;)
Séta-partitúrák, avagy Pozsony egy német irodalmár szemével
2013 02 2.
Stephan Wackwitz: Osterweiterung – zwölf Reisen S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2008
Stefan Wackwitz kötetét olvasom. Pozsony-ihlette, hosszú, hömpölygő, jól kieresztett német mondatokat. A regényíróként is ismert kultúrdiplomata a Goethe Intézet munkatársaként egész Kelet-Közép-Európát beutazta, Vilniustól Krakkón át Budapestig begyűjtött élményeit éppen ebben a könyvben foglalta össze. A szerző több éven át a szlovák kirendeltség igazgatójaként működött, így aztán az írások között egy sor izgalmas pozsonyi reflexió is szerepel.
Wackwitz műve (amely egyelőre csak németül olvasható) az esszé, a memoár és az útirajz műfajai között egyensúlyozgat. A kötetnek mindenképpen előnyére válik, hogy nincs hermetikusan fejezetekre adagolva, s noha mindig más-más városé (régióé) a főszerep, a helyszínek, konkrét és fiktív terek rendszerint összecsúsznak, áttételesen is egymásba ölelkeznek. Ezáltal egy csomó termékeny átjárás és áthallás jön létre, Wackwitz, pedig, mint edzett és tapasztalt sétáló-utazó, magabiztosan talál konstruktív párhuzamokat Pozsony, Krakkó és Budapest (vagy mondjuk Ligetfalu, Dunaújváros és Zlín) között is.
Leírja azt, amint felfedezi magának a Széplak utca pezsgését. Elég egy alig megfogható kis hullám, egy petit perception, egy, a rutinszerű gyalogúttól eltérő véletlen kanyar, egy addig ismeretlen mellékutca, néhány hirtelen felfedezett vietnami árus. Precízen megfigyeli a Hodža teret (sosem gondoltam, hogy ezt az amorf közlekedési gócot ennyire pontosan, ilyen higgadtan és mégis atmoszferikusan szöveggé lehet tenni). Egybeveti az óváros fazonra szabott, trendi kávézóit, amelyek egyfajta globalizált, arctalan otthonosságot kínálnak, a kijjebb eső részek zegzugos, kissé szedett-vedett lokáljaival (az is kiderül, hogy melyik Széplak utcai kávézót tekintette törzshelyének). Ha csak négy-öt mondat erejéig is, de leírja a Kijev szálló konferenciatermének és fogadóhalljának fílingjét, a bútorokba-függönyökbe beivakodott avas majonézszagot, az őrző-védő szolgálatra emlékeztető személyzet fiziognómiáját, a különös, műbőr- és plüssfurnitúrákkal borított belterek hihetetlen időn kívüliségét. Én meg, aki hosszú éveken át napi rendszerességgel a Kijevtől egy kőhajításnyira koptattam az iskolapadot, azonnal érzem, miről is ír ez a német ember.
A szerzőnek a város fokozatos felfedezése közben leginkább egyfajta arctalan rendezetlenség (nem feltétlenül rendetlenség), a városmaghoz közvetlenül tapadó negyedek porózus, improvizált jellege tűnik fel – ez a motívum, a keszekuszaság, a mindennemű urbanisztikai Über-Ich hiánya, a tarkaság élménye a könyv lapjain többször is visszaköszön. Aztán arra is rájövök, hogy miért. Hiszen Pozsony a szerző számára az egykori Prior áruház mellől nézve „kezdődik“. Wackwitz a fejezet elején tetőtéri szobájának ablakából figyeli a várost – egy filmes operatőr pontosságával írja le a Szlovák Nemzeti Felkelés terét, egy-két bekezdésnyi fokozatos ráközelítés után pedig már egészen bemérhetővé válik, honnan szemlélte reggelente a Manderla tömbjét, a Kő teret (amelyet a berlini Alexanderplatz itteni változatának nevez) meg a Szlovák Rádió odafentről jól kivehető fordított piramisát. Érdeklődve figyelem, hogy íróként-megfigyelőként nem veti rá magát az óváros házaira, nem szentel különösebb figyelmet a palotáknak és a templomoknak sem, inkább a modernista foltokat, Juraj Tvarožek és Vladimír Karfík funkcionalista üzlethelyiségeit veszi szemügyre. Aztán egy helyütt óriáspóknak nevezi az Új híd acélhuzalokra felfűzött csészealjdíszét, engem pedig gyermeteg mosoly fog el (Hát persze! Pók! Hogy én erre eddig miért nem…)
Olvasás közben újra meg újra rabul ejt a német szóláncokban rejlő többletérték, a lefordíthatatlan kifejezések sokasága. Így pl. a Ligetfalu illusztrálásához segístségül hívott Schlafstadt – vagyis egy hely, ahova az ember csak aludni jár vissza (és nem alvó város, hiszen az schlafende Stadt lenne). Vagy az, hogy Stadthülse, azaz peremváros – noha szó szerint magyarítva alighanem „városhüvely“ vagy „városburok“ lenne. A panelházak pedig egyenesen lakómasinák (gebirgsgroße Wohnmaschinen). Maga Ligetfalu pedig, ha csak egy mondat erejéig is, de Pozsony „ellenvárosává” (Gegenstadt) magasztosul.
A leíró részek folyamában megjelenik a külföldi multinacionális cég német projektmenedzsere, Wackwitz szavai szerint egy bunkó stílusú, másra figyelni nem tudó fiatalember, aki a régió fejlődéséről meg a munkaerőpiacról hadovál. Wackwitz érdeklődve, bár némi szkepszissel figyeli a város robbanásszerű gyarapodását, az alig tetten érhető változásokat és a nagy horderejű befeketéseket is. De fölcsillannak Pozsony kortárs mítoszai és urbánus legendái is, a máról holnapra meggazdagodott nevenincs vállalkozók, a vadprivatizáció nyertesei és hirtelen megtollasodott konjunktúralovagjai, a nem ritkán leélt panellakásokból kialakított tetőtéri loftok, no meg a mélygarázsok alján pihenő Bentleyk és Jaguárok. Pár sorral arrébb már egy fritőzszagú presszóban találjuk a szerzőt, aki megidézi a helyi kisemberek vitáit, kocsmai beszélgetéseket és bejárt toposzokat arról, hogy Ligetfalu valójában egy gigantikus védőbunker, amely a Bécs felől várható NATO-katonákat lett volna hivatott feltartani. Vagy hogy a panelrengeteg déli oldalán fekvő meddőhányó valójában az egykori Engerau törmelékeiből épült, tehát a motokrosszpálya alatt ott szunnyad(hat) a halászfalu egész múltja.
Aztán vannak itt egészen precíz észrevételek is – a szerző megfigyeli, hogy milyen szerencsétlenül ketté van hasítva a szűkebb értelemben vett óváros és a Védcölöp utca által határolt kijjebb eső rész, a Zoch utca, a Konvent utca meg az Apácapálya környéke (tényleg, gondolom magamban, ha ezt a két szövetet valahogy újra egybe lehetne forrasztani, azzal egy csapásra mennyit nyerne a város). Wackwitz nem ragadtatja el magát, nem bocsátkozik magasröptű fejtegetésekbe, nem kívánja azt az érzetet kelteni, hogy vezet minket, hogy kiismerte a várost. Néhány helyen azért kétségem támad (honnan tudja például, hogy Pressburg a 20. század elején „egy álmos és elmaradt“ vidéki város volt? („verschlafen und rückständisch“). Aztán egy-két ponton kíméletlennek tűnik, például amikor megjegyzi, hogy a kétezres évek elejének Szlovákiája Európa talán legfantáziátlanabb és legimidzsnélkülibb állama.
Közben, régi rossz szokásomhoz híven megint párhuzamosan olvasok – Wackwitz kötete mellett Dietmar Grieser bestsellerét bújom (a Der Onkel aus Pressburg címre keresztelt kötet, amely Ausztriában igazi sláger lett, azóta szlovák fordításban is megjelent). Ebből a párosból egyértelműen Wackwitz munkájában látok több fantáziát. Míg Grieser egy Legyen ön is milliomos-típusú, kvízkérdésekhez illő tudásanyagból mazsolázgat, osztrák vonatkozású aforizmákat, helytörténeti nüanszokat, „tudta-e?“ típusú lokális érdekességeket gyűjt egy csokorba, addig Wackwitz a nomádként sétáló városlakó homlokteréből rajzolja meg a kétezres évek szubjektív Pozsony-élményét. Sőt, ha figyelmesen olvas az ember, intimebb részletekbe is belebotlik, és talán felfigyel rá, hogy Wackwitz egy-két zárójeles kikacsintásban mintha valakit szólítgatna. Egy névtelen, távollevő hölgyet.
Persze nemcsak a hely szelleme tárul elénk, a város topográfiája, az utcák hangulata. A könyvbe konkrét sorsok és emberi drámák is bele lettek fűzve. Tanúi lehetünk például az intézetben váratlanul felbukkant G. professzor esetének, aki kopott kiskofferjében magával hozza egész pályafutását, iratait, okleveleit, szakmai kitüntetéseit, chicagói vendégtanárságának dokumentumait. Elárulja, hogy csődbe jutott fia után hatalmas adósság hullott rá, így belvárosi lakását is eladni kényszerült. Az exakt tudományok professzor emeritusa pedig, hogy, hogy nem, bedőlt egy alávaló, ám jogilag kikezdhetetlen szerződésnek: a kisbetűs rész értelmében lakása értékének csak egy töredékét kapta meg. Nyugdíja teljes egészében fia adósságának törlesztésére megy, jó ideje egy víkendházban lakik, télire pedig egy raktárépületben húzódik meg. A szívszorító hitelességgel visszaadott beszélgetésből kiderül: a törékeny öregúr valójában nyugdíj-kiegészítésért és alkalmi állásért kuncsorog.
A másik kiemelt módon Pozsonynak szentelt fejezet (Post aus der Alten Welt) egy krimiszerű felvezetéssel indul. Wackwitz rendszeres időközönként levelet kap egy titokzatos öregúrtól, aki a legválasztékosabb németséggel ad hangot felháborodásának, és értesíti a Goethe Intézet fejét a Duden szótár apró pontatlanságairól és következetlenségeiről. Az ismeretlen úr addig-addig ostromolja szerzőnket, míg az fel nem keresi őt. Ott, F. úr nappalijában (amelyet mintha konzervált volna az ötvenes évek légköre, a könyvespolcok csak úgy roskadoznak a furcsa színskála-rendszerbe sorolt német, magyar, szlovák és angol könyvektől) hamar kiderül, hogy a lingvisztikai nüánszok, a sok, szőrszálhasogató korrektúra mind csak egy-egy kreatív ürügy volt ahhoz, hogy a tolószékéhez kötött aggastyán méltó beszélgetőpartnert találhasson magának. És F. úr pár felvezető mondat után neki is áll mesélni. Véget nem érő monológjába belesűrűsödik a monarchia egész története: a Bánáttól kezdve Morvaországig egy sor élmény, anekdota és keserű tapasztalat látszik hadrendbe sorakozni. F. úr, akiről a könyvet olvasva nem lehet eldönteni, hogy milyen nemzetiségű, említést tesz partizán múltjáról, hosszasan mesél az SS-katonák előli kalandos szökéséről. Aztán minden további nélkül áttér a német szótár hibáira, Wackwitz pedig szeretettel figyeli, hogy az öregurat továbbra is jobban foglalkoztatja a német nyelvtan és a lexikológia, mint a testközelből megélt német agresszió, amely annak idején kis híján halálát okozta.
Stephan Wackwitz (1952) német író, irodalmár, kultúraszervező. Münchenben és Stuttgartban germanisztikát és filozófiát tanult. A doktori fokozat megszerzése után a londoni King´s College lektora volt, 1986 óta a Goethe Intézet kiküldött munkatársaként – különböző funkciókat betöltve – a fél világot bejárta (pozsonyi évein kívül dolgozott az intézet frankfurti, müncheni, Új Delhi-i, tokiói, krakkói és New- York-i kirendeltségein is). Jelenleg Grúziában él, a tbiliszi Goethe Intézet igazgatója.
Csanda Máté
Fotó: Pozsonyi Kifli
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!