;)
Emil Belluš, a szlovák építészet emblematikus alakja
2024 03 6.
Míg a szlovéniai Ljubljanának van egy Josip Plečnikje, mi Emil Bellušsal büszkélkedhetünk. A szlovákiai építészeti oktatás megalapítója az ország számos városának és községének modern arculatán hagyta rajta kézjegyét. Ez az alkalmilag barokk stílusban is dolgozó funkcionalista a részletekre mindig szigorúan ügyelő, univerzális építész volt.
Milyen ember volt Emil Belluš?
Bellušt számos további jelzővel is illethetnénk. Építészként tiszteletben tartotta az építészeti környezetet, amelybe a saját művét szánta. Szerény ember volt, de szigorú tanár; fontosnak tartotta diákjai kiváló szakmai felkészítését. Méltósággal viselte a sors csapásait, márpedig az bőven gördített elé akadályokat. Talán ezért ügyelt annyira a koleszterinszintjére, és bár vasárnap délutánonként gyakran preferánszozott építész barátaival a Carlton kávéházban, sem kávét, sem alkoholt nem fogyasztott, sőt még a tojást is kerülte. Ez a kártyajáték viszont nem volt ártalmas, kedvét lelte benne, és elfoglalt ember létére sem tekintette időpocsékolásnak. A „szükséges kikapcsolódás” kategóriába sorolta. Štefan Lukačovičcsal és id. Martin Kusýval együtt alkotta ennek a „kikapcsolódásnak” az összeszokott trióját. Mások mellett Lukačovič is segített neki, amikor az ún. „B akció” keretén belül ki akarták telepíteni Pozsonyból, Kusý pedig monográfiát írt róla. Mindhárman „találkoznak” a Szabadság téren (az egykori Hercegfasor), melyet éppen az általuk tervezett nagyszabású épületek uralnak – a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészeti Kara, id. Martin Kusý alkotása és a Központi Postaigazgatóság (ma Közlekedési Minisztérium), amelyet Eugen Kramárral közösen tervezett Štefan Lukačovič. Talán Kramár is szívesen bekapcsolódott volna a preferánszpartikba, de ő vagy börtönben ült, vagy ki volt utasítva Pozsonyból, ahová szabadulása után egy ideig nem térhetett vissza. Ilyen idők jártak. Aki sikeres és művelt volt, arra rájárt a rúd, mert a sikerre nem volt mentség… és rájárt a rúd Emil Bellušra is.
Szlovák Evezős Klub, Pozsony (1930)
Drámai kezdetek
Már az egyetemi tanulmányai is drámai körülmények között kezdődtek 1918 szeptemberében Budapesten. Az első évfolyamot nem sokkal a Monarchia széthullása után, 1919-ben fejezte be. Borbélynak álcázva tért vissza Szlovákiába, Kun Béla Közép-Szlovákiát elfoglaló csapatainak nyomában. Legalábbis kalandos út lehetett. Szlovákiában azonban nem volt hol továbbtanulnia. Ekkor még senki, maga Belluš sem gondolta, hogy éppen ő lesz az, aki az országban megalapítja az építészet oktatását. A Cseh Műszaki Egyetemen, ahol végül a tanulmányait folytatta, találkozott a cseh avantgárd világgal, az új állam létrejötte feletti örömmel és lelkesedéssel, az alkotó hevülettel és lendülettel. A tanára azonban a tradicionalista Antonín Engel professzor lett, így Belluš műveiben az avantgárd trendeket átszínezik a hagyományos értékek, nagy hangsúlyt fektetve a képzőművészeti, szobrászati dekorációra (ami azonban olykor kimaradt a kivitelezésből, mint például a Technika háza vagy a Nemzeti Bank épületének esetében).
A Propeller épülete (1930)
A két háború közötti funkcionalista Belluš
Belluš egy drámai változásokkal teli korban alkotott, amit a művei is tükröznek. Legsikeresebb és legtermékenyebb korszaka kétségkívül a két háború közötti időszak volt, a csehszlovák nemzeti stílusnak szánt rondokubizmussal azonban nem találtak egymásra. Határozottan az avantgárd funkcionalizmus mellett tette le a voksát – erről tanúskodik egyebek között a ligetfalui (Petržalka) Szlovák Evezős Klub épülete, a Propeller állomása a Duna két partján, vagy éppen a vörös színű Szövetkezeti házak a Szlovák nemzeti felkelés terén. Amikor a sikeresen működő, modern szervezet, a Kölcsönös Agrárpénztárak Szövetsége képviselői úgy döntöttek, pozsonyi székhelyet építenek – ez lett a Központi Szövetkezet, az Agrárház, majd végül a Szövetkezetek központja –, ehhez egy tehetséges és lehetőség szerint szlovák építészt kerestek, ami a nemzeti önérzet ébredezéséről tanúskodik. Így akadtak rá Emil Bellušra. A Szövetség a sok vészmadár ellenére sem járt rosszul a fiatal, alig 35 éves építésszel. A három funkcionalista épület közül a középső – időrendben az utolsó – már a fasizmusra és a háború időszakára jellemző monumentalitás jegyeit hordozza magán.
A Szövetkezeti házak a pozsonyi Szlovák nemzeti felkelés terén (1934–1937). Fotó: Fortepan
Közelgő világégés
Emil Belluš az enteriőrben előszeretettel használt fát, ami nem is csoda, hiszen annak a sikeres asztalosnak a családjából származott, aki a budapesti New York kávéházat díszítő faburkolatokat készítette. A homlokzatokat gyakran burkolta kerámiával, mint például a már említett Szövetkezeti házak, a Szlovák Műszaki Egyetem Építészeti és Formatervezési Karának épülete, vagy éppen a Dosztojevszkij (az egykori Justi) soron álló Coburg-palota esetében. Ikonikus anyaga mégis a szepességi travertin lett. Ez díszíti néhány olyan, jelentős épületét is, amelyek a fasizmus időszakában és a második világháború idején épültek. Legismertebb közülük a Nemzeti Bank fiókja (1938, ma a Főügyészség épülete) a Štúr utcában (az egykori Baross Gábor út), amelyet teljes egészében travertin borít. A legszembeötlőbb a durván megmunkált travertinnel borított lábazat, amelynek az épület felső részén kialakított talányos nyílással együtt a jelentős állami intézmény fontosságát, komolyságát és monumentalitását, valamint a kialakulóban lévő totalitárius hatalom erejét és arroganciáját kellett hangsúlyoznia. Belluš a simára csiszolt travertint kedvelte a leginkább, amelyet egyéb épületeken is alkalmazott a háború idején. Ilyen például a később Újságírók házaként ismert ún. Technika háza a Kapucinus utcában, az egykori SHKB bank épülete a Gorkij (a volt Andrássy Gyula) utcában, valamint a háború után épület Devín szálló is. A háborús totalitárius hatalom arra is felkérte a sikeres szlovák építészt, hogy a Grassalkovich-palotát a szlovák állam elnöke számára, az esztergomi érsekek nyári rezidenciáját pedig a külügyminisztérium számára átalakítsa. Ekkor mutatkozott meg a régebbi építészet iránti érzéke és tisztelete; mivel az érsekek nyári rezidenciájának oldalszárnyai az átalakítás után még az eredetinél és erőteljesebb barokk jegyeket mutattak, Belluš az „alkalmi barokk építész” megnevezést is kivívta magának.
A Nemzeti Bank (ma a Főügyészség) épülete a pozsonyi Štúr utcában (1936–1938)
Az alkotó munkásság vége
Belluš a háború után is kapott ugyan megbízásokat, de karrierje felett már gyülekeztek a sötét fellegek. Újabb totalitárius rezsim jut hatalomra, új ideológiát meghonosítva az építészetben és a művészetben, és a kommunista hatalomnak szúrni kezdi a szemét a sikeres építész műhelye. Belluš jól látja, hogy ezt a hatalmat valahogyan ki kell játszani, de engedményekre is szükség lesz. Épületeit, mint például a Prímás téren (az egykori Batthyány tér) álló az Új városházát, a Szlovák Műszaki Egyetem Építészeti és Formatervezési Karának épületét a Szabadság téren, illetve utolsó jelentős alkotását, a Récsei úti Ifjú Gárda Kollégium épületeit munkás-paraszt tematikájú domborművekkel és népi motívumokat tartalmazó grafitelemekkel díszítette – az új rendszer kizárólag ezeket tekintette elfogadhatónak és ártalmatlannak. Viszont hamarosan törvényt hoztak arról, hogy az olyan professzor (Belluš 1940-ben kapta meg ezt a címet), aki tanít, az nem tervezhet. Egy kreatív, produktív és szenvedélyes építészt nagyon érzékenyen érinthet egy ilyen rendelkezés. Belluš úgy döntött, amíg csak módja lesz rá, tanítani fog, hogy átadja tudását a fiatal nemzedéknek, ezért kénytelen volt feladni építészi alkotó karrierjét. Csupán 53 éves volt, amikor ez a törvény megszületett. Egy építész rendszerint ebben a korban van alkotói erejének teljében, neki azonban már nem adatott meg a lehetőség, hogy ezt bizonyítsa. Semmi sem valósult meg abból, amit ezután tervezett. Ráadásul további megpróbáltatások vártak rá – kizárták a Szlovák Tudományos Akadémiából (ahol az Építészmérnöki és Építészeti Intézet egyik alapítója volt), később pedig kényszernyugdíjba küldték a katedráról. Mindezt alázattal és a rá jellemző méltósággal viselte.
A pozsonyi Devín szálló (1948)
Belluš, az univerzális építész
Bár nem sok idő adatott meg neki az alkotásra, jószerivel minden területen letett valamit az asztalra.
Alig múlt harminc, amikor már funkcionalista épületeket tervezett a Duna partjára. Ilyen a Szlovák Evezős Klub épülete – feleségével együtt szenvedélyes szkiffevezősök voltak. Néhány száz méterrel lejjebb áll a folyó mindkét partján az ikonikus Propeller-állomás, és ugyancsak ikonikussá vált a Vág felett átívelő pöstyéni (Piešťany) Oszlopsoros híd. Ez azonban korántsem az egyetlen hídja Bellušnak.
A Szövetkezeti házakat megtervező kezdő építészként elnyerte egy ambiciózus agrárvállalkozó csoport bizalmát, amely további jelentős szövetkezeti épületek tervezésével bízta meg. Csak két példa a sok közül, mindkettő Nagyszombatból (Trnava): a víztorony és a NUPOD (Élelmiszer-szövetkezetek Beszerzési Központja) számára épített önműködő malom. Ipari épületeivel másutt is találkozhatunk, ő tervezte például a Szlovák Magnezitművek (Dinas) épületegyüttesét Bélabányán (Banská Belá).
A pozsonyi Ifjú Gárda Kollégium (1954). Fotó: Fortepan
Alkotásainak legalább harmada lakóépület, ideértve a rövid távú ott-tartózkodásra szolgáló szállodákat, kollégiumokat és hasonlókat – a Nemzeti házat Beszrecebányán (Banská Bystrica), a Devín szállót, az Ifjú Gárda Kollégiumot és egyebeket –, éppúgy, mint a hosszú távú ottlakásra szolgálókat, például a villákat, köztük a sajátját is a Hlavatý utcában, ahonnan erőszakkal ki akarták lakoltatni. Lakótömböket tervezett a Miletič utcára (az egykori Paar út), a Szőlősi útra és a Bjørnson utcára is, enyhíteni próbálva az alacsonyabb társadalmi rétegek és az állami alkalmazottak katasztrofális lakhatási helyzetén Pozsonyban.
Kevéssé ismert, hogy a háború utáni időszakban templomokat tervezett a Magyarországról, Horvátországból és Romániából áttelepülő evangélikusok számára, hiszen maga is evangélikus családból származott. Ezek a templomok Szencen (Senec) és Naszvadon (Nesvady) találhatók.
Számos multifunkcionális épületet tervezett. Bank-, iroda- és egyéb épületei mozinak, színháznak és boltoknak, a felsőbb szinteken pedig lakásoknak és műtermeknek is otthont adtak, hogy ne csak a cégeket, hanem az embereket is szolgálják.
Díszletfestői munkássága gyakorlatilag teljesen titokban maradt. Nem egészen világos, miért nem adta hozzá a nevét. A közmondásos szerénysége miatt, vagy talán nem akarta a „komédiások” számára végzett munkával rontani építészi hírnevét?
A pöstyéni Oszlopsoros híd (1932). Fotó: Fortepan
Zárszó
Belluš számos olyan épületet hagyott ránk, melyek a mai napig működnek, legtöbbjük az eredeti rendeltetésének megfelelően. A mennyiség sosem ment a minőség rovására. Belluš mindig hangsúlyozta diákjainak, hogy a tökéletes művet sok-sok tökéletes részlet alkotja. Szinte kizárólag hazai anyagokkal dolgozott, és bár épületei meglehetősen változatosak, mind magukon viselik jellegzetes kézjegyét. Szerencsések vagyunk, hogy Dušan Jurkovič műveitől eltérően mindegyik Szlovákiában épült fel – Zohortól Pozsonyon, Pöstyénen, Turócszentmártonon (Martin) és Besztercebányán át egészen Homonnáig (Humenné), ahol a legtöbbjüket a mai napig megcsodálhatjuk.
Eva Čubríková
Fotó: Braňo Bibel
Fordította: Böszörményi Péter
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!