Miről beszélek, amikor Pozsonyról beszélek – darabjaira sétálni a várost

Város
2. április 2019 -

„A lényeg a mozgásban rejlett, az aktusban, ahogy egyik lábát a másik elé helyezi, átengedi teste ritmusának. A céltalan bolyongásban minden hely egyenértékűvé vált a számára, teljesen mindegy volt, merre jár. Legjobban azok a gyaloglásai sikerültek, amikor úgy érezte, nincs is sehol.“

Paul Auster: Üvegváros

„Csakis égi adomány révén válhat valaki sétálóvá. A Sétálók családjába születni kell.”

Henry David Thoreau

Valami erő hajt, valami mehetnék. Jólesik ez a hömpölygő, ritmusos monotónia, ez a szabályszerű és mégis cél nélküli bolyongás. Naná, hogy Pozsonyban keringek, hol máshol, ez az én közegem, itt szeretek programszerűen eltévedni, miközben úgy végzem az én sétagyakorlataimat, hogy gyakran azt sem tudom, csak fejben kalandozom-e, vagy ténylegesen a város utcáin caplatok.

Most például ott tartok, hogy kiérek a Hviezdoslav térre, amelyet hívtak már mindenhogyan, még mielőtt Kossuth nevét viselte, a csúnya Bach-korszakban, hogy, hogy nem, Radetzky tábornok nevét vette fel, azelőtt pedig, teljesen szerethető és világpolgár módon Sétatérként ismerte mindenki. És ha ezt most kivételesen szabadna tükörfordítva szlovákosítani, az egyszerűen úgy hangzana, hogy Námestie Prechádzky, és az már ugye, hogy milyen jól hangzik. Semmi ködös absztraktum, semmi ideologikus színezetű, veretes fogalom (mint pl. Béke meg Szabadság), csak volna nekünk egy Sétaterünk (ha már egyszer létezhetnek olyanok, hogy Kozmonautická, Radarová, Súhvezdná és Raketová, akkor igazán miből állna egy ilyet kreálni).

seta

Egyébként nem is olyan rég lapozgattam a Pozsonyi Városszépítő Egylet bájos könyvecskéjét (Győrik Márton: A Pozsonyi Városszépitő Egylet ötven évi története. 1868-1918.), melyben az áll, hogy a vezetőség az 1870-es években, amikor a köztéri pad, mint a szabad, kötetlen ücsörgés tárgyi rekvizituma még nyilván nem szilárdult állandó intézménnyé, nos, hogy akkoriban „sok száz összecsukható vasszéket” („legújabban plane ilyen karosszékeket”) rendelt a Marton műlakatos cégtől, melyeket az akkori Kossuth téren lehetett szabadon bérelni csekély, 10 filléres használati díj ellenében. A szöveg alapján a kereslet nem volt éppenséggel nagy, így hát a kezdeti pangás után le is szállították a jegyek árát 4 fillérre. Elragadó ötlet, ráadásul nem csekély szociális vonzata is volt a dolognak, hiszen a befolyt összeg az őrizetükkel megbízott lazaretánusoké lett. Rögtön bele is képzelem magam ebbe a szimpatikus kezdeményezésbe, amint ilyen kovácsoltvas kempingszékekkel haknizok, szofisztikált módon némi pluszszolgáltatást is kínálva egy-egy ülőke mellé. Öt-hat ilyen ülőalkalmatossággal járnám a várost, már ha bírnám, magam rajzolnám a helyjegyeket, és persze minden egyes széknek külön sztorija, sőt saját kis tematikus holdudvara lenne: aki az elsőben helyet foglalna, annak máris az ezerszer hallott, obligát szöveget nyomatnám, hogy itt bizony már a kelták is, meg hogy 1291-től szabad királyi város és stratégiai jelentőség és törökök és koronázás és diéta és (minimum) háromnyelvű multikulti, satöbbi, ez lenne mondjuk a klasszikus verzió – no meg a legjutányosabb szék. Egy másikba ülve viszont már régvolt bűntényeket, rejtélyes történeteket és szaftos-pikáns városi pletykákat mesélnék sodró lendülettel, izgalmasan, minden apró nüanszra odafigyelve, és mégis szigorú hitelességgel, például a Nyugatmagyarországi Híradó korabeli cikkeiből mazsolázgatva.

seta2

Aki a harmadik széket választaná, annak csakis és speciálisan egykor volt legendás kulthelyekről, letűnt és megszűnt kávéházakról, csapszékekről meg azok törzsközönségéről beszélnék, a Bibliám persze a Žáry-féle Bratislavský chodec lenne (ezt megtoldanám még azzal, minden konkrét homlokzatnál fejből recitálnám régi idők cégéreinek, reklámtáblainak megkapó feliratait – „Da gehe ich zu Maxim / dort bin ich sehr intim”; vagy: Fogműterem – Zahnatelier, stb.), a negyedik variáns meg érdekes, csodabogár pozsonyiakról szólna, az ötödiket választva, teszem azt, a város köré épülő szépirodalmi vonatkozások szökkennének szárba és vezetnének egy folyondárosan meanderező fiktív történetlabirintusba, melyben nagy ívű, lüktető pluszkvamperfektumok ölelkeznének követhető és korrekt reáliákra épülő emlékfoszlányokkal. (Hogy én annak idején, lipcsei hölgyismerősömet vezetve, hogyan feledkezhettem meg a Dr. Faustusról! Mennyire illett volna ez a kis adalék ott, amikor az egykori Vödric fílingjét ecseteltem, hogy ugye Pozsony Thomas Mann-nál a romlás, a fertő és a szifilisz városa, már ha tényleg alámerülünk a fikció szövetében. Arról nem is beszélve, hogy Leverkühn egyenesen Lipcséből utazik ide, nem kisebb ambíció által vezérelve, mint hogy egy vödrici bordélyházban kapja el szántszándékkal a gyilkos kórt, melytől a zsenialitást reméli). Aztán külön foglalható hétvégi opció lenne az a túra, amely során Daniel Hevier Kniha, ktorá sa stane című zseniális regényéhez körítenénk sétálós szemináriumot, és így tovább. No és ha volna rá igény, akkor szólhatna az egyik szék mindenféle szituacionista-neodada-konceptuális dolgokról is, ez aztán minden hájjal megkent flanőrök, megrögzött csavargók, Walter Benjamin- és Július Koller- és Rónai Péter-rajongóknak lenne szánva, mesélnék az Otis Laubert-féle pozsonyi Guggenheimről, a Ján Budaj vezette Dočasná spoločnosť intenzívneho prežívania akcióiról, köztéri ebédelésekről és spontán utcai nyújtózkodásokról, barangolásunk során mindenféle elszállt happeningek és provokatív performanszok elevenednének meg. És aztán, végezetül igazán lehetne egy speciális, füllentős verzió is, afféle Háry Jánosos (vagy sokkal inkább Thaly Kálmános) kínálat, különféle kitalált, naggyá torzított, fiktív betoldásokkal, ál-referenciákkal, magammal hozott, átretusált „korabeli” képeslapokkal, a régi Pozsonyt mintegy keresztül-kasul kiszínezve, baudolinós módon monumentalizálva, Bécs, Budapest, Prága, méltó, büszke konkurenseként.

Szóval ott tartottam, hogy Séta, illetve Hviezdoslav tér. Ugyanebben a kis piros kötetben, a Szépítő Egylet almanachjában olvasom, hogy a tér legnyugatibb részében (amelyet akkor még egy összefüggő házsor zárt le) 1915-ben a Stollwerck gyár madáritató kutat állított fel. Ízlelgetem magamban ezt a szót, ezt a fogalmat, hogy madáritató kút, és azon révedezem, hogy most vajon csak a bávatag nosztalgia mondatja ezt velem, vagy akkoriban tényleg minden olyan mesebeli és bájos lehetett? Ugyan melyik multicég vetemedne manapság arra, hogy madáritató kutat szponzoráljon? És ha mégis, mekkora böhöm nagy színes reklám díszelegne azon? Ma, amikor a Duna-parti töltés aszfaltján is harsány marketinges intervenciókba botlik az ember („Buď online, aj keď si inline”).

seta3

Így spekulálok, miközben folytatom utamat, elhaladva Andersen szobra mellett – bizony, lett volna már elég idő, hogy megbarátkozzunk, hiszen nyolc éve dekkol a helyén, és mégsem tudom megállni, hogy ne vessek néhány rosszalló pillantást erre a göcsörtös, múmiaszerű, vérszegény bronzgólemre, amelyet a múltkor ki is neveztem magamban a Gyermekfantázia Ellen Elkövetett Felnőttbűnök Mementójává (GYFEEFBM) – ha rajtam múlna, komolyan mondom, egyedül a csigát hagynám meg belőle, a többit meg a legelső adandó alkalommal odaajándékoznám Dániának – sovány vigasz, hogy azóta (múltkori hümmögéseim óta) beigazolódott, van lejjebb is, akad silányabb, bornírtabb, cukormázízűbb köztéri „public art” is, elkövetőjük egy brit úriember, Colin Spofforth.

seta5uj

Persze most nem is ezen sopánkodom, hiszen ha már egyszer céges pázsit, céges medence, akkor ugye tiszta sor, hogy ezt is bevetik, mármint hogy a Duna-parton nyújtózkodó konzumtemplom agorajellére még egy fokkal picit rá lehessen erősíteni. Sokkal inkább azt figyelem élénk érdeklődéssel, hogy okos, értelmes arcú, felnőtt, iskolázott emberek, amint megpillantják a polírozott, bohókás bronzmaskarák egyikét, azon nyomban sietnek is hozzá, másodpercek alatt felvéve egy pózt, és máris fényképezkednek vele. Szóval engem ez az egész ilyen antropológiai, sőt fogjuk rá, hogy természetrajzi szempontból érdekel. Magamban, halkan, próbálok valami narrátori szöveget hozzágyártani, múltkor azon kaptam magam, hogy olyan David Attenborough-san suttogok, az éppen egy ilyen objektum előtt szelfiző embereket figyelve, nyilván ez egy elemi, archaikus-atavisztikus ösztönmechanizmus, ami egyes, nem túl progresszív egyedekből, például belőlem is, kikopott, tehát hogy ahhoz, ami bronz, és fogjuk rá, hogy félig-meddig antropomorf, ahhoz illik nyomban melléje állni, de mindezt másodpercek alatt, mint muslica az édesre.

seta6

Aztán tovább kalandozom, az jár a fejemben, hogy vajon mit is kéne, lehetne kezdeni ezzel a tömérdek mennyiségű ásatag, rossz szoborral, ami az évek során elözönlötte a várost. Nyilván könnyebb lenne a helyzet, ha valami örökös Gonfaloniere lennék, de hál´Istennek nem ez a helyzet, nem tőlem függ az ilyesmi, marad viszont a teória, az álmok szintjén való réveteg, tét nélküli szöszmötölés. Eljátszadozom a gondolattal, hogy egyszer már igazán ki lehetne próbálni az általam olyannyira nagyra becsült Fluxus-nagymester, Robert Filliou ötletét (pardon, konceptjét), és Európa nemzetei, hacsak egy időre is, de kölcsönösen kicserélhetnék egymás közt érc- meg márványidolumaikat, mindenesetre én, ha Visegrádi Alap lennék, biztosan beszállnék valami ilyesmibe: már látom is magam előtt, kezdenénk első körben a nemzeti hősökkel, aztán, ha tetszik az ötlet a tagországoknak, folytathatnánk a rotációs rendszert a kisebb portékák terén is, félabsztrakt tákolmányokkal, biomorf öntvényekkel, házfalak homlokzatára biggyesztett műpatinás-címeres emlékplakettekkel.

seta7

Lehet, hogy az elmúlt húszegynéhány év terméséből végül csak Erik Binder alkotását (Z.ONA.) hagynám meg a Hegyi park közelében, igen, abban látok valamit, abban van fantázia (no meg Erwin Wurm pottyantott házát, de az amúgy is más lapra tartozik, hiszen az egy nagyon céges történet), a többi, már ami a köztéri rekvizitumokat illeti, mehetne rögtön külföldi turnéra, vagy B-tervként, ha valaki netán elgáncsolná ezt a remek projektet, össze lehetne hordani őket az Istropolis épületébe, és ott lehetne mutogatni, mint valami rezervátumot, persze némi obolus ellenében, szóval ez az egész még hasznot is hozna a városnak.

seta8uj

Na jó, mondjuk a Kandi, az maradhatna, Viktor Hulík alkotása, tetszik, nem tetszik, igazi szimbólummá izmosodott (sőt valódi mémmé vált), meg hát valljuk be, nem egy rossz geg. Azt azért azt hozzátenném, hogy kábé egy éve olvastam Pozsony város háromnyelvű weboldalán, hogy ez egy világviszonylatban is kuriózumnak számító, egyedi cucc, hiszen nincs még egy olyan város a világon, amely egy csatornanyílásból előkukucskáló szoborszerű entitással büszkélkedhetne (a szöveg azóta sem frissült). Persze nem rosszallva olvastam, csak épp arra gondoltam, hogy minek minden köré ilyen kényszeredett szuperlatívuszokat gyártani. Aztán alig egy hónapra rá Szabadkán jártam, az óváros utcáin sétálva az egyik első élményként pont egy ilyen földből kikukucskáló, girnyó vízvezeték-szerelő figura fogadott, no, gondoltam, hát nem megmondtam, ugye. Néhány héttel később az interneten találtam egy stockholmi példányt (azt azért el kell ismeri, hogy pozsonyi verzió – előkép? – mindkettőnél nívósabb munka). Majd úgy egy negyedévre rá a SME-ben látom, ahol egy príma duplaoldalas mellékletet szenteltek a témának, hogy időközben több tucat Kandi-kópia és parafrázis él és virul világszerte, zömmel Oroszország területén (az én vajdasági és svédországi leleteim éppenséggel nem voltak köztük). Aztán azért is szimpatikus nekem ez a figura, mert néha, ha arrafelé flangálok, sikerül elképzelnem, hogy én vagyok ő, belesüppedve egy ilyen Čumil-féle perceptív mikrokozmoszba, és alattomban, ha csak néhány másodpercig is, de irigylem, hogy ő a megtestesült Néző, a maszkulin tekintet birtokosa, főállású Obszervátor, aki télen-nyáron jobbnál jobb (szebbnél szebb) női lábakat, lábszárakat, combokat etc. tanulmányozhat, és ezért még szeretve is van, sőt egyenesen körberajongják. Ha ő egyszer mesélni tudna! Hogy milyen gazdag, cizellált, hrabalosan hömpölygő nyelven szólalna meg, hogy a járás és sietés és sétálás és csípőmozgás hány- és hányféle válfaját, tónusát és akkordját tudná megkülönböztetni!

setauj

Vagy nagyon bele tudom magam élni a kis Lábán Rudolf alakjába is, akinek testnevelésből ugyan felmentése volt, a sétálásban viszont fáradhatatlannak bizonyult. Amellett, hogy ügyesen rajzolt meg festegetett, megszállott Néző volt, szenvedélyesen megfigyelt mindent, ami körülvette, az apukája kávéházában ücsörgő emberektől kezdve az akkori Tyúkpiac harsány hangú erdőháti és csallóközi kofáin át a gyári munkások mozdulatsoraiig. Felnőtt fejjel azt mondogatta, hogy ő úgy gyűjti a mozdulatokat, mint más a pillangókat – olvasom Vojtek Miklós remek monográfiájában (Rudolf von Laban. Život pre tanec. Spomienky, Divadelný Ústav Bratislava, 2012).

Ebben mindenképpen a példaképeim, Lábán és a Kandi egyaránt, merthogy az utóbbi időben, ha a városomról van szó, engem is valami ilyesmi vonz a leginkább, mármint a professzionálisan végzett sétagyakorlataimon túl, az emberek, vadidegen járókelők megfigyelése, arcok és arcélek, mozdulatfoszlányok ezrei, a turisták lüktető tömege, ezek izgatnak engem, közéjük szeretnék-szeretek elvegyülni, szétmosni magam, arcomat, személyazonosságomat, hirtelen, csak úgy, spontán módon. Nekem például a múltkor egy egész napra elegendő élmény volt, amikor a Széplak utcán grasszáltam a központ felé, és azt látom, hogy szemben az ott Juraj Bartoš, amint éppen lekap két nyúlánk termetű hölgyet és most őket fotózza. A legtöbbször jólesik ez a látni és nem látva lenni felállás, aztán előfordul, hogy hirtelen kedvem támadna csak úgy, vaktában odamenni bárkihez, mondjuk egy fiatal párhoz, leszólítva őket, hogy boldogok-e, mint Woody Allen az Annie Hallban (eddig azért mindig sikerült tűrtőztetni magamat). Vagy van úgy, hogy egész egyszerűen csatlakozom, mondjuk egy turistacsoporthoz, igazi, harcedzett voyeurként ügyesen beleolvadok egy idegenvezető kíséretébe, merthogy én már némelyiket, komolyan mondom, a hangjáról is megismerem. Például az egyik kedvencem egy idős úriember, aki rendszerint német turistákat kísér, szinte biztos, hogy magyar, olyan sziszegő esszeket és nyílt e betűket használ, rendszerint a Prímás téren szoktam belébotlani. Az elmúlt két évben már legalább négyszer sikerült beépülnöm a csoportjába, hallgattam, hogy miket mond a Prímási palotáról (sehr-sehr schöner Portikus, sehr-sehr schöne Fassade, sehr-sehr große, klassizistische Pfeiler, stb.), aztán rendszerint átballagunk a Fő tér felé (azaz ők ballagnak, én meg afféle estébés módon, egy-két perc erejéig velük tartok, hiszen előre tudom, hogy most következik a Ferenciek terének tömör jellemzése, köztük egy igazi feinschmecker információ, eddig négyből négyszer bevetésre került, tudniillik, hogy a tér legvégén, a Szent János kápolnával szemben, az úgynevezett Huszita ház helyén most egy igen elegáns hotel üzemel, melynek vendégei közt megfordult már Pamela Anderson is. Négyből négyszer harsány nevetés, most is működik a poén (már ha ez az). Én meg töröm a fejem, hogy vajon 1900 körül egy külföldi vendégeket kalauzoló polgár vajon kicsodát hozhatott fel hasonló referenciaként. Annak mindenesetre, úgy látszik, már nincs hírértéke, hogy a Prímási palota tükörtermében meg Thomas Mann tartott előadást Freudról, még a 30-as években.

seta1212

S ha már velük ácsorgok, belehallgatok az óvárosháza ismertetésébe, már csak azért is, mert, érthető módon, a Fő téri homlokzat kapcsán előkerül kedvenc legendám is: a bácsi említést tesz a vakolat mögül előkukucskáló freskótöredékről, megjegyezve, hogy az ott, fönt egy esküszegő gazdag városi tanácsos képe, akit az ördög pingált oda, mint afféle mementót, még mielőtt magával cipelte volna a pokolba. A hallgatóságnak tetszik a történet, pedig nem is sejtik, hogy milyen erős szociális dimenzió feszül ebben a szomorú sztoriban, még akkor is, ha a főgonosz látványosan elkárhozik. Az egész ugye ott kezdődött, hogy a tanácsos, aki mellesleg nagybefektető is volt, egy szegény, becsületes malomvölgyi gazdát, mint azt az ilyen elvetemült telekspekulánsok szokták, zsarolni kezdett, majd ilyen-olyan praktikákkal teljesen kisemmizte, egyenesen a halálba kergetve a nincstelen embert. De biztos, hogy csak legenda, a napnál is világosabb, mert ugyan miért is volna ennyire inkonzekvens ez az ördög: gondoljunk csak bele, hogy manapság is hány, politikailag elkötelezett ingatlancápa (és városvédőnek álcázott developer) tüsténkedik hasonló ügyletekben, és azóta is csak ez az egy darab ábra árválkodik a falon.

seta4

A csoport megindul a Mirbach-palota felé, én meg tovább bóklászom, és ha már erre járok, benézek az Egyetemi Könyvtárba. Oda mindig érdemes betérni, még akkor is, ha semmi nincs megrendelve, hiszen van úgy, hogy minden további nélkül a földszinti fémregálok közt kószálok, szemügyre véve a gondosan kikészített, elvitelre váró könyvkupacokat, s míg a szűk folyosókat rovom, megnézem, rendelt-e valamit A. – mert ha igen, mégis, milyen remek volna, ha következő találkozásunknál megint egyből kitalálnám, mit olvas éppen. Az M. betűnél persze odasandítok, vár-e valami az én legkedvencebb, titokban rajongásig csodált városfilozófusomra (most éppen semmi), aki rendszerint az emeleten ül és olvas. Őmellette általában csak néma tisztelettel szoktam elhaladni, már csak azért is, mert vár rám az én helyem – ha csak tehetem, a (szerintem) naponta visszajáró szálkás öregúr mellett, akit már szintén régóta figyelek: napilapok keresztrejtvényeit fejti, úgy, hogy a négyzethálót gondosan átmásolja magának egy külön erre a célra előkészített kockás füzetbe, és ő egytől egyig ebbe írogatja a megfejtéseket.

seta13

Használni kéne ezt a várost, de úgy igazából. Olyasmit volna jó művelni, ami közben valahogy egyé olvadhatnék a környezetemmel, elfeledkeznék magamról, ugyanakkor alig észrevehetően picit át is pofoznám azt – mondjuk ráérősen sétálva addig-addig rugdosni magam előtt egy szögletes jégtömböt, míg az apró, kavicsméretűre olvadva végleg el nem tűnne egy csatorna lefolyónyílásában. Vagy kiönthetném bronzból egy nekem tetsző graffiti szövegét, ott a helyszínen, egyenesen rá a falra. Vagy például találomra kiválasztanék valakit egy buszmegálló forgatagában, és egészen hazáig követném, csak úgy, minden csúnya, alattomos szándék nélkül. Vagy leszólítanám a belvárosban siető embereket, eljátszva, hogy német turista vagyok, mondjuk egy divatmagazin szabásmintájával a kezemben ácsorogva, és útbaigazítás kérnék. Legyenek szívesek megmutatni a térképen, merre van ez vagy az az utca. Egy kerekekre szerelt, madzagra kötött betonkockát is húzhatnék magam után, helyemet keresve (meg a kockáét), kitartóan, türelmesen, mint egy békebeli kisfiú a játékkutyájával, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Röplap gyanánt üres, hófehér papírlapokat osztogathatnék a járókelőknek. Vagy kipécézném magamnak a Duna-parti bolgár partizánok szobrán a posztamens feliratát, és eljátszadoznék a szöveggel. Esetleg átretusálhatnám az egyetlen vesszőt, és az hirtelen mindjárt más üzenetet hordozna.

Aztán elkészíteném a vár előtt ágaskodó Svätopluk hibrid mását, igen, az biztos, hogy önarckép lenne, fejedelem helyett valami táncoló márványkentaur, egyenesen a saját képemre formálva. Vagy ha volnának még telefonfülkék! Akkor mondjuk ki lehetne találni valami olyat, hogy egy releváns, égető témára szereznék egy dalt, például a telefonszex ártalmairól, és egy álló héten át az egész város összes telefonfülkéjéből egy konkrét számot tárcsázva az én dalom szólna. Vagy buszmegállók steril üvegfalai mögül kalóz módon kiamputálhatnám egy-egy divatcég éjjelente is világító reklámplakátját, átfesteném, némi akrilréteget rádobva olyan alien-szerű alakokká lazúrozva a csupa fess modellalakot, majd az így megbuherált képet egy másik ország másik városának reklámtáblának helyére montíroznám, az onnan kiszedett posztert pedig ugyanígy, tovább, megint egy másik városba utaztatva. Sőt a lehető legfantáziátlanabb helyekbe is csempészhetnék némi poézist – ha mondjuk sikerülne az emhádés trolibuszok belsejében csüngő kapaszkodófogantyúk reklámmezőibe mindenféle minimálverseket elhelyeznem. Meg csupa ilyesmit. Na, szóval ilyeneket volna jó elkövetni. Ilyen és ehhez hasonló magvas dolgokon töröm a fejemet, bár könnyen lehet, hogy megint csak összeolvastam egy sor hülyeséget, és most az fortyog, kavarog bennem. *

seta11uj

Aztán néha azon tanakodom, hogy vajon hány echte pozsonyi él és mozog a városban, és egyáltalán, mit jelent igazi, mondjuk így, hogy tősgyökeres – vagy ahogy azt a századfordulón mondták, törzsökös – pozsonyinak lenni („Többségünk amolyan szedett-vedett pozsonyi. Nem itt született, hanem csak itt ragadt” – írja Grendel Lajos a Mozgó Világ egyik számában). Meg hogy mitől lesz valaki úgy istenigazából idevalósi, és hogy vannak-e a pozsonyiságnak fokozatai (rajongásban, terepismeretben biztosan). És szabad-e, érdemes-e jelölni mindezt, akár nyelvileg is, mondjuk olyan egyszerűen és mégis leleményesen, mint a németországi Kasselben – két évet töltöttem ott, és ez, mármint hogy a helyi dialektusban szépen megkülönböztethető a jöttment, friss kasseli és a generációk óta ott élő polgár, azóta is igen tetszik nekem. A betelepült lakos ugyanis simán Kasseler. Az a személy, aki már helyben született, ő „már” Kasselaner, akinek pedig a szülei is a városban születtek, nos ő egy igazi Kasseläner.

Szóval a sétálás. Persze a legtöbbször hajlamos vagyok elfelejteni, mekkora luxus, milyen kiváltságos egy helyzet ez, hogy csak úgy, bármerre szabadon flangálhatok, senki sem igazoltat, senki nem vágja az arcomba, hogy tízet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra. Merthogy voltak ugye idők, ezt felesleges is tovább taglalni, amikor a spontán őgyelgés, a céltalan kószálás nem éppen egy mainstream, divatos időtöltésnek számított. Amúgy azt csak nemrég olvastam, hogy a pozsonyi gettó gerincét képező Zsidó utcát egészen 1848-ig (!) éjszakánként lánccal zárták el, és mindkét végén őrház állt. Meg egyébként is egy rigid és humortalan város lehetett ez, hiszen elég volt egy tetten ért éjszakai csendháborítás, és az ember máris a Narren Häussl közepén, a Halpiac (a Ferenciek terének) szégyenketrecében találta magát. Szóval mióta tudok minderről, még inkább becsülöm ezt az úri passiót, ezt az utolsó és tán egyetlen arisztokratikus sportágat.

Merthogy én lézengés közben is használom ám Pozsonyt, szeretek belefeledkezni, összekoszolódni, „szétjátszani magam” benne, illékony partitúrákat írni a város testébe, akár egy-két kósza, elnyújtott sétálással is. És már amennyire csak lehet, minél kevesebbet „közlekedni”, valahonnan valahová tartani. Ha sikerül, élvezni próbálom a várost, picit úgy, mint abban az Antonioni-filmben, a Zabriskie pointban az a fiatal pár teszi a sivatag kellős közepén, akik hosszú percekig a homokban hemperegnek, mint valami giliszták, elvesznek a forró dűnék lejtőin, egyé válva azokkal, céltalanul megmártózva a végeláthatatlan rengetegben. A szekvencia végül szép, kontrasztos módon ennek a hangulatnak a merő ellentétjével zárul. Megérkezik egy család, kiszáll az kocsiból anyuka, apuka, kisfiú, majd lomhán megindulnak az emlékkő felé, napszemüvegben térképpel, fényképezőgéppel felfegyverkezve, instant élményekre vagy legalább valami kipipálható, szépen fotografálható nevezetességre várva.

Csanda Máté

Illusztrálta: Szabó Réka

 

Támogatóink