„Úgy futottam a pozsonyi utcákon, mint Forrest Gump”

Magyar Pozsony
2020 08 16.

Kevés olyan magyar irodalmárt találunk ma Pozsonyban, aki egész életét ebben a városban élte le. Egyikük Csanda Gábor, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője, aki ötévesen Dubček nevét kiabálta a pozsonyi utcákon, Grendel Lajos pedig ki akarta rúgni, amikor a határőrök irodalmi folyóiratokat koboztak el tőle.

Te azon kevés pozsonyi magyar irodalmár közül való vagy, akik Pozsonyban is születtek. Van neked olyasmid, amit pozsonyi identitásnak lehet nevezni?

Van, de nem olyan erős, mint például a feleségemé, Györgyié, pedig ő nem is itt született, és eleinte nagyon Pozsony-ellenes is volt. Úgy is nézett ki egy ideig, hogy nem maradunk Pozsonyban. Most már viszont, amikor hazafelé tartunk valahonnan, nekem nem dobban meg annyira a szívem, mint Györgyikének. Lehet, hogy ez azért is van, mert a pozsonyiság számomra természetes, mint az, hogy férfi vagyok, magyar vagyok, ehhez én nem tettem hozzá semmit, ez van. Amikor a nagyszüleimhez levittek gyerekkoromban, a nénik mindig kérdezték, hogy ugye, itt azért sokkal jobb, mint Pozsonyban. Ilyenkor éreztem, hogy van valami szembenállás a városiakkal szemben vidéken. Mondtam erre, hogy igen, sokkal jobb, és talán jobb is volt, de augusztus vége felé én már nagyon vágytam a szobámra, az íróasztalomra, a fiókokra, a könyvespolcra, mindarra, ami Kisújfalun vagy Köbölkúton nem volt meg. Ott indiánosdi volt.

 

A nyarakat tehát ott töltötted.

És nagyon sok hétvégét is. Óvodába sem jártam, hanem levittek a nagyszülőkhöz. De igen, van pozsonyi identitásom. Mondhatnám azt is, hogy büszke vagyok rá, ha ez nem volna fellengzős, de inkább személyekre vagyok büszke, mint magára a városra. Mindazokra, akik előttünk éltek itt, és építettek, zenét szereztek vagy alkottak.

 

Mikor kezdted tudatosítani a pozsonyi identitásodat?

Rögtön az elején, mert nagyon lokálpatrióta voltam. Ružinovnak, a második pozsonyi városkerületnek az Ostredky nevű részén születtem, ez a Márton temetőtől keletre van. Itt telt a gyerekkorom, itt tanultam meg az utcán szlovákul – úgy, mint Forrest Gump, amikor üldöztek, addig futottam, amíg le nem maradtak, s utána hazasompolyogtam. De ez nem tartott, hál istennek, sokáig. Nagyon hamar kialakult egy baráti közösségem, voltak magyar és szlovák barátaim, imádtam kint lenni. A szüleim pedig hordtak a környező helyekre, amikor egész kicsi voltam. Máig ezt a városrészt ismerem a legjobban, hiába változik.

 

Épp ez a városrész megy át jelenleg a legnagyobb változásokon.

Így van.

 

Nem szomorú ezt látni számodra?

Nem. Nem tartozom azok közé, akik úgy gondolják, hogy Pozsonyban a szocializmus alatt mindent elrontottak és lebontottak. Persze elrontottak és lebontottak, ez vitathatatlan, de bennem nincs nosztalgia a vissza nem hozható dolgok iránt. Ez van, ezen nem lehet változtatni. Erről az jut eszembe, amikor 1968-ban bejöttek a szovjet tankok, én akkor ötéves voltam, és azt kellett kiabálunk, hogy Dubček–Svoboda. Hogy miért, ezt én akkor nem tudtam, és nem tulajdonítottam neki nagy fontosságot. Pedig nagy változások következtek be, hogy más ne mondjak, apámnak akkor szakadtak meg a kapcsolatai az írótársaival, mert ő nem ítélte el ezt a hatvannyolcas bevonulást. Erről persze én akkor még nem tudtam.

 

A Duna utcai magyar alapiskolába jártál a hetvenes években, és a nyolcvanas években itt végezted a gimnáziumot. Milyen volt Duna utcás diáknak lenni ekkoriban?

Nagyon jó. Az én eredeti alapiskolám a mai kórház (a 2015-ben a Temető utcában megnyílt Szent Mihály-kórház – a szerk. megj.) és a Pozsonyi Kifli székháza között volt, magába a nagy épületbe csak hatodik osztályban kerültünk be. Egy nagyon jó, régivágású gárda volt ott. Dobos Éva volt a szlováktanárnőnk, Koncsol Katalin volt a magyartanárnőnk, Fónod Marika tanította a matematikát. A nemrégiben elhunyt Fullajtár Péter, a gimnáziumi biológiatanárunk egy igazi személyiség volt, végtelenül nyitott és csak a tudományra összpontosító. Az alapiskola elején nekem volt egy nagy problémám, másodiktól ötödikig egy Mikus Anna nevű osztályfőnököm volt, aki mindent tanított nekünk, és később kiderült, hogy ő időnként kitippel magának valakit, egy értelmiségi családból jött gyereket, akiből jobb embert akar faragni. Én állítólag rendkívül rossz gyerek voltam, de anélkül, hogy tanultam volna, jó tanuló. Az osztályfőnök viszont folyton ötösöket adott, és engem ezért otthon megvertek. Nagyon traumatizált voltam emiatt. Amikor Mikus Annának a nagyon idős édesanyja meghalt, elmentem a temetésre is, de még utána is kijártam a sírhoz, hogy vigyek rá virágot vagy gondozzam, annyira féltem Mikus Annától. Emiatt nem lettem pionír sem. Csak Hubay Marika járt még így az osztályból, akinek a szülei azt mondták, hogy ők keresztények, és nem kérnek ebből a dologból; ez egészen kivételes esetnek számított. Az egész osztály felment a Slavínhoz, ahol ünnepélyes pioníravatás volt, és engem Mikus Anna már előre figyelmeztetett, hogy ha így folytatom, nem leszek úttörő. És engem tényleg kihagytak, csak később, valahol az iskola folyosóján kötötték a nyakamba a kendőt, de akkor már nem érdekelt.

Ekkor már felébredt benned az irodalom iránti érdeklődés?

Nem igazán. Ódzkodtam tőle. Éreztették velem, hogy az apám fia vagyok, és ez ellenállást váltott ki belőlem. Kilencedikben például egyes és kettes között álltam magyarból, és Koncsol Katalin, a magyartanárnőnk megcsinálta azt, hogy kihívott a táblához, és azt mondta, hogy Csanda Sándor. Amire én azt mondtam, hogy nem készültem, és így lett kettesem. Nekem ez derogált, ezt nem akartam.

 

A kortársaid közül valaki választotta még az irodalmi pályát?

Irodalmit nem, de sok értelmiségi van közöttük. Quittner Öcsit tudnám említeni, az ifjabb Quittner Jánost, akinek az édesapja a Szőttes alapítója volt. A Szőttesbe én is beiratkoztam, épp Öcsinek köszönhetően, de nem sokáig maradtam ott. Na meg Weppery (ma Dušík) Anikó, aki a pozsonyi magyar tanszéken ad elő irodalmat.

 

Hiába volt benned ellenállás, mégis a magyar tanszéken kötöttél ki, amelyet édesapádék alapítottak.

Igen, és édesapám ott is tanított, ami nekem nem volt túl jó, de én már akkor felnőtt voltam. Húszévesen nősültem, és apám kijelentette, hogy ha megnősülök, el kell mennem otthonról. Ez volt számomra a legkevesebb, egyébként is el akartam menni otthonról. Soha nem szerencsés szerintem, ha a pedagógus és a gyermeke egy osztályban van. Annyi előnyöm származott a dologból, hogy nem ő vizsgáztatott, hanem Fónod Zoltán, aki akkor került oda.

 

Milyen volt ezekben az években a magyar tanszék színvonala?

Nem tudom megítélni. Csak fél füllel hallottam mindig, hogy Csanda Sándornak, aki 1975-től tanszékvezető volt, az a nagy hibája, hogy nem nevel ki utánpótlást, és ha elöregszik a tanszék, akkor az az ő felelőssége lesz. Ezzel egyet is tudtam érteni. Nekem az irodalom úgy jött, hogy otthon mást se láttam, csak hogy apám olvas. Olvasott az ágyban, a karosszékben, a balkonajtó előtt, mert rövidlátó volt, a temetőben, sétálás közben. Úgy gondoltam, ha majd felnőtt leszek, ilyesmit szeretnék én is. Az nem volt benne, hogy egyetemen tanítsak, apámnak is kevés órája volt a tanszéken, napok teltek el úgy, hogy olvasott. Mindenben különbözni akartam apámtól, programszerűen, ebben az egyben nem. Végül is ez az egy sikerült, mert szerkesztő vagyok, és egész nap olvasok.

 

Milyen volt a magyar kulturális élet ebben az időszakban Pozsonyban?

Mindent, amit ebből átéltem, azt a feleségemnek köszönhetem. Ő volt az az izgága lány, aki ismerte a szerzőket, Grendel Lajost, Balla Kálmánt, Karsay Katalint, Vajkai Miklóst, járt a JAIK-ba (József Attila Ifjúsági Klub, a pozsonyi magyar diákszervezet – a szerk. megj.). Én ezeket a helyeket kerültem, én magános ember voltam, és nem érdekelt különösebben a pozsonyi kulturális élet. Az apám azt mondogatta, hogy ne olvassak csehszlovákiai magyar irodalmat, mert úgy elmegy az ízlésem, ahogy az övé elment. Lehet, hogy ezt ironikus megjegyzésnek szánta, de én komolyan vettem, és úgy gondoltam, neki tényleg nincs ízlése, mert az ízlés elhasználódik, ha rossz könyveket olvasol. Én pedig nem akartam rosszakat olvasni. Otthon viszont, amikor gyerekként leemeltem a polcról egy könyvet, például Darkó Istvánnak egy ifjúsági regényét, akkor nem tudatosítottam, hogy ő egy szlovenszkói magyar író volt. Bennem ez így irodalomtörténetileg nem élt. Magamtól kerestem az olvasmányaimat, és nem tettem ilyen különbségeket. Ez egy aranykor volt a számomra, mert végigolvastam mindent, ami érdekelt, és soha nem volt bennem olyasmi, hogy ezt az illetőt ismerem, tudom, hol született vagy hogy szlovákiai származású. Ez csak sokkal később jött, Györgyikével, aki elvitt ezekbe a társaságokba. Amikor megismerkedtünk, 1983-ban, ő már eljárt lakásokra, repülőegyetemekre, titkos összejövetelekre, ahol Bibó Istvánról adtak elő, demokráciáról, jogállamról. Nekem nagyon furcsa volt elmenni egy idegen lakásba, és ott sötétben, csendben ismeretlen magyarországi előadókat hallgatni.

Kiknek a lakásaiba jártatok ezekre az előadásokra?

Nem tudom, ezek sosem a főszereplők voltak, mint mondjuk Grendelék, inkább olyan háttérfigurák, akik egyetértettek ezekkel a mozgalmakkal. A JAIK-ba is Györgyike vitt el, ott mutatott be olyan embereknek is, akiket nekem pozsonyiként ismernem kellett volna. Egy másik irodalmi közegem is volt viszont, ami a gyerekkorommal kapcsolatos. Az apám révén sok mindenkit ismertem, aki az ő munkatársa vagy barátja volt. Mi laktunk a Hell Miksa utca jobb oldalán, a temető keleti oldalán, és a nyugati oldalán lakott Turczel Lajos, Jakab István és Koncsol László. Az apám mindig engem menesztett, hogy vigyek át ezt, vagy hozzam át amazt. A másik oldalon laktak Dobosék, hozzájuk is átjártam néha. Legszívesebben Koncsolékhoz jártam, mert náluk volt egy nagyon értelmes, nálunk idősebb fiú, Koncsol Laci, olyan, mint az apja, csillogó szemű, kedves tekintetű, megnyerő, okos, művelt ember, műszaki értelmiségi, akinek a húga, Katica, osztálytársam volt. Ezért én nagyon szerettem oda járni. Koncsol Lászlóról tudni lehetett, hogy költő, mert verseket olvasott nekem. Weöres Sándor volt számára a megfellebbezhetetlen, és ebben utólag igazat is adok neki. Ott felszippantottam ezt-azt, és ez jó volt. Voltak családi barátaink is, például Mácsék, akik soha semmilyen társadalmi mozgás után nem tudtak megharagudni apámra. Mács Józseffel és feleségével, Juci nénivel jártunk kirándulni Vöröshídra, a Zerge-hegyre, az állatkertbe.

 

Az első munkahelyed a Pátria rádióban volt.

Igen, ezt Nagy Ildikónak köszönhetem.

 

A rendszerváltás előtt kerültél be.

Igen, a katonaság után. A feleségem mondta Nagy Ildikónak, hogy haza fog jönni ez a Gábor Stříbróból – ahol nagyon rossz volt, nagyon rosszul viseltem a katonaéletet –, és így lettem hírszerkesztő. Mondták, hogy később lehetek ifjúságiműsor-vezető, riporter satöbbi. Nekem annyira megtetszett a hírszerkesztés, hogy amikor feljebb lehetett volna lépni, mondtam, hogy inkább maradnék. Szerettem, hogy gyorsan és pontosan kellett fordítani sajtóügynökségi híreket szlovákból vagy csehből magyarra, ebbe belejöttem, és tetszett a műszakozás. Volt egy délelőtti műszak és egy esti, ami után az ember éjfélkor ért haza, s másnap szabadnap volt. Mi Pozsonypüspökin éltünk akkor, ahol kertészkedtem, sétáltam a gyerekekkel.

 

Nem volt idegőrlő ez a munka?

Nem. Egyszer fordult elő, hogy otthon kertészkedtem, és szólt közben a rádió, amikor azt hallottam, hogy állandóan egy bizonyos Lénárt elvtársról beszélnek, pedig mi, a hírszerkesztők nem szoktunk elvtársazni. Addig gondolkodtam, hogy mi történhetett, amíg rájöttem, hogy nekem kellene bent lennem. Átöltöztem, és rohantam be, Jakál elvtárs mondta, hogy még egy ilyen, és kirúg. De én élveztem ezt. Például azt is, hogy Tőzsér Erzsikével, Árpád feleségével dolgozhattam együtt, aki olyan gépírónő volt, hogy hamarabb leírta a dolgokat, mint ahogy én kimondtam. Utánunk még volt egy szűrő, Jakabné, a nyelvi lektor, aki viszont az éjszakai műszakra nem maradt, úgyhogy ott nagyon kellett vigyázni.

A rádióban élted meg a rendszerváltást?

Igen. Balla Igor kicsapta a párttagkönyvét az asztalra, és azt mondta, akkor erről ennyit. Mindenki meg volt döbbenve – én azért is, mert nem tudtam, hogy párttag –, mert ez egy bátor tettnek tűnt. Akkoriban már gondban voltam néha, például amikor Jasszer Arafat jött Pozsonyba. Ez akkor már nagyon ciki volt, a magyar tévé miatt is, ez már Nagy Imre újratemetése után volt, ha jól emlékszem. A rendszerváltáskor mi fokozatosan kaptuk a sajtóhíreket, amik nagyon gyorsan változtak, hektikus időszak volt.

 

Ezek után kerültél az Irodalmi Szemléhez. Ez már Grendel Lajos főszerkesztősége idején történt?

Amikor először megszólítottak, akkor még Varga Erzsébet volt a főszerkesztő. A feleségem a Madách Kiadóba ment dolgozni, korrektornak, majd szerkesztőnek. Ez szomszédos volt az Irodalmi Szemlével, ahova behívtak engem, én viszont arra készültem, hogy nemet mondok, mert jó fizetésem volt a rádióban. Varga Erzsi jókat mondott, hogy folyóiratok járnak ide, olvasni fogok, az is a szerkesztés része, ami nekem nagyon tetszett. A végén hozzátette, hogy az se mindegy, hogy doktor vagyok, és hogy végre lesz még valaki a szerkesztőségben doktori titulussal rajta kívül. Akkor már tudtam, hogy nemet mondok, mert nem akartam én lenni egy irodalmi lapnál a tanult ember. Akkor már tudtam, hogy egy lap nem attól lesz jó, hogy tanult emberek csinálják, hanem az ötletességtől, a szenvedélyességtől, az irodalom iránti vonzalomtól. Apámnak járt a Látóhatár, a Mozgó Világ és egy csomó más dolog, amiket én elolvastam, így nagyjából tudtam, mi az irodalom. Az élete vége felé apám elbizonytalanodott magában, és fokozatosan átpasszolta nekem a lektori vélemények megírását. Például Varga Erzsébet egyik kötetét nekem adta, hogy ő ebből nem ért egy kukkot sem. Én értettem, bár láttam, hogy nem túl jó versek, de szerintem kiadható volt. Nekem ez egy pénzkereseti lehetőség volt. Voltak persze cirkuszok, például Rácz Olivérnek a Lótuszevők fehér szigetén című novelláskötetét nem javasoltam kiadásra, sőt átdolgozásra sem, ami miatt apám nagyon kikelt magából. Ilyenkor átfogalmazta az én szövegeimet. Másodszor már Grendel Lajos keresett meg a Szemléből, és ő azt mondta, hogy jól jönne neki valaki, aki tud kritikát írni. Mondtam neki, hogy én nem tudom, hogy tudok-e, mire ő, hogy majd megállapítja. Adott nekem egy friss Ardamica Ferenc-novelláskötetet, amiről én megírtam a véleményemet, megmutattam neki, és mondta, hogy jöhetek, mert erre van szüksége. Nyilván valami gyatra szöveg volt, nem emlékszem rá. Én még akkor is megpróbáltam meggyőzni a feleségemet, hogy jobb lesz nekünk a rádióban. Ő viszont szembesített azzal, hogy mit akarok, és ekkor én megijedtem, hogy megint kezdek hasonlítani az apámra, így inkább gyorsan elmentem az Irodalmi Szemlébe. Azt sajnálom, hogy ott nem nőttem ki magam igazi kritikussá, ritkán szólaltam meg, pedig nagy lehetőségem volt.

 

Ez egy legendás korszaka volt az Irodalmi Szemlének, Grendel irányítása alatt.

Eléggé harcos időszak volt. A mai viszonyokhoz képest nagyon sok Szemle-előfizető és –vásárló volt. Nagy számmal mondták vissza az előfizetéseket, és az írótársaság is úgy gondolta, hogy ez a lap az íróké, és ne Grendel, Csanda és Hizsnyai mondja meg, mi legyen benne és mi nem. Valamikor ez ugye az egyetlen irodalmi lap volt, és a szerzők megszokták, hogy itt jelennek meg a különböző nyelvészeti tanulmányok, néprajzi recenziók is, mi pedig ezzel szakítottunk, és ezzel sok haragost szereztünk. Rossz állapotban vettük át a Szemlét, nem azt a lapot örököltük, amelyet Tőzsér vagy Koncsol, Varga Imre vagy Tóth László szerkesztett, hanem egy értéksemleges közlönyt, amelyet Lajos radikálisan megváltoztatott, majd egészen ránk bízott. Azt is mondták ránk Hizsnyai Zolival, hogy Grendel ikrái vagyunk, amire én egy kicsit büszke voltam. Persze nem voltunk azok, nem értünk fel őhozzá és a kapcsolati köréhez. Beszédes tény, hogy ez két évig tartott. Két év után, amikor láttuk, hogy nem lehet semmit tenni, és adódott lehetőség, hogy létrejöjjön egy új folyóirat, Lajos összehívott minket, leültünk, és megbeszéltük, hogy ugyan nem teljesen önként, de átadjuk a Szemlét. Arról volt szó ugyanis, hogy minket meg fognak buktatni az írószövetségben.

 

Végül nagyjából ugyanebben a felállásban folytattátok a Kalligramnál.

Kulcsár Feri volt még velünk a Szemlében, de ő átment az akkor megalakult Lilium Aurumhoz.

 

Ebben az időszakban a mai viszonyokhoz képest igazi nyüzsgés támadt a szlovákiai magyar irodalomban, új kiadók, folyóiratok alakultak. Hogyan emlékszel vissza a Kalligramnál töltött évekre?

Nagyon jó évek voltak. Itt is azt fájlalom, mint a Szemlénél, hogy nem tudtam kinőni magam valamivé, többet kaptam, mint adtam. Hizsnyai Zolival a mi autónkkal hordtuk át Magyarországra a lapot, a könyvesboltokba, szerkesztőségekbe, Zoli sok mindenkit ismert és sok mindenkinek bemutatott. Számomra ezek még mindig tanulóévek voltak, jól éreztem magam abban a közegben. Egyszer Komáromnál megállítottak minket a határőrök, kipakoltatták velünk a Kalligramokat, amiket az ülés mögött szállítottunk, és visszafordítottak minket. Lajos nagyon dühös volt, még a Szabad Európának is nyilatkozott, és amikor azt mondtam neki, hogy hiszen nekünk semmilyen irataink nem voltak erről a szállítmányról, azt válaszolta, hogy Gábor, ki vagy rúgva. Nem rúgott ki, másnap rendesen bementem. Nagyon parázs, nagyon eleven közeg volt ez. A könyvkiadó közben lehagyott bennünket, akkor még nem volt olyan szoros együttműködés a folyóirat és a kiadó között, mint később, Csehy Zoli vagy Németh Zoli idején.

Hogyan látod az azóta lejátszódott folyamatokat? Volt egy időszak, amikor Pozsony központjában több magyar kiadó működött, műhelyekként, ahova bejártak a szerzők. Mára ez megszűnt. Szükségszerű folyamat volt ez, vagy konkrét hibák vezettek ide?

Színesebb volt a paletta, mert mindegyik kiadónak volt valamiféle profilja. Az AB-Art például eldöntötte, hogy művészeti kiadványokat és gyermekkönyveket ad ki. A Lilium Aurum népszerűsítő könyveket és néprajzot adott ki. A NAP Kiadónak, ahol néhány évet eltöltöttem Barak Laci mellett, nem volt szigorúan vett profilja. Volt egy sorozata, amely ma is megvan, a Kaleidoszkóp könyvek, de nem volt kiadói arcéle. A Madách-Posonium pedig a hagyományos, klasszikus könyveket adta ki, afféle gyűjtőházaként a befutott szerzőknek. A Kalligram később úgy szétfejlődött, hogy műfajban, tematikában mintha több kiadó tervét egyesítette volna. Kiadta például Koncsolt vagy Liszka Józsefet a Csallóközi Kiskönyvtárban. Kiválogatta mindenhonnan a legjavát.

 

Ma milyennek látod a magyar irodalom pozícióját Pozsonyban?

Én elégedett vagyok vele. Nagyon jó, hogy a kisebb pozsonyi polgári társulások, mint például a Pozsonyi Kifli, a Phoenix vagy az Anser Polgári Társulás, adnak ki könyveket, és jó könyveket. Sehol nincs megírva, hogy kell lenni egy székhellyel rendelkező kiadónak. Szigornak és válogatásnak nyilván kell lenni, de ma már nincs nagy konkurencia, senki nem harcol, nehogy máshova kerüljön egy-egy értékes kézirat. Én élvezem ezt a sokszínűséget. Azt is, hogy például van egy olyan kulturális portál, mint a Dunszt, amely már nemcsak recenziókat, hanem szépirodalmat is közöl, ezt én üdvösnek tartom.

 

A személyes kontaktusok viszont megritkultak, az irodalomkedvelő emberek ritkábban találkoznak a városban.

Volt egy Irodalmi Szemle-jubileum, a hatvanas, amelyen részt vettek az egykori szerkesztők, kivéve Fónod Zoltánt, aki nagybeteg, és itt elhangzott Koncsol László szájából, hogy milyen sokrétű volt az ő egykori tevékenységük, utaztak, fordítottak, első levonatot olvastak, hasábkorrektúrát csináltak stb. Én nem akartam felszólalni, hogy ellentmondjak neki, de ez szerintem ma még bonyolultabb. Még többet kell olvasni, még többet kell figyelni a világra, nincsenek olyan szerkesztők, akik fizetést kapnak, amiért az irodalmat művelik, a mai lapok szabadidőben vagy a munkaidő rovására készülnek. Egy egyetemi oktatónak még beleférhet a profiljába, hogy folyóiratot szerkeszt, de ma szerintem több energiát kell belefektetni, mint régebben. A kapcsolatok ritkulnak, az alkalmak, a lehetőségek ritkulnak, tényleg kevesebbet találkoznak az írók, de ezt nem irányítja senki.

 

Vannak olyan kedvenc szövegeid, amelyekben szerepel Pozsony?

Azt hiszem, nincsenek. Felismerem foltokban, ha szerepel, vagy csak hozzágondolom. Vannak emblematikus dolgok, mint például Tőzsér Árpád Vydrica-versei, de ezeket sem azért szeretem, mert Pozsonyról szólnak.

 

Kedvenc irodalomhoz kötődő helyeid vannak a városban?

Én kávéházi ember vagyok, kávéházak szerint tájékozódom. Már gimnazistaként kávéházi ember voltam, a Grand volt az egyik helyem, de a Luxor volt a jobb, ott nagyobbak voltak az asztalok, és magyar volt a főpincér, aki eltűrte, hogy két kávé mellett átbeszélgessük az egész délutánt. Évekkel később, amikor már régen megszűnt a Luxor, mentünk a feleségemmel valahova a belvárosban, és egy idős ember, aki mintha egy angol filmből lépett volna ki, megemelte a kalapját előttünk, jó napot kívánt, és továbbment. Napokig törtük a fejünket, hogy ki lehetett, míg rá nem jöttünk, hogy ő volt a Luxor főpincére. Volt benne valamiféle méltóság, amire mi annak idején nem tartottunk igényt, mert diákok voltunk, és nekünk elég volt, hogy olcsó volt a kávé, és békén hagytak bennünket. Egyetemistaként a Tulipánba jártunk, ami távolabb volt az egyetemtől, az egyetem melletti Krym ekkoriban már nem számított irodalmi találkozóhelynek. Az Egyetemi Könyvtár mögötti Dežmárt említhetném még, a Klarisszáknál. Ezeken a helyeken üldögéltünk és beszélgettünk naphosszat.

Szalay Zoltán

Fotó: Braňo Bibel

Támogatóink