;)
Revolvert kapott Pozsonyból az első magyar rádiósztár
2021 03 25.
Scherz Ede már akkor rádiósztár volt, amikor a rádió még nem is létezett. Ma talán médiacelebként emlegetnék a bulvárlapok, pedig nagyon szolid és kifinomult úriemberként élt. Kedélyes és vidám arca csak akkor komorult el, ha Pozsonyról kérdezték.
Egész Magyarországon csak Scherz bácsiként ismerték. Bár csak 1925-ben került a Magyar Rádióhoz, korábban a Telefonhírmondó bemondója – vagy ahogyan akkor mondták: szpíkere – volt. Annyira ismert volt, hogy egyszer egy budapesti parkban illuminált állapotban barátjával egy ápolt gyepen sétált, a rendőrök pedig igazoltatni akarták, de amikor megmondta a nevét, azonnal elengedték. Vidéki előadásokra és beszélgetésekre hívták, amelyeken sokszor improvizált viccekkel nevettette meg a közönséget. Azt is mondhatnánk, hogy a hazai stand up comedy egyik előfutára volt, bár tudatosan sosem törekedett a szórakoztató iparba, inkább komoly és eredeti hangszínével és hanghordozásával vált ismertté, elsősorban a rádiónak köszönhetően.
Scherz Ede (alul, szürke öltönyben). Forrás: fortepan.hu.
Bajból csinált szerencsét
Pedig főbe is lőhette volna magát, élete során ugyanis minimum két esetben került olyan helyzetbe, amikor a legtöbben talán a golyót választották volna. Szerencséjére lazaságból és humorérzékből sokkal többet kapott, mint stresszből és aggodalomból, ráadásul még a felesége is áldott jó asszony volt, ahogy ő írja. Örökségét például, melyet édesapja pozsonyi gazdaságából jussaként kapott, eljátszotta egy Monte Carlo-i kaszinóban a hozományával együtt. A 30-as évek elején kiadott, önéletrajzi ihletésű könyvében (A rádió humora) erről így írt:
„Ahogy járom, járom a világot, egyszer csak eljutok Montecarlóba. Akkor még kerek száztizennégyezer koronám volt. Érdekes. Az ember nekiindul a világnak, és ha száztizennégyezer koronája még van, okvetlenül eljut Montecarlóba. Ott aztán leül. Annak ellenére, hogy azzal indult el, járja a világot, bejárja. Én alaposan leültem. S addig föl se keltem, amíg tartott a száztizennégyezer koronám. Otthon igazán olcsóbban ülhettem volna. Ültem, rendületlenül, csak a kezem járt, ahogy raktam fel a pénzt. Sokszor raktam, ritkán kaptam, addig raktam, addig nem kaptam, amíg… de ezt megmondtam már. Egy reggelen üres zsebbel és réveteg tekintettel botorkáltam ki a kaszinóból. Egyetlen frankom sem maradt. A montecarlói kaszinó igazgatósága aztán nyolcszáz frankot adott, hogy utazzam vissza hazámba. A pénzt természetesen elfogadtam, igazán nem sok, ha száztizennégyezer koronából nyolcszáz frankot visszaadnak. És természetesen visszamentem játszani. Hátha visszanyerem a száztizennégyezer koronát: de szívesen visszaadnám a kaszinó igazgatóságának a nyolcszáz frankot. És elvesztettem a nyolcszáz frankot. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a nyolcszáz frankot nem hazulról hoztam. Most már nem adtak útiköltséget. Ez helyes intézkedés is volt részükről, mert ha folytatólagosan is pénzben adják ki az útiköltséget, talán még most is ott kártyázom a kietlen Montecarlóban. Megváltották a jegyet Budapestre, és azt adták a markomba: köszönjük a látogatást, Scherz úr. Bár… tizennégy fillérrel érkeztem Budapestre, ami még a békevilágban sem volt feltűnően nagy összeg. Nyolc hónapot töltöttem vagy inkább költöttem el Montecarloban. Egész „világjárásom” körülbelül egy évig tartott.”
Felesége is megérkezett Budapestre, aki addig Pozsonyban várta türelmesen, és nem tett neki szemrehányást. Írt a pozsonyi rokonoknak, küldjenek pénzt, mert eljátszotta, ők meg állítólag revolvert küldtek neki. Erről már nem könyvében ír, hanem egy beszélgetésben említi, amely az Esztergom és vidéke című regionális lapban jelent meg 1928 júniusában.
„Nem estem kétségbe, álltam az utcán és sütkéreztem. Sürgönyöztem haza pénzért. Otthonról pénz helyett revolvert küldtek. Nevettem egyet, gondoltam, annál én okosabb vagyok, hogy elvessem az életet. Szerencsére összetalálkoztam egy régi barátommal.”
Ez volt 1906-ban. De főbe azért nem lőtte magát, inkább eszébe jutott, hogy elmegy az Uránia moziba földrajzi előadásokat tartani, hisz bejárta a világot, legalább is Monte Carlót és környékét.
„A felolvasásnak nagy sikere volt. De nem csak az előadás tartalma tetszett, a mód is, ahogy előadtam. Hat korona napidíjjal állandó felolvasónak alkalmaztak az Urániában. Egyszer aztán meghallott a Telefonhírmondó igazgatója, és elhívott az Urániától a Telefonhírmondóhoz. Itt havi százötven korona fizetést kaptam.”
Innen került aztán 1925-ben a rádióhoz, ahol az egész ország Scherz bácsija lett, még ha nem is volt akkoriban idős ember. De a név valahogy ráragadt, és még a magyar politika legnagyobb veteránja, az akkor nyolcvanas éveit taposó Apponyi Albert is Scherz bácsinak szólította. Hívták az ország minden részébe, és a határon túlra is.
Cikk Scherz Edéről a Rádióélet című újságban.
Pisztoly helyett könyv
Hanem a harmincas évek elejére elkezdett romlani a hangja. A színészek rettegett betegsége érte őt el, a hangszálgyulladás. Egyik temesvári előadásán be is kiáltott egy nő a közönségből, hogy Scherz bácsi, hát hová lett a hangja. Mire ő, „igen, Scherz-egek” – erre persze óriási nevetés a közönségből. De ekkor sem nyúlt a revolverhez. Inkább könyvet írt.
A rádió humora című könyvecske 1931-ben jelent meg Budapesten, szerzői kiadásban. Mint az előszóban írja, magáról tud a legjobban beszélni, ezért írni is a saját életéről fog. Születésével és gyerekkorával kezdi, a könyv végén pedig versikéket és vicces költeményeket találunk, melyeket hallgatói és barátai írtak neki. A könyv számunkra legértékesebb részét talán azok a történetek képezik, melyekben pozsonyi gyerekkorát idézi fel. Megelevenednek előttünk a dualizmus kori Pozsony helyszínei és egykor jellegzetes alakjai.
Születéséről annyit, bár ezt a könyve nem említi, hogy az Apácapályán (ma Panenská) született, születési anyakönyvi kivonata szerint a Nonnenbahn 75-ös szám alatti épületben. A Szentháromság templomban keresztelték, méghozzá egy népszerű és máig híres pozsonyi páter, Vászojai Scherz Károly, aki a blumentáli és zuckermandeli hívek közt is évtizedekig teljesített szolgálatot (emléktáblája ma is megtalálható a Zuckermandelben). A keresztségben az újszülött a Joseph Eduard Scherz nevet kapta, apja pedig Ernest Scherz, nobilis de Vaszoja néven szerepel a kivonatban, így joggal feltételezhetjük, hogy a páterrel rokonságban voltak. Ede édesanyja viszont a kivonat szerint evangélikus volt, és Hoffer Máriának hívták.
A Szentháromság templom 1910 körül. Forrás: L. Kalman gyűjteménye.
A vasló és az égő kofa
Elemi iskolába a dóm mellé járt, és az első történet, melyet könyvében említ, egy diákcsínyről számol be.
„Az iskola meg a dóm között térség, azon hatalmas szobor, Szent Márton háromszoros életnagyságú, vasból készült lovasszobra. Az órák közötti szünetekben erre a térségre tódult ki az iskolából a sok fiú, itt hancúrozott egyet hirtelen, vagy – nézte át a leckét: én nem tartoztam a második csoportba. Egy napon, szerencsétlenségemre, eszembe jutott, ugyan milyen lovaglás eshetik a vaslovon?”
Hanem miután a szünetnek vége lett, mindenki visszafutott az iskolába, ő pedig nem tudott egyedül lemászni a vaslóról, és hiányzott az osztályból. Végül a tanár létrával szedette le, mutatványáért pedig Scherz Edét huszonöt botütéssel jutalmazta.
Egy másik alkalommal Sanyi öccsével bosszút álltak egy vásártéri (ma Szlovák nemzeti felkelés tere – Námestie SNP) kofán. „Szörnyű kövér kofa volt az illető. Lehetett hét tokája. Úgy hívták a pozsonyi spiszek: „Die fesche Juli!” Gesztenyét árult. Ott ült, üldögélt a kályhája előtt a „zöldpiacon”, kis széken, de a kis széken óriási, szalmával töltött zsák, mint ülőpárna. Egyébként ez a Juli a gyerekek réme volt. És mi mégis – fölgyújtottuk. Bennünket – engem, meg a Sanyi öcsémet – különösen gyűlölt.” A haditerv az volt, hogy Ede gesztenyét kért Juli nénitől, és amíg az a gesztenyéket szedte, Sanyi meggyújtotta alatta a szalmapárnát. A történet így végződött:
„Juli néni igyekezett felugrani, ez természetesen nem sikerült egykönnyen, s a szalma lángolt és nagy füsttel burkolta Juli nénit. A halaskofáknál szerencsére volt víz, a halaskofák osztaga aztán – megmentette Juli nénit.”
Egyszer Sanyi öccsével befogott kóbor kutyákat akartak kiszabadítani a pecérek kocsijából. Sikerült is nekik, mire az egyik menekülő eb lábon harapta Edét. Könyvében az erről szóló fejezet A hálátlan kutya címet kapta.
A Vásártér 1910 körül. Forrás: L. Kalman gyűjteménye .
„Ülni még ráérek”
Ezekért a csínyekért csak verést kaptak, de egyszer anyagi kárt is okoztak édesapjuknak. Neki birtokai mellett likőrgyára is volt Pozsonyban, a kis Ede és Sanyi pedig egyszer festett vizet szállítottak ki a vendéglőkbe apjuk likőrgyárából, a pénzt pedig eltették. Jött is aztán a sok panasza vendéglősöktől, hogy Scherzék likőrje már csak árnyéka korábbi önmagának.
Hamar kiderült, hogy Edéből később sem lesz felelősen gazdálkodó, sem kereskedő:
„Mondom, gazdának neveltek, s már mielőtt megnősültem, rám bízták a birtokot. De bizony nem jó kezekre bízták. A birtok jövedelme gazdálkodásom következtében erősen megcsappant. Erre az apám fölmentett a gazdálkodástól, és amikor megnősültem, kiadta a részemet. Körülbelül hatvanezer korona jutott rám apai részről. Ugyanannyi hozományt kaptam. Pesti lány volt a feleségem. Üljek a vagyonban? Ej, ülni még ráérek, inkább körülnézek egy kicsit a világban.”
Ekkor indult el Monte Carlóba, a történet folytatását pedig ismerjük.
Pozsonyhoz tehát Scherz bácsit köztiszteletben álló budapestiként is rengeteg emlék kötötte. Még akkor is, ha jómódú családja nyilván egész életében különcként tekintett rá, hiszen ahelyett, hogy gazdálkodott vagy kereskedett volna, mint felmenői, egy fura hivatást választott, amely akkor még ráadásul nem is létezett. A fent említett 1929-es esztergomi interjúban beszélt Pozsonyhoz fűződő viszonyáról is.
„Scherz bácsi derűs kedvvel beszél, jóizüen nevet, és nem látszik rajta, hogy valamit is bán az életből. Csak egyszer komorodik el. Akkor, amikor Pozsonyról esik szó. Amióta megszállás van, nem volt otthon. Nem is megy haza addig, amíg más idők nem jönnek…”
Nem is ment haza, mivel 1936. december 13-án Budapesten elhunyt.
Veres István
A szerző a Vasárnap magazin munkatársa
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!