Belvárosi bóvli avagy ordenáréság orrba-szájba (mit szólna ehhez Schopenhauer?)

Város
2019 04 2.

Nem is tagadom, hogy a harag, a düh, az indulat, a gejzírként fel-felbuzgó kispolgári ressentiment beszél belőlem, az elégedetlen (és valljuk be, tehetetlen) városlakó morgolódó, számonkérő sopánkodása.

03

Hiszen egyre csak azt látom, hogy lassan, fokozatosan hígul, tarkul, csúnyul a belváros: míg az utcák és terek száma egyre csak stagnál, addig a korzón szétszórt reklámok, bábok, figurák, vicces szobrok, mütyürök, kramancok és ketyerék mennyisége évről évre szaporodni látszik. És miközben az óvárosban flangáló emberek többsége feltűnően ápolt és rendkívül slimfit, addig a sétálóutcák külleme egyre olcsóbb és igénytelenebb. A helyzet pedig, bizony, egyre csak fokozódik.

10

Amúgy engem tényleg nem lehet azzal vádolni, hogy csuklóból elítélném, és zsigerből útálnám azt, ami giccs és gagyimód trash vagy rikítóan színgazdag – sőt, ha a giccset (az ún. giccset) bántják, gyakran a védelmére is kelek, meg hát szoktam én szeretni – a maga helyén, a maga kontextuális kacsaúsztatójában – Jeff Koonst, Takashi Murakamit, Milan Kuncot is. És tényleg jó ötletnek tartanám, ha egy-egy barokk háztömbre rászabadítanák mondjuk David Černýt vagy a Kassaboys nevű formációt (a hangsúly persze a visszarendezhetőségen van). Meg hát eleve, sosem vallottam azt, hogy egy homlokzat, csak azért mert régen épült és copf stílusú, máris megkérdőjelezhetetlen értéket képvisel, vagyis nincs helye ott elegáns provokációnak, kortárs intervenciónak. Annak idején a bécsi MuseumsQuartier zegzugos, megmászható-belakható plasztik spermasejtjei és végbélcsücskei (a rotterdami Atelier Van Lieshout alkotásai) sem verték ki nálam a biztosítékot. Hiszen mindez egy múzeumi közegben valósult meg, eleve határidőhöz kötve, afféle szezonális kiegészítésként – az óriásira nagyított szertári modellek, gyermekek számára felismerhetetlen húsbunkerek és büfésátrak végsősoron kekeckedően ironikus ellenpontjai voltak a Johann Bernhard Fischer von Erlach tervezte barokk homlokzatoknak és az Ortner&Ortner-féle modern múzeumpár tömbjeinek (azon túl pedig kultúra és fogyasztás, kultúra és reprodukció viszonyrendszerét is szépen megbirizgálták).

20

De vissza Pozsonyhoz: ha városomban valami zavar, bosszant és kimondottan irritál, az az igénytelen, rühellenivaló bóvli, a sörturisták konzumszintjét felsrófolni hivatott kulisszaszobrok és bamba dekorációk garmadája. Az ordenáré, naiv, olcsó tuttifrutti-esztétika, a cukkorbarokk bádogutánzatok és rögtönzött bakelitvigyorok, az akrilmázas papundeklifigurák, a komázó, kolbászképű grimaszok és bronzot imitáló kvázi-középkori alakok. A kirakatokban sorjázó unalomig ismert gustavklimtes porcelánhakni. A kisvakondos plüssregimentek és az I love Bratislava fantáziaszintjéig eljutó pólók meg kitűzők bornírt egyszerűsége, a műkariatidák és -vízköpők bizarr bája – egyszóval a vizuális lepedék, amely egyre csak gyülemlik az óváros utcáin.

29

Mindez talán nem is bántana, ha ezt a várost Parndorfnak hívnák, vagy egy autópalya melletti fantomtelepülésről lenne szó – vagy Las Vegasról, ahol minden képi élmény ugyanahhoz a száguldó Cadillekere tervezett városképhez látszik idomulni. Csakhogy ez itt a büszke Pozsony, a nagy múltú, möchte-gern-multikulti Pressburg legbelseje, a főváros óvárosának vénája, az itteniek szíve-csücske. Közben pedig nagyban megy a brendelés, a város trendivé, szexivé pozicionálása, mindenféle twin city-projektek meg hagyományápoló keretprogramok. Az sem zavar annyira, ha egy belvárosi népnemzeti étterem (rusztikus óriáskifőzde) kvázi-reneszánsz elemekkel feltuningolt bejárati csarnokaiban műmárvány- és gipszstukkóorgiák fogadnak – tehát hogy a fritőzszag közepette is nagyban fut a céges hagyományőrzés. Hiszen mindez a tulajdonos meg a betévedő vendégek szíve ügye (szája íze): egyszóval mégsem köztéri randalírozásról van szó.

11

Ha már a köztérről van szó: már kezdtem azt hinni, hogy az Úri utca „Slowakische Restaurant“ cégére marad a legvaskosabb belvárosi baklövés, de nem, időközben már egy „slovak hause“ (sic!) felirat is megjelent a Mihály utca egyik homlokzatán. Illusztratív köretként pedig egy tokás gazdasszony hízómalacot idézö vendégváró vicsora párosul hozzá. És akkor még örülhetünk, hogy a Zichy-palotával szembeni koktélbár homlokzatáról méltóztatták leadjusztálni azokat az ominózus bádogcombokat, az esztétikum ellen elkövetett szervezetbűnözés kardinális kirakatpéldányait. A tűsarkúba bújtatott lábakban sem feltétenül a geilség és a frivol, szexista fíling zavart. Hanem a felvizezett, olcsó blikkfang, az, hogy egy rögtönzött, privát reklámfogásról van szó, a mert megtehetem agresszív gesztusáról. Ráadásul messziről lerítt róla, hogy slendrián munka, vaskos nittekkel összeillesztett olcsó matéria. Én, aki gimnazista koromban ismerkedtem Gustave Courbet A világ eredete című festményével, igazán nem rökönyödöm meg csak úgy bármi meztelenségen – viszont akkor kérem, tessék mindezt böcsülettel a beltérbe gyömöszölni, ott pedig, ha már pénzes pasas az illető, profibb, igényesebb kiszerelést választani: látszódjék a comboknak minden pórusa, érezze a kuncsaft, hogy itt a fodrozódó epidermisz érces erotikája a téma. Amúgy több barátom is lelkesen kérdezte tőlem, láttam-e már, hogy végre eltűnt a fémmaskara. Én viszont alig tudtam szívből örülni, már csak azért sem, mert ugye el kellett, hogy teljen néhány hónap (nyilván jó forgalmú tavaszi, nyári hónap), amiről önkéntelenül is eszembe jut egy szólásmondás – kecskéről, káposztáról, jóllakottságról. Pozsony-Óváros magisztrátusának pedig még egy kis eufemizált önfényezésre is futotta (kész röhej, ugyanakkor szégyen: legalább ne írták volna ki a honlapjukra, hogy március végétől július végéig egyhuzamban ott állt az ominózus munka). 

07

Hozzáteszem, szinte ugyanígy zavar Szent Erzsébet visszafogott bronzszobra a vár tövében – hiszen hiába, hogy egy tisztességes iparosmunka, egy szolid, szent témát megidéző példány, és nem egy kiglancolt lokál harsány cégére – valahogy mégis egy tét és kockázat nélküli, finomkodó (mondjuk ki, hogy unalmas) anakronizmus. Persze itt most, a „rossz szobrok” szekcióban egy sor további, még kirívóbb példát hozhatnánk, de ez már megint egy más téma (erről majd még külön, bővebben, könyörtelenül, pontozásos versenyben).

18

Ami a szobrozást illeti: talán csak tudatosítani kéne néhány abszolút alapvető összefüggést: röviden, tömören, lebutítva: köztéri szobrok sem voltak mindig – a kényszeres emlékműállítási mánia is egy kortünet, a 19. század divatja, és sehol sincs megírva, hogy ne lehetne felhagyni vele (sőt vannak kultúrák, ahol ki sem találták a utcára exponált emlékműállítás rituáléját). Egyébként a Mihály utca környékét róva újra és újra eszembe jut Schopenhauer, aki már a 19. század 30-as éveiben (!) emlékműállítási kórra („Monumentensucht“) panaszkodott. Szegény, szomorú Schopenhauer: mi fogadná őt, ha most feltámadna, és Pozsonyba látogathatna? És akkor tegyük hozzá, hogy akkoriban még mindenféle míves, tisztességes, formás Germaniák, Schillerek és Dürerek kapcsán csóválta a fejét, vagyis nehéz megtippelni, hogy mit szólna akkor az óvárosi kifőzdék céges maskaráira és nevenincs alapítványok városszépítő gerillaakcióira.

19

A baj itt leginkább az, hogy a totális közönyt látom, az amatőrizmust, a tervnélküliséget, papírmasévá degradálódik. Amikor a fő cél nem más, mint minden négyzetmétert kihasználni, reklámmal, hirdetéssel, hagyományőrző emlékplakettel telipakolni. Nem más ez, mint – Friedrich Meschede szavaival – a köztér privatizációja – vagy Michal Moravčíkot idézve – egyenesen baumaxizációja. Eszembe jut Štefan Holčíknak a Pozsonyi Újságban megjelent cikke is, amelyben, egyébként értehtő módon, a Fő téren „felejtett“ mobil vécéfülkék kapcsán szörnyűlködik. Viszont ha egy picit absztraktabb szinten gondoljuk el az egészet, nyilvánvaló, hogy a hordozható toalettek semmivel sem kirívóbb tünetei ennek az egész közegnek, mint a jezsuita templom kapujában furulyázó népviseletes figura, Schöne(r) Náci méltatlanul idétlen képmása, az őrbódéként aposztrofált, budira emlékeztető bronzborzadály, a batikolt bóvlit kínáló vásári sátrak tetejére vasalt honismereti ponyvák… Hiába, a Fő tér és környéke már egy ideje az olcsó konzum és a termékbemutatók tere lett – ilyen szempontból a két toalettfülke semmivel sem kirívóbb, méltatlanabb és meglepőbb (nem környezetbe illőbb) mint mondjuk a fent fölsorolt jelenségek bármelyike.

24

Én még abba is belemennék, hogy minden évben lenne egy hét, amely során a várost szabadon eláraszthatná a randaság és ócskaság kultusza – hiszen a világ minden táján szokásként él az elfojtott, megkötött, tiltott formák rövid távú, tisztító szándékú, ilyen-olyan rituálékhoz kötött szabadon eresztése (és itt nemcsak a farsangra gondolok). Viszont, hogy ez legyen a norma, kora tavasztól késő őszig, sőt sok esetben non stop, az már sok, az már frusztráló – és gusztustalan.

21

Az utóbbi időben, Pozsony belvárosát járva, egyre többet gondolok egy régebbi olvasmányélményemre is – Ulf Erdmann Ziegler írása szokott eszembe jutni, amely a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg Die Einheitsfratze der Fußgängerzone – Ideologische Stadtplanung címmel (2009. 02. 13.). Emlékszem, annak idején, első olvasatra értetlenkedve hümmögtem, nemigen tudtam felfogni, mi a baja ennek az embernek a sétálóutcákkal (most akkor autó- és kipufgógázpárti az illető?). A szerző ugyanis a belvárosi sétáló- és bevásárlóutcák jelenségét morogja meg, az uniformizáló városrendezési alibi-megoldásokat, amelyek mögött jól kalkulált merkantilista megfontolások szunnyadnak, a kicserélhető, elidegenített, sztereotipizált vásárvárosi kulisszák alkotta díszdoboz-fílinget. Szóval egyre inkább értem (és megértem), mire panaszkodott az író: arra a lassú, terv nélküli, mindent egalizáló logikára, amely hatalmába keríti a legtöbb nagyvárost: ugyanazok az üzletek, ugyanazok a márkák, ugyanaz a steril, művi olcsóság, ugyanazok a díszes macskakövek, muskátliskosarak, historizáló lámpaoszlopok és „jópofa“ bronzfigurák. Ziegler Frankfurt példáján szépen, szemléletesen megmutatja, hogy a valódi, pezsgésben levő város a sétálóutcákon túl kezdődik, az autentikus, vérbeli lokálok és helyi kötődésű szolgáltatások kijjebb szorultak. Kijjebb, a műízű, kipucolt, központilag gyalogosított belvárosi butiksorok elől, a város külsőbb negyedeibe, ahol még az autós közlekedés diktál: ahol az ideologikus várostervezés, a centrum konzumista kozmetikázása nem tudott (még )gyökeret verni.

15

Aztán mindig arra gondolok, hogy kár lenne (veszélyes, agresszív, precedens értékű lenne) ezt a sok, amúgy néprajzi szempontból sem teljesen érdektelen – bóvlit – csak úgy bezúzni, eltüntetni. Sokkal jobb ötletem van: adományozzuk őket olyan egy településnek, amelynek nincsen egyéb nevezetessége, és vélhetően örülne mindennemű látványos blikkfangnak. Vagy az is lehet, hogy csak egy skanzent kéne létrehozni, valahol a város szélén, hogy mindenki megcsodálhassa, hogyan is fest mindez az inflacioner igénytelenség rendbe rakva, ráncba szedve, koncentrált formában. 

Csanda Máté

Fotó: Szabó Réka 

Támogatóink