb belváros fokozatosan eljutott a 18. század végén még a város peremén alapított temetőkig, amelyek akadályozták a további urbanizációt. Ez elsősorban az ipari zóna közelében fekvő Szent András-temetőre, kisebb mértékben pedig a Kecske-kapui evangélikus temetőre vonatkozik, amely egy ígéretes villanegyed közepén terült el. „…mindaddig, (amig a felsorolt) temetők véglegesen el nem tűntek a pozsonyi belső telkek színéről, [ez a terület] a város fejlődésére nézve úgyszólván el van veszve.” A cikk szerzője éppen ezért méltányolta az egyházak kezdeményezését, azok ugyanis a város tétovázását megelégelve telkeket vásároltak egy új temető létesítéséhez. Elképzelésüket azonban veszélyeztették az állam szándékai, az ugyanis ki akarta sajátítani a szóban forgó ingatlanokat az egyetem céljaira. „A Stabwasser-féle kertben emelendő egyetemi épületek felső ablakaiból festői kilátás fog nyílni még legalább harminc esztendeig a Szent András-temető sírtömegére (ezen segíteni a tervező építésznek lesz a hivatása, a miniszter azt mondja rendeletében, hogy a telek nagy része megmarad parknak, olyan megoldást kell tehát találni, mely a park révén lehető távolba helyezi az egyetemi épületeket a Szent András-temetőtől); az orvosi fakultás szülészeti osztályának betegei és hallgatói ugyanannyi ideig az evangélikus temető szépségein és komor jelentőségén fognak gyönyörködhetni; az Alma mater Elisabethiana derék medikusai és beteganyagának zöme végül az orruk előtt elvonuló temetkezési menetek lélekemelő pompájának szemlélete közben végezhetik majd klinikai, kórboncolási és sportoló gyakorlataikat ugyancsak egy hatalmas sírkerttől – a nemsokára megnyíló központi temetőtől – egy puskalövésnyire. … Az egyetem egyik hivatalos helyiségében és egyik tantermében sem lehet majd megfordulni anélkül, hogy ott ne lüktessen a pompes funébres-sereg eleven dologtevése, a halottak városa egy-egy különítményének látása pedig ugyancsak folytonosan eszébe juttatja az életnek örvendő ifjunak a memento mori-t.”
Pozsony látképe a vasútállomás felől. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
Az egyetem elhelyezésének kérdése az orvos Dobrovits Mátyást is foglalkoztatta, akinek a nevéhez fűződik az az 1918 után újra elővett figyelemre méltó elképzelés, amely szerint az egyetemi épületek a várhegyre kerülnének. E gondolat védelmében 1913. február 18-án szenvedélyes cikket tett közzé, amit a sürgősség nyomatékosításául a következő szavakkal zárt: „Irta a tizenkettedik órában Dobrovits Mátyás dr.” Írásának bevezetőjében hangsúlyozza a vár mint szimbólum jelentőségét, valamint helyét a város történetében és identitásában. A vár megőrzését elengedhetetlennek tartotta azért, hogy az a gondolkodás szentélyévé váljon, amely pedig „vértezze fel hazánkat a tudomány minden vívmányának erejével, mert csak a tudomány képes bennünket az európai nemzetek versenyében tekintélyre emelni”. A lendületes bevezetés után következtek a tények – a várhegy pozitívumai, úgymint a tiszta levegő, a napos fekvés, a száraz talaj és a távolság a város zajától. Dobrovits a vár területét a teológiai, a filozófiai és a jogi kar, valamint az egyetem főépülete mellett kollégiumok és sportpályák elhelyezésére is elegendő méretűnek ítélte. A déli lejtőre „a tanároknak virágos előkertekkel ellátott villái”-t álmodta. A várba vezető régi lépcsősort a budai Halászbástya által inspirált impozáns építészeti megoldásnak kellett felváltania, és tömegközlekedés biztosította volna a kapcsolatot a várossal. Bár Dobrovits idealista javaslata nem győzte meg az utolsó szó kimondóit, annak utórezgései mégis visszaköszönnek Dušan Jurkovič terveiben éppúgy, mint az Erzsébet Tudományegyetem egykori pedagógusa, a háborús szlovák állam miniszterelnöke, Vojtech Tuka elképzeléseiben. Mivel nem volt valószerű, hogy a szövegekben és rajzokon megálmodott egyetemváros a közeljövőben kézzelfogható formát ölt, az intézménynek be kellett érnie a már évszázadok óta az oktatás szolgálatában álló, meglévő épületekkel. Gondoltak az egyetemi karrá avanzsált jogi akadémiának otthont adó egykori jezsuita kollégiumra a Káptalan utcában, valamint a klarisszák egykori kolostorára is, továbbá felmerült a préposti palota helyiségeinek igénybevétele. A tanítás újraindítása a kolostor falai között nem váltott ki nagy lelkesedést. A város már az épület bontását tervezte, hogy parkot létesítsen a helyén. „Hány fiatal embernek romlott meg a szemevilága ezekben a sötét odúkban, azt nem jegyezte fel a statisztika, de tessék csak megkérdezni a pozsonyi családokat.”
Az egyetemlétesítéssel kapcsolatos problémákra a maga szemszögéből a szociáldemokrata párt is rámutatott. Az egyetemet az elit ügyének nevezte, az elhelyezése körüli vitákat pedig színjátéknak látta, amely mögött a város és a lakosság igényei helyett magánérdekek húzódnak meg. 1913. áprilisi felhívásukban a szocialisták figyelmeztették a városi tanácsot a lehetséges telekspekulációkra és a pozsonyi lakhatás túlárazására, ami végső soron tovább rontotta a munkásosztály lakáshelyzetét.
Pozsony fotója 1913-ban a Ferenc József hídról. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
Az egyetem létrejötte néhány meglévő intézmény átszervezését hozta magával. Közéjük tartozott az állami kórház is, amelyet át kell alakítani egyetemi klinikává. Pszichiátriai osztályát jelentősen szűkíteni akarták, ám ez a kórház igazgatója, dr. Pantocsek József szerint „katasztrofális” hatással lett volna a nyugat-magyarországi vármegyékre, ezért egy nagy, 1000 ágyas pszichiátriai klinika építését javasolta Pozsonyban. Amennyiben a kormány 1914 végéig nem hajlandó megtenni ezt a lépést, Pantocsek kész volt magánintézetet alapítani, amely 50 év elteltével állami tulajdonba kerülne. A doktor egyenként szólította meg a városi tanács tagjait, támogatásukat kérve. A jelek szerint a kezdeményezése ebben a szakaszban sikeres volt. A város úgy határozott, levélben fordul az országgyűléshez és a belügyminiszterhez, hogy személyesen terjeszthessék elé az indítványt. Pozsony egyúttal felszólította a környező városokat és falvakat a csatlakozásra a kezdeményezéshez, hogy együtt gyakoroljanak nyomást a kormányra.
Kultúra
Az 1885 óta működő Pozsonyi Képzőművészeti Egyesületnek több évtized alatt sem sikerült otthonra lelnie. „… sajnos, a pozsonyi művészet még mindig hajléktalan vándor, melynek hol itt, hol ott – szívességből nyujtanak ideiglenes otthont.” Az egyesület agilis titkára, dr. Szelényi Oszkár úgy vélte, hogy az egyetem megjelenése a városban a művészeti kultúrával és a képzőművészeti oktatással szemben is magasabb követelményeket támaszt majd. Ezért egy állandó kiállítási pavilon építését szorgalmazta a Hal téren. Elképzelésével megkereste az abban az időben Münchenben élő, pozsonyi születésű építészt, Wimmer Ferencet, aki 80 ezer koronára becsülte az építés költségeit. Az egyesület titkára szerint a fő beruházó a város lett volna, de Jankovich közoktatásügyi minisztertől is jelentős támogatást várt. Az alapkőletételt az egyesület alapításának évfordulójára kívánta időzíteni. A pavilon nemcsak kiállításoknak, hanem koncerteknek és színházi előadásoknak is otthont adott volna, Suján Pál képzőművész filmszínház céljára történő használatra vonatkozó javaslatát azonban Szelényi elutasította.
A Kossuth Lajos tér (Sétatér) vége. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
A város színházi bizottságának néhány tagja rossz szemmel nézte a mozgóképszínházak, röviden mozik növekvő népszerűségét. Nemcsak a színházak konkurenciáját és látogatottságuk csökkenésének okát látták bennük (bár a számokról tapintatosan hallgattak), hanem az erkölcsökre – különösen a fiatalokéra – leselkedő veszélyt is. Korcse János 1912 októberében a mozik működésének korlátozására vonatkozó felhívással állt elő, amelyben elsősorban a fikciós, drámai vagy ijesztő témájú filmek, valamint az úgynevezett detektívtörténetek vetítésének betiltását szorgalmazta. A színházi bizottság megbízta Korcsét „a mozgó fényképes színházak létesítése és üzemben tartására vonatkozó szabályrendelet tervezete” kidolgozásával. Az az ilyen attrakciók tulajdonosait és üzemeltetőit szigorú, sőt egyenesen megsemmisítő feltételekkel szembesítő tervezet szerint a koncesszióért folyamodó köteles 10 ezer korona összegű biztosítékot letétbe helyezni az önkormányzati pénztárban (3. §), és az üzemeltető a mozi bruttó nyereségének tíz százalékát köteles átadni a városnak. Ennek az összegnek a felét jótékonysági célokra, a másik felét pedig a magyar színházi élet támogatására kell fordítani (6. §). Ha az üzemeltető nem rendelkezik a szükséges összeggel, a város levonhatja azt az említett biztosítékból. Ezt követően az üzemeltetőnek 15 napja van arra, hogy az összeget eltiltás terhe mellett pótolja (8. §). A mozik este 7 óráig működhetnek (10. §), műsortervüket a rendőrhatóságnak ellenőrzésre be kell nyújtaniuk (4. §). Az első tíz paragrafust a vetítőteremre és a vetítőberendezésre vonatkozó, jórészt műszaki és biztonsági jellegű követelmények követték. A mozitulajdonosok azonnal reagáltak a rendkívül szigorú tervezetre. Úgy vélték, az jogilag megkérdőjelezhető pontokat és rendelkezéseket tartalmaz, amelyek veszélyeztetik az érintett vállalkozásokat. A tervezet írójának nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy milyen nehéz egy mozit üzemeltetni. Egy film kölcsönzési díja napi 70 korona volt, az üzemeltető fizette a bérleti díjat, az áramot, az adót, a tűz-, garancia- és egészségbiztosítást, fizetett a reklámokért, a műsorfüzetek, plakátok és jegyek nyomtatásáért, továbbá szükség esetén gondoskodnia kellett a terem fűtéséről és a berendezések karbantartásáról. Komoly kiadást jelentettek a fizetések: a mozigépész havi 200 koronát kapott, a jegyszedő és a mozi vezetője 320-at, a zongorista 200-at, a kasszír 80-at. A rendelettervezethez hozzászóló Kutsera városi rendőrkapitány visszafogottan és tárgyilagosan foglalt állást. Elvben egyetértett a mozitulajdonosok kifogásaival, a tízezres biztosítékot és a különadót is felesleges tehernek tartotta. „Tagadhatatlan, hogy a mozi szintén kulturintézmény, a mely nemcsak mulattat, hanem oktat is. … Nem volna helyes, hogy az egyik kulturintézmény a másik javára megadóztassék.” A moziknak 16 éves kortól nyitva kellett állniuk a látogatók előtt, egészen este 9 óráig. A fiatal látogatók felügyeletét a szülőknek, nem pedig a rendőrségnek kell biztosítani, „mert semmi féle ifjunak vagy leánynak nincs homlokára írva hány éves, viszont sem a rendőrség, sem pedig a mozi tulajdonos születési bizonyítványt követelni nem jogosult.” Kutsera csupán a heti műsortervek ellenőrzését tartotta szükségesnek, ami egy külön bizottság feladata lett volna, valamint azt, hogy a mozi bizonyos távolságra legyen a templomoktól, iskoláktól, kórházaktól és színházaktól, és hogy az üzemeltetési engedélyt háromévente meg kelljen újítani. Mint végül kiderült, Korcse fölösleges munkát végzett a tervezettel, mivel a kormány már dolgozott a mozik működését országos szinten szabályozó rendeleten.
A Kossuth Lajos tér (Sétatér) közepe. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
A képzőművészet területére visszatérve, nem feledkezhetünk meg az Osmitz-gyűjtemény műveiből 1913 októberében, a református templom befejezése alkalmából rendezett kiállításról. A képek felhelyezésekor a Konvent utcai Evangélikus Teológiai Akadémia termeiben a budapesti Szépművészeti Múzeum munkatársa, dr. Felvinczi Takács Zoltán is jelen volt. Neki kellett megírnia a tárlat katalógusának bevezetőjét, de nem tudjuk, hogy ez az írás megszületett-e. Osmitz (Ozmits) Géza gyűjteményének jellegéről és minőségéről a mai napig legendák keringenek. Osmitznak állítólag még a Monarchia felbomlása előtt sikerült a műveket kivinnie Ausztriába, ahol a Schidlof und Co. aukciósházba kerültek. Az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság hatóságai élénk érdeklődést tanúsítottak a kollekció „kimenekítése” és további sorsa iránt. Vizsgálatuk során kiderült, hogy a gyűjtemény nem volt olyan nagy értékű, mint ahogyan azt a hagyomány tartotta. A neves művészettörténész, Max Dvořák is kétségeit fejezte ki ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban, ráadásul állítólag a Dorotheum aukciós cégnek sem voltak jók a tapasztalatai Osmitzcal. E vélemények ellenére a bécsi csehszlovák nagykövetség Hans von Aachen egy festményének megvásárlását javasolta a prágai oktatási minisztériumnak az állam számára.
1912.január 25-én Pozsonyban elhunyt az állami kórház sebész főorvosa, dr. Schmidt Hugó. A tervek szerint az ő nevét viselte volna az Erzsébet Tudományegyetem által megítélt első ösztöndíj. A Szent András-temetőben felállítandó síremlékre adománygyűjtést szerveztek, az emlékmű művészi megtervezésére pályázatot hirdettek. A kilenc benyújtott pályamű között, amelyek elbírálásában Batka János levéltáros is részt vett, Kühmayer Róbert és Rigele Alajos szobrászművészek tervei is szerepeltek. Végül Kühmayer kapta meg a lehetőséget, hogy egy salzburgi márványtömbből kivitelezze tervét. A síremléket, amely egy bekötött kezű, Schmidt doktor portréját néző alakot ábrázol, 1913. április 6-án leplezték le ünnepélyesen Bartal Aurél főispán, Brolly Tivadar polgármester és számos orvos, élükön Pantocsek József jelenlétében.
1913-ban végérvényesen lezárult a régóta húzódó vita a Szent Mártont és a koldust ábrázoló Donner-féle szoborcsoport elhelyezéséről. A szobor a székesegyház barokk főoltárának 1867-es eltávolítása után szabad térre, a templom szentélye mögé került, a két térdelő, adoráló angyal alakját pedig Pestre szállították, ahol a mai napig a Magyar Nemzeti Galériában vannak kiállítva. A művet 1911 júliusában áthelyezték a dóm északi kapujához, egy ideiglenes fedél alá, ahol Viliam Sturm, a bécsi Művészettörténeti Múzeum fémplasztika-specialistája restaurálta. A magyar műemlékvédők tiltakozása ellenére megtették azt, amire már évek óta törekedtek: visszahelyezték a szobrot a templom belterébe. 1913 januárjában Bejczy Árpád, az állami fémipari szakiskola igazgatója megvizsgálta az alkotást, és a Műemlékek Országos Bizottsága számára készített jelentésében kiemelte a restaurátori munka magas színvonalát.
A Szent Márton-dóm a Káptalan utca felől. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
1910-től kezdődően több szakaszban zajlott a magyarországi gótikus építészet egyik gyöngyszemének, a ferences templom melletti Szent János-kápolnának a felújítása. A kápolna monumentális nyugati portáljának feltárása kisebb szenzációt keltett. A felfedezéstől lelkes ferencesek és városvezetés arra hajlottak, hogy a kaput be kell mutatni a nyilvánosságnak, ezért komolyan felmerült az előtte kialakított barokk stílusú helyiség eltávolítása, amelyből ma a Szent János- és a lorettói kápolna alatti kriptákba lehet bejutni. A város el is különített erre a célra egy nagyobb összeget, 10 ezer koronát, a belügyminisztérium azonban nem hagyta jóvá a tervet, és felszólította a városi tanácsot, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága álláspontjának megfelelően járjon el. A bizottság a portál rekonstrukciója helyett azt az elképzelést támogatta, hogy fel kell újítani és működőképessé kell tenni az évtizedek óta csupán raktárként használt gótikus kápolnát. A városi tanács és a ferencesek azonban továbbra is ragaszkodtak a portál bemutatásához. A vita a város és a rend, valamint a szakértők között a következő évben (1914) is folytatódott, amikor is Wimmer Ferenc építész kompromisszumos javaslattal állt elő. Az volt az elképzelése, hogy bontsák le az épületrésznek a kápolna nyugati homlokzata előtti boltozatát, de őrizzék meg az utcai falat. Széles, rácsos árkádsort kívánt kialakítani, amelyen át teljes egészében látható lett volna a restaurált gótikus portál. A javaslat azonban, bár még a műemlékvédők is támogatták, a háborús események miatt hamarosan feledésbe merült.
1913 júniusában Josef Zavadil (Zavadil József) titkos tanácsos engedélyt kért a fent említett bizottságtól, hogy régészeti kutatásokat végezzen Dévény (Devín) várában. A 20. század elején költözött Dévényújfaluba (Devínska Nová Ves), és felkeltette érdeklődését a település mint az egykori nagymorva állam lehetséges központja. 1912-ben cseh nyelven kötetet adott ki Velehrady Děvín a Nitra (Dévény és Nyitra főváros) címmel. Elmondása szerint három kulturális réteg, a kelta, a római és az ószláv kultúra nyomait találta meg Dévényben. Zavadil szándékával minden érintett szakmai intézmény egyetértett. A leletek elhelyezéséről a vármegyei régészeti és történelmi egyesülettel kellett tárgyalnia, melynek akkori elnöke a kiváló szlavista történész, Hodinka Antal volt.
A Vigadó
A késő barokk magtár helyére kerülő új építészeti alkotásnak kívül és belül egyaránt pazarnak kellett lennie. Ez persze nagy terhet jelentett a városi költségvetésre nézve, keresni kellett a megtakarítási lehetőségeket. Az ilyen jellegű próbálkozások egy részének nyilvánvalóan volt észszerű alapja, de akadtak olyan esetek is, amelyek az akkori törvények és a tisztesség elveinek mezsgyéjén mozogtak.
1912 februárjában a Vigadó építőbizottsága az enteriőr berendezéséről és egy koncertorgona beszerzéséről kezdett tárgyalni. A hangszer paramétereinek és a beszerzésére kiírandó pályázat feltételeinek meghatározásával Batka János városi levéltárost és Kossow Jenő karmestert bízták meg. 1913. január 8-án vitatták meg javaslatukat. Az orgonának olyannak kellett lennie, amely „méltó a város nevéhez”, elektromos meghajtással kellett rendelkeznie, a költségei azonban Batka és Kossow szerint nem haladhatták meg az 50 ezer koronát. Az építészeknek (Komor és Jakab) a stílusegység megőrzése érdekében az építő rendelkezésére kellett bocsátaniuk az orgonaszekrény részletes rajzát, és vele kellett megállapodniuk abban, hogy milyen lesz a hangszer alaprajza. A pályázatra hazai, illetve szükség esetén külföldi cégek is jelentkezhettek. A hazai cégeknek azt is vállalniuk kellett, hogy az összes orgonasíp, az ón- és a fasípok egyaránt saját készítésűek lesznek, azaz nem külföldi importterméket fognak beépíteni. Az új orgona minőségének biztosítása érdekében Jankó Zoltán tanácsos és Kossow Jenő karmester a város költségén Budapestre és Bécsbe utazott, hogy tüzetesen megvizsgáljanak néhány hangszert. Budapesten a Szent István-bazilikában és a Vigadóban található Rieger orgonát, a Nemzeti Zenede Angster orgonáját, valamint egy stuttgarti orgonakészítőtől származó hangszert kellett megtekinteniük, amelyet Ferenc József a Mátyás-templomnak adományozott. Mivel a pozsonyi Vigadó koncerttermét egyben bálteremnek is szánták, Jankó és Kossow a bécsi Musikvereinssaal orgonájának megtekintésére is megbízást kapott. Különös figyelmet kellett fordítaniuk a hangszer por elleni védelmére, valamint a kórus és a zenekar szétszedhető színpadára, mivel a pozsonyi Vigadóba is ilyet terveztek. Az orgonával szembeni pontos követelményeket azonban csak a nagyterem előzetes akusztikai vizsgálata után lehetett meghatározni.
A pozsonyi Vigadó a Mária Terézia- szoborcsoporttal. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
1913 október elején a város pályázatot írt ki a Vigadó lámpái (csillárai), fűtőtestei, burkolólapjai és bútorai kivitelezőjének kiválasztására. A csillármegrendelést meggyőző szavazattöbbséggel a pozsonyi városi gázművek nyerte el, a hajlított bútorokat pedig a Thék, a Sprinzl és a Kreibich cég szállíthatta – Brolly polgármester mellettük leadott szavazata sokat nyomott a latban. A város döntései ellen azonnal tiltakoztak a jövedelmező megrendelésektől elesett vállalkozók. A csillárok szállítójának kiválasztására Kulcsár Sándor és a Magyar Fém- és Lámpaárugyár is reagált. Kulcsár saját elmondása szerint többször is járt Pozsonyban, hogy részletes költségvetést készítsen. „Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy anyagi előnyömet másodrendű kérdésnek tekintve, a legszebb munka szállítása dacára is a legolcsóbb ajánlatommal ezen versenypályázatnak győztese legyek, mert cégem erkölcsi diadalát többre becsültem volna bármely anyagi haszonnál.” Az eredmény annál is inkább felháborította, „mert ebből az indokolatlan és jogtalan mellőzésből folyólag méltán támadhat az a látszat, hogy cégem a csillárgyártások terén 25 évi nehéz és verejtékes munkával megszerzett positióját többé megtartani nem tudtam és ezen látszat nekem nemcsak erkölcsi, hanem kiszámíthatatlan anyagi károkat is eredményez.” E bevezetőt követően Kulcsár rámutat néhány furcsaságra a pályázattal kapcsolatban. A csillárok kiválasztott szállítója, a városi gázművek soha nem foglalkozott ilyenfajta tevékenységgel. Éppen ellenkezőleg, egy másik vállalat „ügynökeként” lépett fel, és „felhasználva a helyi sovinismus folytán előidézhető kedvező hangulatot” elnyerte a megrendelést. A gázművek állítólag Kulcsárt is megkereste, felajánlva a képviseletét, vagyis – mint írja – „hajlandó lett volna a helyi sovinismust részemre is kamatoztatni.” A másik sikertelen budapesti pályázó a lámpák gyártásával foglalkozó vállalatok és a pozsonyi gázművek ajánlata közötti feltűnően nagy eltérésekre hívta fel a figyelmet. Míg a nagyterem csillára önmagában legalább 48 ezer koronába került volna, a pályázat győztese az összes lámpa szállítását vállalta mindössze 66-67 ezer koronáért. A hajlítottfa bútorokat gyártó Mundus csak a három kisebb cég mellé álló polgármester döntésének „köszönhetően” veszítette el a megrendelést. Míg a Mundus vállalta, hogy kizárólag a hazai üzemeiben készült darabokat szállít, a győztes versenytársak állítólag Ausztriából importálták a kész bútorokat. A tiltakozáshoz a helyi kereskedelmi és iparkamara is csatlakozott azzal a véleményével, hogy az önkormányzati vállalatok (villamos és gázművek) részvételükkel megsértették a pályázat szabályait. A villamos művek és gázművek sem vállalkozásként voltak bejegyezve, portfóliójukban nem szerepelt, és szolgáltatásaik jellegét tekintve nem is szerepelhetett a gyártási tevékenység. A belügyminisztérium elfogadta a fellebbezéseket, és korrekcióra szólította fel a várost.
Az építészek ugyancsak hangot adtak a Vigadó építésével kapcsolatos elégedetlenségüknek bizonyos munkák alacsony színvonala miatt. Határozottan pozitívan nyilatkoztak a lakatosmunkákról (a kivitelező a Marton cég volt), valamint a szobrászati munkáról is, jóllehet ezek minősége nem volt egyenletes. „Az ilyen természetű munkálatoknál nem a rajzok lehetnek egyedül a mérvadók, hanem a mesterember egyéni képessége és művészi tudása is fontos tényező”, mutattak rá. E tekintetben a festő kapta a leglesújtóbb kritikát („…ugy látjuk, hogy színérzéke a legnagyobb valószínűség szerint művészi látásának hiányosságában rejlik”). Az építészek ezért hajlandók voltak minden hónapban néhány napot Pozsonyban tölteni (levelükben ezt „áldozatként” említik) és személyesen felügyelni a megfelelő színárnyalatok kiváalsztását, „mert lehetetlen, egy-egy terem hibás festésével egy ilyen nagy munka sikerét kockáztatni”.
A váralja megújítása
Az 1913. május 17-i tragikus tűzvész vitákat indított el a váralja déli oldalának, a város legfestőibb, ugyanakkor legszegényebb részének jövőbeli képéről. A városi tanács megbízta Dobisz Jenő mérnököt, hogy dolgozza ki a terület rendezési tervét; egészségesebb és biztonságosabb környezet kialakítása volt a cél. Dobisz elképzelései szerint a várhegy déli lejtője teljesen új jelleget kapott volna, a gettó helyén új utaknak és egy-három emeletes házak alkotta városnegyednek kellett megjelennie, amelybe a (megmaradt) értékesebb történelmi épületek is bele lettek volna komponálva. A javaslatból egyértelműen kitűnik, hogy a város szándéka a terület értékének (és vonzerejének) növelése volt. Míg a gettót a jobb módúaknak szánt városrész váltotta volna fel, az alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozó eredeti lakosok számára szükséglakásokat tervezett építeni a város. Július elején a tanácsosok elfogadták az Első Pozsonyi Építési Társaság harmadik ajánlatát, amely két 148 lakásból álló ház építésére vonatkozott a Téglamezőn (Tehelné pole). Az első javaslat hét egy- (más megoldás szerint két)emeletes házból álló sor építésére vonatkozott a Schönberg György utcán (ma Bautzeni utca – Budyšínska).
A pozsonyi váralja egyik utcája a tűzvész után. Forrás: SzNM – Kárpáti Német Kultúra Múzeuma
Helyi építészek szabadalmai
Ahogy az a levéltári kutatások során lenni szokott, a meghatározott fókuszú kutatás egyszer csak előre nem látott irányokba indul. Az impulzust rendszerint egy váratlan, meglepő tartalmú anyag előbukkanása adja, melynek jelentőségével először nincs is tisztában az ember. 1913 júniusában a városi tanács úgy döntött, hogy diszpenzárt (orvosi rendelőt) épít a tüdőbetegek számára, amelyet októberben már át is adtak. Az épület számára a megszűnt Vallon utca déli oldalán jelöltek ki egy telket, amely eredetileg egy rendőrlaktanya-komplexum része volt. Nem tudni, hogy a város kiírt-e meghívásos pályázatot a diszpenzár terveinek elkészítésére, azt viszont igen, hogy 1913. június 23-án Siegfried Steiner ügyvéd Carl Pechoc építész nevében benyújtotta Dobisz városi mérnöknek az építés rajzait és költségvetését. Másnap Dobisz aláírta a megrendelést. A viszonylag kicsi, földszintes, kéthelyiséges, magas kontytetővel koronázott, neobarokk stílusú épületet Pechoc szabadalmaztatott építési rendszerével húzták fel. A Ventur utca 22. szám alatt lakó építész egy Gratzl nevű elismert helyi építőipari vállalkozó építésvezetője volt. Mint Dobisznak írt leveléből kiderül, Gratzl „márkanéven”, de saját tervei alapján építette Macher tanácsos villáját a mai Galanda utca 8. szám alatt és Tisch Antal gyárosét a Zrínyi utca 15. szám alatt. Vélhetőleg önállósult, miután megszerezte a szabadalmat öntudatosan népszerűsített építési rendszerére. Dobisztól engedélyt kért arra, hogy a diszpenzár épületén táblát helyezzen el, amely felhívja a figyelmet az új építési módra, sőt még ajánlást is kért tőle egy előre elkészített sablon szerint. És nem utolsósorban további olyan megbízások közvetítését is kérte a városi építésztől, amelyeken be tudná mutatni szabadalma előnyeit. Ennek fejében a tervek és a statikai számítások ingyenes elkészítését ígérte. Pechoc rendszere gyors és gazdaságos építést tett lehetővé. Az alapszerkezetet betonnal kiöntött fémcsövekből készült oszlopok alkották. A külső (homlokzati) és a belső burkolat lemezeit kiálló profilokra kellett vízszintesen rácsúsztatni. Köztük légrés maradt. A lemezek rögzítését drótokkal erősítették meg, amelyeket vízszintesen vezettek át rajtuk az előre elkészített furatokon keresztül. Az előre gyártott elemek használata nemcsak az építést, hanem a bontást, a bővítést és a ráépítést is megkönnyítette. Tudomásunk szerint csaknem az orvosi rendelővel egy időben ugyanezzel az eljárással épült egy mozi a Sétatéren (a mai Hviezdoslav tér).
Peter Buday
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!