;)
„Van egy Pozsony a képzeletemben, amely teljesen más, mint a valódi”
2023 06 27.
Ha magyar kulturális rendezvényeket látogatunk Pozsonyban (amikor épp nem fojtogatja a várost világjárvány), előbb-utóbb biztosan találkozunk vele. Ahogy ő fel-felbukkan a város különböző pontjain, úgy jelennek meg a város helyszínei is időnként a verseiben, például legutóbbi, Nyeretlen című kötetében, amellyel Madách-nívódíjat nyert. Juhász Katalin költőt, újságírót kérdeztük legérdekesebb Pozsony-élményeiről, kedvenc Pozsony-attrakcióiról és legemlékezetesebb Pozsony-olvasmányairól.
Három város játszott fontos szerepet az életedben, Rimaszombat, Kassa és Pozsony. Melyikben töltötted a legtöbb időt, és melyik áll hozzád a legközelebb?
Rimaszombatban kevesebb időt töltöttem, mint a másik két városban eddig összesen, ott húszéves koromig éltem. Kicsit később mentem egyetemre, mint ahogy az szokás. A rendszerváltáskor még munkanélküli voltam. Mázlim volt, hogy nem kellett az egyetemen tudományos marxizmust tanulnom meg mindenféle elferdített dolgokat.
A rendszerváltás idején tehát még Rimaszombatban voltál?
Igen, a Szlovák Ifjúsági Szövetség számítógépes divíziójában dolgoztam. Az volt a feladatom, hogy gyerekeket tanítsak számítógépet kezelni. Olyan számítógépeket kell elképzelni, mint a PMD és a PP01. A Spectrum ZX és az Atari már forradalomnak számított. Egy ilyen gép annyi adatot tárolt, mint manapság a legszerényebb USB-kulcs.
Ez jelentette az inspirációt a Mentés másként című későbbi kötetedhez is?
Nem, mert én a Wordöt akkor még nem ismertem. A Microsoft még nem tört be a szocialista Rimaszombatba. Olyan programnyelveket használtunk, mint a Basic. Matematikai műveleteket kellett megtanulni, hogy mozgassuk a figurákat a képernyőn, szóval nagyon kezdetleges dolgok voltak. A legforradalmibb játék a kígyós volt, amikor egy hosszú vonalat kellett vezetned a képernyőn úgy, hogy ne ütközz neki a farkadnak. Ez viszont nekem egy új világ kezdetét jelentette. Már akkor éreztük, hogy ez megállíthatatlan, és nagy fejlődés előtt áll. Azoknak a gyerekeknek, akik ott tanultak, legalább a fele informatikusként helyezkedett el, mert hatalmas lett a kereslet irántuk. Én nem meggyőződésből mentem oda dolgozni, hanem mert ott kaptam munkát érettségi után. Két évet húztam le ott, és nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy a munkáltatóm ellen lázad éppen az egész ország. Ez egy nagy trauma volt számomra, amit évekig tartott feldolgozni. Habár én informatikával foglalkoztam, de úgy éreztem, hogy a rossz oldalon állok. A kulisszák mögött persze mi is arról beszélgettünk, hogy ez a rendszer és hatalom tarthatatlan. Csak azt nem gondoltuk, hogy ez még a mi életünkben megtörténik.
Amikor egyetemistaként Pozsonyba kerültél, már túl voltunk a rendszerváltáson?
Igen, már a szabad világba kerültem. Nagyon érezhető is volt a pezsgés, az optimizmus, a várakozással teli pozitív állapot a városban és az egyetemen is. Jó kedvük volt az embereknek, ami aztán a Mečiar-korszakban elmúlt. Az első évek viszont eufóriában zajlottak, és azt éreztük, most bármit lehet.
Mennyire volt számodra meghatározó a pozsonyi magyar tanszék, és ki volt rád a legnagyobb hatással?
Rögtön az első hónapban elindult a karrierem meredeken felfelé, mert Tőzsér Árpád a régi magyar irodalom órán felajánlotta, hogy ha valaki írogat, az nyugodtan mutassa meg neki az írásait. Én egy hétig gondolkodtam, hogy mit csináljak, és végül elvittem neki két versemet. A következő Irodalmi Szemlében már leközölték ezt a két verset, ami teljesen szürreális élmény volt számomra.
Nem is szóltak előtte, hogy meg fognak jelenni?
Tőzsér Árpád megkérdezte, tényleg én írtam-e ezeket a verseket, és amennyiben én írtam, mit szólnék hozzá, ha az Irodalmi Szemle következő számában megjelennének. Ő volt akkor a Szemle főszerkesztője, és Csehy Zoli volt az egyik szerkesztő. Rögtön a következő évben, 1994-ben meg is jelent az első kötetem.
Erre az időszakra tehető a Szőrös Kő című, mára megszűnt irodalmi lap létrejötte is, aminek te egyik alapítója és főszerkesztője is voltál. Csehy Zoltán, Polgár Anikó vettek még részt ebben a lapalapításban. Mi késztetett benneteket a Szőrös Kő megalapítására?
Akkoriban nagyon sok fiatal író akadt, és nem nagyon volt fórumuk. Az írásaik még nem voltak annyira kiforrottak, hogy az Irodalmi Szemlében vagy a Kalligramban közölhessék őket, de egy alkotó ember számára löketet adhat, ha megjelenik, amit írt. Pályakezdők publikálási lehetőségét biztosító lap volt a Szőrös Kő. Amikor ezek a pályakezdők elkezdtek fejlődni, egyre komolyodott a lap is. Egyre jobb írásokat közöltünk, a fordítók pedig világirodalmi nagyságokat is fordítottak. A fordításirodalmi része a lapnak sokszor színvonalasabb volt, mint az eredeti anyagokat tartalmazó része. Nem beszélve a fiatal képzőművészekről és grafikusokról, akik szintén nagyon örültek, hogy viszontláthatják a műveiket. A napilapok, hetilapok ekkoriban már nem igazán közöltek grafikákat. Jó időben, jó helyen kezdődött.
Van egy másik lap, amely szintén megszűnt már, és közöd volt hozzá. Az Ifi irodalmi rovatát is szerkesztetted.
Az Ifi vagy lánykori nevén Új Ifjúság volt a szlovákiai magyar ifjúsági lap. Először hetilap volt, és olyan napilapformátumban jelent meg, háromszín nyomással, eléggé riasztó külseje volt. Még hetilap volt, amikor magazinosodott, ekkor már színes lett. Ekkor vettem át az irodalmi rovat szerkesztését Bettes Istvántól. Volt rá kereslet, jól fogyott – még nem volt internet, és ez volt az egyetlen szlovákiai magyar ifjúsági sajtó
Egy kassai kitérő után tértél vissza később Pozsonyba, és a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete munkatársa lettél. Milyen szerepet töltött be akkoriban az intézet a pozsonyi kulturális életben, és ez azóta hogyan változott?
Ugyanazt a szerepet töltötte be, amit ma is. Az elsődleges feladata, hogy az itteni szlovákok számára bemutassa a magyar kultúra mindenféle ágát. Sokkal könnyebb bemutatni azt, amihez nem szükséges nyelvtudás, tehát zene, tánc, képzőművészet. Amihez pedig nyelvtudás kell, arra itt van a hazai magyar közönség, amely nagy örömmel hallgatja-nézi az írókat, költőket, a színházi előadásokat. Azokban az időkben elég pezsgő volt az intézet munkája. A kormányváltás után történt változás a preferenciákban, másfajta kultúrát kezdett el propagálni az intézet. A távozásom három év után közös megegyezéssel történt, mert úgy láttam, nekem az új irányvonalhoz nem sok közöm lesz, és nem tudom képviselni az értékeket, amelyek akkoriban megjelentek. Sokkal több lett a történelmi, politikai hátterű beszélgetés, és olyan könyveket mutattak be, amelyeket én nem tartottam annyira jelentősnek. Az új igazgatóval, Kollai Istvánnal megbeszéltük, hogy elválnak az útjaink. Paradox módon később nagyon jóban lettünk.
Azóta, az utóbbi tíz évben az Új Szó kulturális újságírója vagy. Szerinted mennyire tesz jót az Új Szónak, hogy itt van a szerkesztősége a fővárosban?
Szerencsésebb lenne, ha Rimaszombatban lenne. Ezt a földrajzi dilemmát nem lehet megoldani. Ahol szórványmagyarság él, ott egy magyar napilap, főleg annak a kulturális rovata csak úgy tud működni, ha az újságírók vonatra vagy kocsiba ülnek, és elmennek oda, ahol a kulturális élet zajlik. Én a Kassai Thália Színház összes bemutatójára tizenöt órát utazom. Nem várható el a helyi tudósítótól, hogy színikritikát írjon vagy kulturális eseményről szakmai véleményt mondjon. Mivel Pozsony az ország csücskében van, minden messze van. A politikai tudósításokhoz viszont a pozsonyi jelenlét fontos. A mai világban viszont már teljesen mindegy, hogy hol van az ember. A nyáron több hetet Rimaszombatban töltöttem home office-ban, és ugyanúgy készítettem a lapot, mint Pozsonyból.
A pozsonyi magyar kulturális élet milyen irányba tart szerinted? Mi az, ami hiányzik, mi az, ami most működik jobban, mint korábban?
A közönség igényei nagyon sokat változtak már ezalatt a rövid idő alatt is, ha az utóbbi tizenhárom évet vesszük alapul. Korábban még volt igény olyan rendezvényekre, amelyekre ma már nincs. Ilyen volt például a Deja vu klub. Ez egy jól működő zenei klub volt, ahol minden rendezvényen vendégek zenéltek a rezidens zenekarral, a Deja vu-vel. A közönség igénye elkezdett változni, egyre kevesebben jártak, és ők is inkább már csak sörözni akartak. A klub átkerült a magyar intézet nagytermébe, amit viszont nem koncertekre terveztek, így oda lett a klubhangulat. Az addig kitartók is elpárologtak, így a klub megszűnt. Ez is mutatja, mennyit változott a közönség és a fiatalok, akik ma már két kattintással elérnek bármilyen koncertet a YouTube-on, vagy előnyben részesítik a táncos szórakozást, aminek nincs edukációs része. A pozsonyi magyar kultúrának most meg kell mérkőznie az egész világ kultúrájával, és nincs könnyű helyzetben. Ehhez hozzá kell vennünk a szlovák rendezvényeket is, mert ma már rengeteg olyan koncert van, ami magyar közönséget is vonz. Szoktam mondogatni, hogy ha most lennék fiatal, milyen jó dolgom lenne. Akkoriban az volt a problémám, hogy kevés kulturális esemény zajlott ahhoz képest, hogy mennyit be tudtam volna fogadni. Ma már időhiány miatt nem tudok ott lenni mindenhol. Persze ez még a pandémia előtti régi világra vonatkozik.
A pozsonyi magyar és szlovák kulturális élet között szerinted milyen átjárás van? Mennyire ismerik egymást a két szcéna szereplői?
A zenészek ismerik egymást a legjobban. Az irodalmárok egyáltalán nem, habár Pozsonyban kevés magyar író él, de az egész szlovákiai magyar irodalomra jellemző, hogy nincs kapcsolat, vagy csak szimbolikus, esetleges szinten. Ez fele-fele arányban függ tőlünk is és a szlovákoktól is, akik, valljuk be, nem nagyon kíváncsiak ránk. Inkább egzotikumként tekintenek ránk. A fordítás még mindig gyerekcipőben jár, és még mindig nagyon kell örülni, ha itteni magyar szerző műve megjelenik szlovákul. Sajnos mi sem vagyunk kíváncsiak a szlovák kollégák műveire, pedig mi a nyelvet is értenénk.
Nemrég a Sárik Péter-triónak a magyar intézet szervezésében megvalósult jazzkoncertjén találkoztunk, ahol Bartók-feldolgozások hangzottak el. Szerinted a magyar kulturális hagyománynak méltó helye van a városban?
Bartók szerintem kakukktojás, mert őt nem azért tűzik műsorra Pozsonyban, mert magyar zeneszerző volt, hanem mert világhírű, és az univerzális értékeket látják benne. Az csak egy bónusz, hogy kötődik Pozsonyhoz, valakik tudják, valakik nem, tudatosan emlegetni ezt még szlovákoktól nem hallottam. Hasonló eset Liszt Ferenc, akiről egy kis teret is elneveztek a városban, és németül bemondják a nevét a villamoson. Ezt is vehetjük a magyar kultúra népszerűsítésének, hiszen Liszt magyarnak vallotta magát, még ha nem is beszélt nagyon magyarul. A zenében mindenesetre nem igazán érvényesül a nemzeti szempont.
Melyek a kedvenc kulturális attrakcióid Pozsonyban, és szerinted mennyire érdekes a város ilyen szempontból?
Nagyon nagy fejlődésen ment keresztül a város, amióta itt vagyok. A kilencvenes évek közepével összehasonlítva tényleg ég és föld. Akkoriban a PKO volt a kedvenc helyszínem, ahol a Pozsonyi Jazznapokat is tartották. A PKO-t viszont ledózerolták, és ezzel megszűnt egy nagyon fontos kulturális tér, ami engem lelkileg is megviselt. Rossz volt látni, ahogy fokozatosan eltűnt a föld színéről, és ezzel eltűnt az ifjúságom egyik fontos darabja. Ezt jelképesnek is lehetett tekinteni, hogy új kultikus helyeket lehet keresni. Az egyik ilyen új kultikus hely a KC Dunaj lett. Ennek a funkciója is megváltozott az utóbbi években, eleinte koncerthelyszínként működött, és a leghaladóbb zenéket lehetett ott hallani élőben. Ma is haladó hely, de nem az élőzenére, hanem a partikra szakosodik. Az elektronikus zenéből nem az úgynevezett lakossági techno, hanem a nívósabb zene helyszíne, ha táncos lábú lennék, gyakran járnék oda. Koncerthelyszíneket tekintve nekem az Majestic Music Club a kedvencem, a volt YMCA. Most talán ez a leghaladóbb hely. Bár inkább a szervezőket kell dicsérni, nem magát a helyet. Mondhatnám még az Ateliér Babylont is, ami a régi Vásárcsarnokkal szemben van. Nekik van saját szervezőcsapatuk is, de az év nagyobbik részében bérbe adják a helyet. A szervezőkön múlik, hogy kiket hívnak. A szervezők sokat panaszkodnak az utóbbi években, hogy nagyon meg kell válogatni a programot, mert a közönség finnyásabb lett, és kevesebb pénzt is tudnak áldozni koncertekre. Nem lehet előre látni például, hogy egy Frank Turner-koncertre hányan jönnek el. Szegény Frank Turner szerintem még sosem játszott ilyen kis közönség előtt, mint Pozsonyban, azóta sem jött vissza. Egy nagy lutri az egész, és a szervezőknek folyamatosan figyelniük kell a slágerlistákat és a közösségi platformokat, hogy lássák, mi a népszerű, kinek hány követője van Szlovákiából.
Ligetfaluban élsz, és a legutóbbi, Nyeretlen című verseskötetedben is tematizálod ezt a helyszínt, a szürrealizmus és a realizmus határán lebegve, furcsa melankóliával. Ligetfalut nem szokták különösebben költői városrésznek tartani.
Amikor még Rimaszombatban éltem, különböző horrortörténeteket hallottam arról, mi minden zajlik Ligetfaluban. Kábítószer-kereskedelem, megtámadják az embert éjszaka hazafelé menet, és hasonló borzalmak. Egyetemistaként láttam, hogy ez nem igaz, voltak ismerőseim, akik itt laktak, és hajuk szála sem görbült. A rossz hírnév persze gyorsabban terjed, mint amikor javul a helyzet, jobb a közbiztonság, és érdekes dolgok épülnek. Amikor ideköltöztem, azt láttam, hogy ez egy abszolút élhető hely. Igaz, hogy nincs itt mit csinálni, bár van néhány kultúrház, és a lakók nagyon óvják a zöld területeket, minden bokorért petíciót indítanak. Egy hetvenes években épült panelrengeteget most már nem igazán lehet barátságossá tenni. Ez egy önálló univerzum, ahonnan az emberek bejárnak a Duna túlpartjára dolgozni. Vannak viszont olyan helyek, amelyeket itteni lakosként felfedeztem. Óriási meglepetés volt, hogy micsoda fotókat lehet itt csinálni. Feltettem őket a Facebookra, hogy találják ki, hol járunk. Senki nem találta ki, hogy például a Draždiak tó partján készültek a romantikus felvételeim. A legjobb medvehagyma-lelőhelyek is itt vannak, és nagyon szép sétaútvonalak.
Vannak Pozsonyhoz kapcsolódó fontos olvasmányélményeid? Miért nem szerepel szerinted több magyar irodalmi műben Pozsony?
Szerintem azért nem szerepel, mert nem hálás irodalmi téma. Pozsony egy nagy gyűjtőtégely, ahol nagyon sok a betelepülő. A fiatalok tizennyolc évesen betelepülnek, hogy önállósodjanak, de nagyon sokáig nem válnak pozsonyi lakosokká. Nem fogadja be őket a város, vagy ők nem találják magukat benne. Mindenki mikrouniverzumokat épít ki magának, és nem tudja birtokolni az egész várost. Olyan irodalmi művet nem is tudnék mondani, amiben benne van az egész város. Nekem a kedvenc Pozsony-könyvem György Norbert Klára című könyve. Amikor olvastam, még nem éltem Pozsonyban, de már ismertem Ligetfalut, és pont azzal az autóbusszal közlekedtem, amikor itt voltam látogatóban, amelyről ő is ír a könyvben. Nagy felfedezés volt, hogy valami, amihez tudok kapcsolódni, egy irodalmi műben szerepel. A másik ilyen érdekes élmény volt Czinki Ferenctől A pozsonyi metró. Ez nem egy tökéletes könyv, de egy másik nézőpontot kínál. Egy messziről jött idegen perspektívájából látjuk a várost, és nagyon sokat hozzátesz a saját fantáziájából. Ez nem egy tényszerű, leíró, realista könyv, összemosódik a képzelet a valósággal. A mai napig várom viszont azt a könyvet, amely összefoglalja Pozsony sokféleségét, azt, hogy minden városrész teljesen más. Kíváncsi vagyok, hogy birtokolható-e egyszerre az egész város, és hogy megismerheti-e valaki annyira Pozsonyt, hogy azt mondja, minden utcát, éttermet ismer. Én sem birtoklom az egész várost, csak egy részét. Van egy Pozsony a képzeletemben, amely teljesen más, mint a valódi. Ilyen virtuális Pozsonya szerintem mindenkinek van, aki itt él, és ha összehasonlítanánk ezeket, úgy tűnhetne, mintha nem is ugyanarról a városról beszélnénk.
Szalay Zoltán
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!